Az egyetem munkatársai által beadott védőoltások száma - 2021. június 22.
314574 Összes oltás

Papp Zoltán 1965-ben született Vásárosnaményban. A Debreceni Orvostudományi Egyetemen 1989-ben szerzett orvosi diplomát. Egyetemi oktató-kutató munkáját kezdetben a Debreceni Egyetem Élettani Intézetében, majd 2000-től a Kardiológiai Intézet Klinikai Fiziológiai Tanszékén bontakoztatta ki. 1995-ben Ph.D. fokozatot, 2010-ben MTA doktori címet szerzett. A szívműködés kórtani sajátosságaira irányuló tudományos kutatásait kiváló hazai és külföldi tanítómesterek támogatták.

A szívizomsejtek elektrofiziológiai sajátosságait Leuvenben (Belgium) a Katholieke Universiteit Élettani Intézetében Edward Carmeliet és Karin Sipido professzorok mellett tanulmányozta, míg a szívizomsejtek mechanikai tulajdonságait Amszterdamban (Hollandia) a Vrije Universiteit Élettani Intézetében Ger J.M. Stienen professzorral közösen vizsgálta. Kísérletes   megközelítéseiben sejtélettani és biokémiai módszereket ötvöz. Célja, hogy a szív pumpafunkciójában jelentkező zavarok okait a szívizomsejtekben észlelhető molekuláris eltérések szintjén azonosítsa. Vizsgálati eredményei a hírtelen fellépő (pl. akut miokardiális infarktus) és a lassan kifejlődő (pl. krónikus szívelégtelenség) szívizom rendellenességek természetének pontosabb megértését, és újszerű kezelési módszerek bevezetését segítik elő.

A Papp Zoltán által irányított Klinikai Fiziológiai Tanszék oktatási-kutatási tevékenysége az ezredfordulót követően nemzetközileg is ismertté vált, melyet számos hazai és nemzetközi elismerés, jelentős számú Ph.D. fokozatot szerzett hallgató, és a tanszék kiterjedt tudományos kapcsolatrendszere egyaránt tanúsítanak. Papp Zoltán 2010 és 2013 között a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar oktatási dékánhelyettesi feladatai mellett több tudományos testület tagja és választott tisztségviselője. Megbízatásai közül kiemelkedik a Heart Failure Association of the European Society of Cardiology, melynek 2008 és 2014 között vezetőségi tagja, 2012-től az alapkutatásokért felelős szekció vezetője.

Papp Zoltán tevékenységének központi motívuma a fiatalok sikeres kutatóvá válásának támogatása oly módon, hogy ez a mindennapi munkavégzés kapcsán is örömteli legyen. Ennek tágabb nyilvánosság számára is emlékezetes megjelenítése volt „stand-up comedy” elemekkel átszőtt előadása 2010. december 3-án a DE OEC Tudományos Diákköri Konferenciájának záró rendezvényén.

Dr. Sáfrány Géza 1955-ben született. Általános orvosi diplomáját a Pécsi Orvostudományi Egyetemen kapta 1979-ben, summa cum laude fokozattal. 1986-ban Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi szakvizsgát tett. Az orvostudomány kandidátusa címet 1993-ban, az MTA Doktora fokozatot 2008-ban nyerte el. 2003-ban habilitált a Semmelweis Egyetemen.

Az egyetem elvégzése után a POTE Biológiai Intézetében kezdett dolgozni. 1982-ben került az Országos „Frédéric Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézetbe (OSSKI), ahol több vezető pozíciót is betöltött. 2011 júniusától az Intézet főigazgató főorvosa. Az OSSKI-ban kezdetben az emlős riboszóma RNS gének szerkezetét tanulmányozta. Ezt a témát folytatta, 1985-86-ban Japánban, a Tokió Egyetem Orvosi Fakultásának 1. számú Biokémiai Intézetében. 1990-1993 között az Egyesült Államokban, Philadelphiában, a Fox Chase Cancer Centerben dolgozott. Szakterülete az emlős riboszóma fehérje gének szerkezetének vizsgálata volt. Hazatérése után kezdte tanulmányozni az ionizáló sugárzás biológiai hatásait, munkatársaival kezdetben a prenatális besugárzás daganatkeltő hatását, a sugárzás okozta daganatkeletkezés molekuláris biológiai szintű mechanizmusát vizsgálták. A teljes genomot lefedő DNS chip segítségével vizsgálták a sugárhatásra kialakuló gén-expressziós változásokat és azonosítottak 20 konszenzus sugárválasz gént. Jelenleg egyik fő érdeklődési köre a kis sugárdózisok egészségügyi hatásainak tanulmányozása.

1996-tól vizsgálja munkatársaival a gén- és sugárterápia kombinálásának lehetőségeit. Az elsők között tanulmányozták az immunrendszert aktiváló génterápia és a sugárterápia kombinált daganatellenes hatását egér agydaganat modellen, valamint a gyógyszer-érzékenyítő génterápia és a sugárterápia együttes hatását is. Eljárást dolgoztak ki agydaganatok sugárérzékenységének fokozására a génterápia eszközeivel. Jelen monográfia génterápiás vizsgálataik eredményét foglalja össze az irodalmi adatok tükrében.

Vida Gábor az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen 1957-ben szerzett diplomát biológia-kémia tanárszakon. Két évvel később Soó Rezsőnél doktorált az erdélyi bükkösökről írt tanulmányával. Tudományos fejlődésére nagy hatással volt Győrffy Barna, akinek intézetében (MTA Genetikai Intézete) a hatvanas években dolgozott. Közben több alkalommal töltött 3-4 hónapot a British Science Reseach Council ösztöndíjával a University of Leeds botanikai tanszékén Prof. Irene Manton meghívására, ahol a páfrányok polyploidiás fajkeletkezését cytogenetikai módszerekkel tanulmányozta.

Az itteni kutatókkal és a Nobel-díjas svájci T.Reichsteinnel közösen végzett kutatásai során több ma élő faj eredetét tisztázták, s egy természetben nem létező új fajt is sikerült előállítaniuk. E munkáival érte el idehaza a kandidátusi (1965) majd az akadémiai doktori (1973) fokozatait.
1973-ban lett az ELTE Genetikai Tanszékének vezetője, ahol megszervezte a modern genetika és az ezen az alapon álló evolúció oktatását. 1985-ben választották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes (1993) tagjává.

A hatvanas évek óta folyamatosan vett részt nagyobb nemzetközi programokban (IBP, SCOPE, MAB), ahol szembesült az emberi tevékenységek kedvezőtlen környezeti hatásaival. Ezek gyökereit kutatva jutott el az e könyvben is kifejtett gondolatokhoz, melyek minden fórumon történő terjesztését tartja ma a legfontosabb feladatának.

Fontosabb kitüntetései: Pro Universitate, Pro Natura, Magyar Ökológiáért, Széchenyi Díj, Ipolyi Arnold Díj és a Magyar Köztársaság Középkeresztje.

Dr. Rosivall László Budapesten született 1949-ben. 1973-ban szerzett orvosi diplomát (summa cum laude) a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. 1980-ban kandidátusi, 1987-ben pedig a tudományok doktora (akadémiai doktori) címet szerzett. 1994/95-ben a Semmelweis Egyetem rektora volt. Jelenleg a Kórélettani Intézet igazgatója, a Semmelweis Egyetem Elméleti Orvostudományok Doktori Iskolájának vezetője. Az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem díszdoktora.

A bergeni, az alabamai, a dél-kaliforniai, a Harvard, a montpellier-i, a heidelbergi, a Tulane Egyetemek korábbi vendégkutatója, vendégprofesszora. A Magyar Vese Alapítvány és a Nemzetközi Nephrologiai Iskola alapítója. Nephrologiai PhD programjában eddig 41 PhD végzett, ebből 26-nak ő volt a témavezetője. Ezenkívül irányításával 2 kandidátusi disszertáció is született. Érdeklődési területe a veseműködés és a vérnyomás-szabályozás élet- és kórélettana, a molekuláris szinttől a betegekig terjed. Többek között új modellt dolgozott ki az intrarenalis mikrocirkuláció felépítésére. Nevéhez fűződik a glomeruláris filtrációt szabályozó"short-loop" mechanizmus leírása. A gyomorfal mikrocirkulációjának vizsgálatára először alkalmazta a mikropunkciót, és mérte meg a kettős kapilláris rendszerben a filtrációs és a reszorpciós erőket. Elsőként ismerte fel és írta le az endothelialis nanocsatornákat a renalis afferens arteriola distalis szakaszán kísérleti emlősállatokban, illetve emberben. Imaging technikával élő állatban először tette láthatóvá e nanocsatornákat, és mutatta ki, hogy a filtráció ezeken keresztül már a glomerulus előtt is jelentős. Kutatási eredményei alapján újraértelmezte a juxtaglomeruláris apparátus morfológiáját és funkcionális jelentőségét. A Nemzetközi Kórélettani Társaság kincstárnoka, a Nemzetközi Nephrologiai Társaság, valamint a Veseaalapítványok Nemzetközi Szövetség vezetőségi tagja. A Magyar Hypertonia Társaság Tudományos Bizottságának elnöke, az Élettani Társaság és a Nephrologiai Társaság vezetőségi tagja. Szerkesztő Bizottsági tagja 10 nemzetközi és 5 hazai tudományos folyóiratnak. Az International Nephrology és az Acta Physiologica Hungarica társszerkesztője. Az Egészségügyi Tudományos Tanács Nephrologia, Hypertonia, Pulmonologiai Bizottság elnöke, MTA Doktori Bizottság tagja, számos nemzetközi és hazai kongresszus szervező és/vagy tudományos elnöke, Magyar Ösztöndíj Bizottság Orvos- és Egészségtudományi Szakkollégium elnöke, Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács tagja és a Szociális és Egészségügyi Munkabizottság elnöke. Korábban az OTKA Élettani Bizottság tagja, titkára, elnöke, kollégiumi tagja. Számos elismerésben részesült. Többek között: Fazekas Mihály érem, Jendrassik-díj, Miniszteri dicséret, Kiváló diákköri vezető, Széchenyi-ösztöndíj, Gömöri Pál emlékérem, SOTE PhD Iskola emlékérem, Magyar Egészségügyi Társaság emlékérem, Vanderbilt Egyetem "Dean Medal", Nemzetközi Nephrologiai Társaság elnöki külön diploma, Kiváló PhD oktatói díj, Török Eszter emlékérem, Hans Selye Visiting Professori elismerés, Magyar Nephrologiai Társaság Korányi Sándor-díj, Debreceni Egyetem Nephrologiai Tanszék elismerő oklevél, OTKA Ipolyi Arnold-díj. Eredeti közleményeinek száma 135 (ebből magyar nyelvű: 32), összes impakt faktor: 287, Hirsch-index 23, összes idézettség: 1838. Szerkesztett egy nemzetközi, egy hazai szakkönyvet és két nemzetközi folyóirat szupplementumot. Összesen 53 tudományos, 15 tankönyvi és 7 egyetemi jegyzet fejezetet írt. Szabadalmainak száma 2.

Tyihák Ernő 1933-ban született Tiszaföldváron, s az itteni kitűnően felszerelt Evangélikus Elemi Iskolába járt: maradandó élményt jelentett számára a sok kiváló térkép, ami később a “térkép-kromatográfiához” jó előtanulmánynak bizonyult. Tiszaföldváron is maturált a Hajnóczy József Gimnáziumban. Kitűnő érettségivel került a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol 1958-ban szerzett vegyészmérnöki oklevelet. Álláslehetőségei közül a legkisebb fizetésű, akkor még budapesti Gyógynövény Kutató Intézetben helyezkedett el, mert a természetes gyógyhatású anyagok kutatása izgatta, s lényegében ez a tudományterület ível végig egész életén.

1971-ben ő is kiment Budakalászra az új intézetbe, ahol 1982 végéig dolgozott. 1978-ban megszerezte a kémiai tudomány kandidátusi címet, a szaprofita anyarozsból izolált tumorgátló klavicepaminok (L-lizin-izopeptidek) témában; a Műegyetem ugyanakkor műszaki doktori címet adományozott neki. Kiemelkedő invenciókészségét és jó kapcsolatteremtő képességét kihasználva szabadalmak egész sorát jelentette be. Egyik eljárása a túlnyomásos réteg-kromatográfia (angol mozaik-szóval OPLC), a jobban ismert HPLC rétegrendszerű megfelelője. A feltalálói munka örömet és bosszúságot egyaránt okozott Tyihák Ernőnek, de széleskörű hazai és nemzetközi elismertséget hozott neki. 1983-ban meghívták az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetébe, s máig ott dolgozik, 1997-től tudományos tanácsadóként. Feladatul kapta a Rezisztencia-biológiai és - biokémiai Osztály megszervezését. Az indukált rezisztenciát kutatva, 1978-ban, egy éven át a Hannoveri Egyetem F. Schönbeck vezette Növény-egészségügyi és Növényvédelmi Intézetében dolgozott vendégtanárként. Ott ismerte fel a növények időtől és dózistól függő kettős immunválaszát, amelynek létét idehaza több oldalról bizonyította. 1994-ben nyerte el a kémiai tudomány doktora címet, a túlnyomásos réteg-kromatográfia témakörében. Már 1978-ban leírta a formaldehid előfordulását a dohánylevelekben, majd felismerte az élővilágra jellemzõ formaldehid ciklust, amit később integrált az általa leírt formaldehidom rendszerbe. Kiemelt érdeklődéssel foglalkozik a normális és kóros sejtszaporodás és a formaldehid kapcsolatával. Legújabban a bioautográfia komplex formáját (BioArena) fejleszti munkatársaival, melyben a két részre osztódott tudományos énjét újra egyesülten éli meg, hiszen a rétegrendszerû folyadék-kromatográfia és a formaldehidom előnyeit és szépségeit integrált rendszerben használhatja-vizsgálhatja. Tyihák Ernő 6 évig a Magyar Biokémiai Egyesület főtitkára volt, és 6 alkalommal szervezett nemzetközi formaldehid konferenciát. Jelen munkája a kettős irányultságú tudományos teljesítményéből az egyiket, a formaldehid élővilágban való előfordulását és szerepét foglalja össze tömören: nagy ívben tárja elénk e bonyolult, de alapvető biokémiai rendszert.

Vajta Gábor 1952-ben született Vácott, és 1976-ban szerzett diplomát a Semmelweis Egyetem orvoskarán. Több mint egy évtizeden át patológusként dolgozott az Egyetem 1. sz. Kórbonctani és Rákkutató Intézetében. 1988-ban szerzett tudományos minősítést. Érdeklődésétől indíttatva 1989-ben bátor fordulattal váltott át az alkalmazott embriológiára és a Gödöllői Biotechnológiai Központ szarvasmarha in vitro fertilizációs laboratóriumának (a „lombikboci programnak”) vezetője lett. Miután merész eredetiségű tudományos elképzeléseit anyagi erőforrások híján és főként egyéb gátló tényezők miatt itthon nem tudhatta sikerre vinni, 1994-ben külföldre távozott.

Kutatómunkájának középpontjában azóta is a háziállat embriológia áll; ezt a területet számos új felismeréssel és módszertani vívmánnyal gazdagította a világ több kutatóközpontjában, főként dán (Tjele) és ausztrál (Melbourne) laboratóriumokban. Dániában nyerte el 1999-ben a nagydoktori fokozatot (DVSc), ami ott jóval ritkábban és nehezebben adott cím, mint hazánkban. Munkáinak közös jellemzője a problémák közvetlen, meghökkentően újszerű leegyszerűsítése. A tudomány (akárcsak a művészet) világában reménytkeltő következetességgel ismételten beálló fejlemény, hogy a dolgok túlbonyolítottságának idején megjelenik valaki (mindig egyetlen személy), aki visszatalál az „egyenes beszéd” (az oratio recta) útjára. Ez az élettudományokban többnyire a jelenségek érzékletesen közvetlen megközelítését jelenti a „szakirodalmi” konvencióval szemben. A magyar tudományosságban (valószínűleg a fogalomalkotás eszközének, azaz magának a nyelvnek a természetéből következően) jellegzetes ez a tudós-típus, melynek legnagyobb képviselői Szent-Györgyi Albert, Jancsó Miklós és Selye János voltak az élettudományban. (V.ö. ezzel Karácsony Sándornak a „legmagyarabb filozófusnak” megállapítását, amely szerint nemzeti lelkialkatunk a nyelv sajátosságainál fogva „tartalmában objektív, formájában primitív” – ahol ez utóbbi minősítés egyáltalán nem lebecsülő jelző, hanem a dolgok valóságos viszonyainak és a szemlélet lelki kereteinek közvetlen-közeli megfelelésére utal.) Vajta Gábor eddigi életműve ezt a fajta hozzáfordulást szemlélteti az embriológia problémáihoz. A szerző félig tréfásan (de teljes joggal) emlékeztet arra, hogy a szomatikus sejtmag átvitelére kidolgozott módszerével – életlenített zsilettpenge darabkával: „handmade cloning” – jóval különb hatékonyságot ért el, mint mások százezer dolláros mikromanipulátoraikkal. Hasonlóan eredményes azonos szellemben fogant több más metodikája is, így pl. a „SIS” (búvárhajó [Submarine] Inkubációs Szisztéma) vagy a „WOW” (Well Of the Well, a vájat vájata). Még figyelemreméltóbbak a klónozás egészére vonatkozó megállapításai, ahogyan jelen művében olvashatók. Vajta Gábor egy évtized alatt az emlősök klónozóinak élvonalába emelkedett, szakértelmére öt kontinens sok laboratóriumában tartanak igényt, tanulmányait a vezető periodikák közölték. A hazai hivatalos tudományos fórumokon azonban eddig kevés figyelmet fordítottak munkásságára – holott magyar voltát mindig tudatosan vállalta. Kinti tapasztalatairól szépirodalmi igényű könyvet jelentetett meg anyanyelvén („Levelek Jyllandról”). 2000-ben saját kottaleírásaival kiadta id. dr. Vajta Gábor vaskos „Daloskönyv”-ét, melynek anyagát, gyönyörű magyar népdalokat, a szerző édesatyja, Vác köztiszteletben és -szeretetben álló orvosa énekelte hangszalagra – már halálos betegen –, unokái és a magyar ifjúság épülésére. (Utóbb a mű – kultúránk üzeneteként – angolul is megjelent.) Vajta Gábor jelenleg a Dán Agrártudományi Intézet egyik vezető kutatója és a Királyi Állatorvos- és Agrártudományi Egyetem (Koppenhága) professzora.

Eke András 1949-ben született Budapesten. A családtól és az Apáczai Csere János Gyakorlóiskolától kapott útravaló birtokában 1967-ben felvételt nyert a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karára. Vonzódván a kísérletezés iránt, örömmel fogadta el Kovách Arisztid professzor meghívását a Klinikai Kísérleti Kutató Laboratórium tudományos diákkörébe. 1973-tól, a diploma megszerzésének évétől dolgozik itt, a most Semmelweis Egyetem Klinikai Kísérleti Kutató- és Humán Élettani Intézetben, jelenleg mint az oktató és kutató fakultás tagja, egyetemi docens. Az orvostudomány kandidátusa tudományos fokozatot 1988-ban kapta meg. A hazai, meghatározó kutatóéveket gyakori külföldi tanulmányutak és kutatómunka követte, melynek során 1978-tól 7 évet töltött főként az U.S.A. kutatóintézeteiben.

1982-től 1986-ig a University of Alabama, Stroke Research Center vezető munkatársa. 1987-ben a University of Alabama, Department of Pathology vendégprofesszorként a fakultás tagjának választotta és megbízta az Experimental Neuropathology vezetésével. 1990-ben hazatérve folytatta kutatásait. 1995-től mint vendégprofesszor a University of Washington, NIH-National Simulation Resource külső munkatársa, és James B. Bassingthwaighte professzorral a fraktális élettan elméletének és módszertanának kérdéseit kutatja. Tudományos tevékenységét az International Union of Physiological Sciences (IUPS), a British Microcirculation Society, a Microcirculation Society (U.S.A.) és az International Society on Oxygen Transport to Tissue (ISOTT) díjakkal ismerte el. 1986 és 1997 között az IUPS Mikrocirkulációs és Kapilláris Transzport Bizottságának tagja. 1997-ben az ISOTT, az agyi mikrocirkuláció kutatása területén végzett munkája elismeréseként, elnökének választja. Eke András kutatói érdeklődésének egyik vonala az agyi mikrocirkuláció élettana, kórélettana és vizsgálatának multiparametrikus leképező módszertana. A másik az élettani jelenségek (főként az agyi mikrovérkeringés, hemodinamika és oxigenáció) komplexitásának jellemzése emberben is alkalmazható optikai módszerekkel nyert nagyfelbontású regisztrátumok fraktálgeometriai és káoszelméleti elemzésével. Jelen munkája a nemzetközi kitekintés mellett a kutatólaboratóriumban született gondolatokból és eredményekből merít, és azokhoz szól, akik haladó szintű matematikai tanulmányok nélkül szeretnék megismerni a fraktálok és a káosz világát, felfedezni kapcsolatukat az élettani komplexitással, mely az egészséges struktúrák és folyamatok elidegeníthetetlen tulajdonsága.

Bertók Lóránd 1934-ben született Debrecenben. A Debreceni Református Kollégiumban tanult, majd a Kossuth Lajos Tudomány Egyetem biológia-kémia szakára nyert felvételt, de rövidesen a budapesti Állatorvostudományi Egyetemen folytatta tanulmányait. 1957-ben kapott állatorvos-doktori oklevelet. Már egyetemi hallgatóként dolgozott az Állatélettani Intézetben, a Szaporodásbiológiai Laboratóriumban, majd egyetemi tanulmányai befejezése után a Járványtani Intézetben, ill. a MTA Állategészségügyi Kutató Intézetében. Tanult és dolgozott a stockholmi Karolinska Intézetében. 1965-ben immunológiai-kórtani témából elnyerte az állatorvostudomány kandidátusa fokozatot.

Selye János meghívásával került a Montreáli Egyetemre, ahol a Kísérleti Orvostudományi és Sebészeti Intézetben tanult és kutatott, 1967-től a "Frédéric Joliot-Curie" Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézetben dolgozik. Jelenleg a Sugárzás és Izotópalkalmazási Főosztály vezetője, kutató professzor. 1981-től a Semmelweis Orvostudományi Egyetem c. egyetemi tanára (Mikrobiológiai Intézet). 1984-ben sugárbiológiai-immunológiai témából elnyerte az orvostudomány doktora fokozatot. Tudományos tevékenységéért kétszer (1963 és 1965) kapott Akadémiai Díjat.

Kutatási területe több mint 35 éve a természetes ellenállóképesség és a bakteriális endotoxinok összehasonlító kórtani, sugárbiológiai és immunológiai vizsgálata. Így tulajdonképpen olyan kísérleti kórtanász, aki a sugárbiológia és az immunbiológia területén, illetve határmezsgyéin keresi kérdéseire a válaszokat, megkísérelve eredményeit általános összehasonlító kórtani szinten megfogalmazni. Eddigi tevékenységének néhány válogatott fejezetét foglalja össze jelen munkájában. Munkássága jelentősebb állomásai voltak a leptospirák lipázrendszerének felfedezése, a fehérje aminosav ellátás, ill. anyagcsere és fajlagos immunitás, valamint a fajhoz kötött közömbösség összefüggéseinek feltárása, a bakteriális endotoxinok kórtani hatásainak elemzése, szerepe különféle kórformákban (sokkok, sugárbetegség, stb.) és a természetes ellenállóképességben, az epesavak detergens hatásához kötött védelmi rendszer az ún. fiziko-kémiai védelem felismerése, ill. az epesavak mint a koleszterin anyagcsere végtermékeinek új kórtani szemléletű értelmezése, az ionizáló sugárzással méregtelenített endotoxin készítmény (sugárdetoxikált endotoxin, TOLERIN) előállítása és a természetes ellenállóképesség fokozására való felhasználása. Mint látható, eddigi tevékenységére az alapkutatástól a gyakorlatig ívelő pálya a jellemző. Munkáiban az egész szervezet szintjén való értelmezésen van a hangsúly, azaz csak azt fogadja el a "csőben" (in vitro) végzett munkák eredményéből, aminek élőben is van értelmezési tartománya.
Kutatói munkálkodása, bár sok külföldi út és együttműködés színezi, hazájához kötött. Vallja is, hogy bár a tudomány nemzetközi, aki csinálja, annak tartozni kell valahová. A magyar tudományos élet lehetőségeit nem a külföldi eredmények sokba kerülő ismétlésében, másolásában, hanem az új, eredeti gondolatok, sziporkák felröppentésében látja. Tudományos-, közéleti tevékenysége mellett a távlovaglás egyik hazai megalapítója és 1993-ban magyar bajnoka.

Varró Vince 1921-ben született Budapesten. Diplomáját a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerezte (1949), pályafutását az itteni Belgyógyászati Klinikán kezdte. A nagydoktori fokozatot 1965-ben nyerte el. 1970-91 között a szegedi Belgyógyászati Klinika tanszékvezető egyetemi tanára, 1991-től emeritus professzor. Fő érdeklődési területe a gasztroenterológia. A Magyar Gasztroenterológiai Társaság egyik alapítója, kezdettől főtitkára, majd hosszú éveken át elnöke volt. Kísérletes és klinikai vizsgálatainak eredményeit több mint 400 közleményben és számos könyvfejezetben publikálta, melyek közel fele nemzetközi folyóiratokban, monográfiákban jelent meg.

Az ötvenes évek közepétől kezdve állandó előadója volt a nemzetközi kongresszusoknak, szakmája számos világhírű tudósával alakított ki személyes kapcsolatot. Nemzetközi elismertségének jele, hogy négy éven át (1976-80) elnöke volt az Európai Gasztroenterológiai Társaságok Szövetségének, majd a Nemzetközi Belgyógyász Társaság Budapesten tartott kongresszusának (1984). Tagja a Deutsche Akademie der Naturforscher Leopoldina Akadémiának és számos külföldi tudományos társaságnak. Az „Eötvös József Koszorú” (MTA) kitüntetettje.
Kutatói tevékenységére a sokrétű tudományos érdeklődés jellemző. Munkatársaival vizsgálta a gyomorszekréció és a gyomorfekély pathomechanizmusát, a kísérletes gyomorfekély megjelenésének in vitro fázisait, a mesenteriális keringés és a szekréció illetve a véráramlás és a vékonybélből történő felszívódás közötti kapcsolatokat. Kutatta a vagus ingerlés humorális mediációjának kérdését; a gasztrin aktív pentapeptidjének katabolizmusát a szervezetben. Speciális clearance technikákat dolgozott ki. Bizonyította  az  autoregulációs  mechanizmus  létét  artériás hipoxiában,
a-v shuntök megnyílását a bélben, labilis glükóz „pool” jelenlétét a jejunum mucosában.
Intézetvezetőként érdeklődése kiterjedt a gasztroenterológia szinte egész területére. Kísérletes munkacsoportok kialakításával és témaválasztásaival olyan munkatársakat nevelt, akik közül ma sokan a hazai medicina élvonalába tartoznak és joggal vallják magukat a „Varró-iskola” tagjainak. (7 egyetemi tanár, 9 akadémiai doktor). Nyugdíjba vonulása után érdeklődése elsősorban a tudományos kutatás és a publi-káció etikai aspektusa felé fordult. Mint a „nagy idők tanúja” megírta élete történetét („Zárójelentés”), melyben plasztikus és hiteles képet rajzolt a II. világháború utáni évek magyar orvostudományáról, a Szegedi Egyetem s ezen belül a Belklinikák világáról.

Obál Ferenc 1948-ban véletlen folytán született Budapesten, mert a család akkor Marosvásárhelyen lakott. Minthogy neve – és születésnapja – azonos Édesapjáéval, a megkülönböztetéshez a Jr. Jelzőt használja. Orvosi diplomáját 1973 Szegeden szerezte, és azóta is ott dolgozik. Munkahelye állandó, az Élettani Intézet, de az egyetem neve folyamatosan változik; volt Szegedi Orvostudományi Egyetem, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem, jelenleg Szegedi Tudományegyetem. Az Élettani Intézetben mentora édesapja, Orbál Ferenc egyetemi tanár volt, kutatómunkáját Benedek Györggyel kezdte. Kutatási területe kezdettől fogva az alvás-ébrenléti aktivitás.

Az egyetemi évek alatt diákkörösként a Biokémia Intézetben dolgozott, talán ezért vonzódott a humorális megközelítéshez. A 70-es évek végén és a 80-as évek elején az alvás szabályozása mellett foglalkozott a capsaicin hőszabályozásra gyakorolt hatásával, és a kandidátusi disszertációját is ebből a témából nyújtotta be 1983-ban. A téma természetesen nem volt "alvásmentes": az egyik központi kutatási terület az alvás-hőszabályozás interakciója volt. Ez a terület az irodalomban ma reneszánszát éli. Obál Ferenc tudományos karrierje szempontjából meghatározó volt az 1978. évi Európai Alváskutató Konferencia. Itt találkozott Borbély Sándorral (Alexander A. Borbély), a Zürichi Egyetem Farmakológiai Intézetének professzorával, aki a világ meghatározó alváslaboratóriumának a vezetője. 1981-82-ben, svájci állami ösztöndíjjal Zürichbe ment. Borbély professzor ekkor dolgozta ki az ún. "two-process model"-t az alvás szabályozásra. Ez a modell és a laboratóriumban Borbély professzortól és Tobler professzortól tanult technikák és ismeretek alapvetően befolyásolták Orbál Ferenc Jr. további kutató munkáját. A 80-as években a szegedi laboratórium nemzetközileg jegyzett alváskutató hellyé nőtte ki magát és megkapta a jogot, hogy 1986-ban megrendezze az Európai Alváskutató Társaság 8. Konferenciáját. A konferencia alkalmával Orbál Ferenc Jr. és az amerikai James M. Krueger érdeklődési területe találkozott egymással és egy azóta is töretlenül fennálló kollaboráció alakult ki a két kutató laboratóriuma között. Ebben az együttműködésben a szomatotrop rendszer és az alvás kapcsolatának kutatását mindkét laboratóriumban Obál Ferenc Jr. vezeti. Doktori disszertációját 1994-ben nyújtotta be "Az alvás humorális szabályozása" címmel. Noha munkássága nem korlátozódik a GHRH-ra, megfigyelései alapján a GHRH-t a legmegalapozottabb alvást szabályzó neuropeptidnek tekintik. Ezeket az eredményeket foglalja össze a monográfia.

Sinkovics József a nagyvilág orvostudományának kiemelkedő magyar személyisége. Szenvedélyesen elkötelezett nagyhírű kutatója a virológia, az onkológia és az immunológia tudományának, de ugyanakkor elhivatott gyakorló orvos is, aki naponta órákat tölt el a betegágy mellett. Széleskörű tárgyismerete lenyűgöző – amint jelen műve is tanúsítja. E tudásanyag azonban nála nem fullasztó teher, hanem az eredeti alkotás eleven forrása. Sinkovics József 1924-ben született Budapesten. Szívóssága, bátorsága, csillapíthatatlan tudásszomja éppúgy, mint kikezdhetetlen becsületessége tisztes polgári családi hátterében gyökerezik.

Fiatalon megözvegyült édesanyja bölcs szeretettel és nagy áldozatok árán nevelte fel két fiát és adott kezükbe egyetemi diplomát. Sinkovics József 1948-ban lett orvosdoktor a Pázmány Péter Tudományegyetemen; a Mikrobiológiai Intézetben kezdte el virológiai kutatásait. Az itt bekövetkezett tragikus "szérumszerencsétlenség" kapcsán 1950 nyarán az ÁVH őt is letartóztatta. Noha neki az ügyben semminemű szerepe nem volt, a koncepciós eljárás során (melynek vizsgálati szakában az intézetvezető, Faragó professzor belehalt a brutális vallatásba), 8 évre ítélték. Tartására jellemző, hogy "A víruskutatás alapjai" c. kitűnő (hazánkban e nemben első) könyvét mint a Váci Börtönkórházban dolgozó politikai elítélt írta meg. A terror enyhülésével ítéletét "bűncselekmény hiányában" megsemmisítették és így 1953 legvégén szabadult, majd az OKI vírusosztályán folytatta sikerrel kutatásait. Az 56-os forradalom vérbefojtása azonban arra kényszerítette Sinkovics dr-t, hogy könyvének német kiadásával a hóna alatt november végén elmeneküljön hazájából. Bécsből értesítette Sabin professzort, aki munkássága ismeretében postafordultával biztosított számára egy Rockefeller ösztöndíjat; 1958-ban már cikke jelent meg a Nature-ben. Amerikában kezdettől számos jó állásajánlatot kapott. Ő azonban mindenképp meg kívánta valósítani régi álmát, hogy egyidőben legyen kutató és orvos. Ezért elsőnek az utóbbihoz szükséges "license"-t szerezte meg. Tudósi karrierje az USÁ-ban meredeken ívelt fel. Mindmáig közel 600 önálló tanulmányt publikált – s ez még mindössze csak mennyiségi adat. Szülőhazájának tudományos életével – mihelyt tehette – felvette a kapcsolatot, sok magyar munkatársat választott. Számtalan kitüntetésben és elismerésben volt része; az MTA azonban csak nagy késéssel 1993-ban tisztelte meg (önmagát) azzal, hogy külső tagjává fogadja. Ha ezek után feltesszük Sinkovics professzornak a kérdést, tudományos elismerései közül melyiket tartja a legértékesebbnek, ő egy rövid történettel válaszol: "Olaszországi kongresszuson történt 30 éve. Anyámat is meghívtam Budapestről. A megnyitót egy remek színházban tartották, de a terem hamar megtelt, ezért a közönség egy része a páholyokban kezdett elhelyezkedni. Mi is a jobb első páholyba jutottunk be. Anyám lépett be először. Ekkor a közönség felállt és tapsolni kezdett. Ő bájos mosollyal integetve viszonozta ezt, majd leült. Rémülten súgtam neki: Gyorsan menjünk máshová: ez itt a díszpáholy! Csodálkozva nézett rám és ezt mondta: Pedig azt hittem, hogy azért tapsoltak meg, mert a Te anyád vagyok! Anyámnak ez a mondása volt a legnagyobb elismerés amiben valaha is részem volt."

Dr. Vécsei László vegyészi előképzést követően kezdte meg medikus tanulmányait a Szegedi Orvostudományi Egyetemen. A Telegdy Professzor vezette Kórélettani Intézetben diákkörösként, demonstrátorként, majd gyakornokként vizsgálta a neuropeptidek központi idegrendszeri hatásait. Klinikai laboratóriumi ismeretekből szakvizsgázott, valamint neuroendokrinológus képesítést szerzett. Ezután a Pécsi Orvostudományi Egyetem Neurológiai Klinikáján Pálffy professzor irányítása mellett kapott klinikusi kiképzést, majd neurológus szakvizsgát tett. A Parkinson-kór, a fejfájás és a sclerosis multiplex témakörében végzett elsősorban kutatómunkát. Külföldi tanulmányútjai során összesen három évet dolgozott a svédországi Lundi Egyetemen, illetve Bostonban a Harvard Egyetem Massachusetts General Hospital Neurológiai Klinikáján.

Kandidátusi értekezését 1986-ban, a Lundi Egyetemen doktori disszertációját 1989-ben, s az MTA doktori munkáját 1992-ben védte meg. A Szegedi Tudományegyetem Neurológiai Klinika tanszékvezető egyetemi tanára.
Fő érdeklődési területe az idegszövet károsodás mechanizmusa. Az elmúlt 25 év alatt tanáraival és munkatársaival elsősorban a peptidek és a peptideket befolyásoló farmakonok (ciszteamin, pantethin, excitotoxinok, mitokondriális toxinok) központi idegrendszeri hatásait vizsgálta. Tanulmányozták a kinurenin és metabolitjai szerepét a neurodegeneráció és a neuroprotekció folyamataiban. Trigemino-vascularis modellben vizsgálták a fejfájás pathomechanizmusát, így a CGRP, illetve az azt befolyásoló farmakonok szerepét. Klinikai tanulmányaikban neuropeptidek, monoaminok, redox-renszer függő komponensek funkcióját értékelték neurológiai kórképekben. Emellett idegrendszeri betegségek (sclerosis multiplex, Huntington kór) epidemiológiai és genetikai térképezését végezték.
Vécsei László elméleti kutatásai és klinikai tanulmányai nemcsak hazai, de nemzetközi szakmai körökben is komoly elismerést arattak. Ezek következményeként kérték fel a nemzetközi jellegű szakmai szimpóziumok szervezésére, sőt legutóbb arra a megtisztelő feladatra, hogy a Duna Neurológiai Szimpóziumok főtitkári teendőit lássa el. Emellett főtitkára az Európai Klinikai Neurofarmakológiai Társaságnak is. Több hazai és nemzetközi tudományos folyóirat szerkesztőbizottsági tagja.
A kiváló kutató és klinikus szívügyének tekinti az orvostanhallgatók oktatását, de jelentős szerepet vállal az orvostovábbképzésben is.

Szekeres László 1921-ben született Győrött. Középiskoláit a győri Révai Miklós reáliskolában, egyetemi tanulmányait a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemen végezte. Ugyanott szerzett orvosdoktori diplomát 1949-ben. Hosszú pályája során tanúja és részese volt hazánk három sorsfordító korszakának. Tanúja és aktív résztvevője lett a magyar tudományos kutatás, szűkebb értelemben az élettani tudományok és ezen belül a keringéskutatás háborús letargiát követő újjáéledésének.Klinikusnak készült, de szerencséjére a körülmények folytán megmaradt az elméleti, nevezetesen a farmakológusi pályán.

Gondolkodásmódját mindvégig a tanulóéveiben mélyen belégyökeredzett élettani szemlélet valamint a betegségek megelőzésére, illetve gyógyítására irányuló törekvés jellemezte.
Jó sorsa már életpályája korai szakaszában számos kiváló kutatóval hozta össze. Az ő példájuk döntő befolyást gyakorolt a kutatói, kutatás- és oktatásszervezői szemléletének kialakulására. E tapasztalatok birtokában, vezetői felelősséggel felruházva munkatársaival együtt végzett kutatómunkája széleskörű nemzetközi elismerést aratott. Ennek jeléül számos nemzetközi kongresszus előadójának, világkongresszusokon szimpóziumok szervezésére, főelőadás megtartására kérték fel. Tagjává választotta a világ legrégibb tudományos akadémiája, a Deutsche Akademie der Naturforscher Leopoldina, díszdoktorává avatta az ősi krakkói és tüblingeni egyetem. Mégis munkássága legfontosabb eredményének mind a mai napig a szegedi keringésfarmakológiai iskola megteremtését tekinti, amelynek révén az akkor már világszerte ismert magyar keringésfiziológia mellé létrehozta és a nemzetközi tudományos világgal megismertette a magyar keringésfarmakológiai kutatást. Tanítványai itthon és külföldön ma is meghatározó szerepet visznek a "szegedi iskola" szellemében. Munkássága négy időszakra osztható:

1) A korai időszakban (1950-1960) a szívizom anyagcseréjében hypoxia, ischaemia, hypothermia valamint szív-érrendszerre ható szerek befolyására létrejövő változásokat tanulmányozta. 2) Az 1959/60-as évektől kezdve a kísérletes szívritmuszavarok és az anti-aritmiás szerek kötötték le a figyelmét. 3) A következő évtizedet (1970-1983) az akut szívinfarktus folytán beálló hirtelen szívhalál kutatásának szentelte. 4) Az utolsó periódusban (1983-tól) munkatársaival felfedezte a gyógyszeresen kiváltható, stresshez történő alkalmazkodáson alapuló, elhúzódó szív-védelem jelenségét (delayed cardioprotection), melynek mechanizmusait az elmúlt időszakban sikerült jórészt tisztázniuk.

A szerző jelen rövid tudományos önéletrajzának célkitűzése megosztani fiatalabb pályatársaival félévszázadra visszatekintő munkássága során szerzett tapasztalatait A végén összefoglalja tapasztalataiból levont következtetéseit és néhány követendő irányelvet ajánl, külön a fiatal kutatók, a vezető kutatók és a nyugdíjba vonuló pályatársak számára.

Szél Ágoston 1955-ben született Budapesten. Tanulmányait a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen végezte, 1980-ban szerzett orvosi diplomát és mindmáig ennek az egyetemnek az oktatója. Munkahelye a Halász Béla majd Oláh Imre által vezetett Humánmorfológiai és Fejlődésbiológiai (régi nevén: II.sz. Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani) Intézet. Kutatómunkáját még mint hallgató kezdi el az intézet I.sz. Elektronmikroszkópos Laboratóriumában a látáskutatásban nemzetközi hírnévnek örvendő Röhlich Pál tanítványaként.

A negyedszázadot kitevő és ma is tartó gyümölcsöző együttműködés eredményeképpen az egykori tanítvány ma a morfológiai retinakutatás elismert alakja. A nevéhez fűződő első jelentős tudományos siker annak az ellenanyag-gyűjteménynek az előállítása volt, amellyel sikerült a színspecifikus fotoreceptorokat szövettani metszeten megjelölni. Tudományos munkásságát komolyan befolyásolta az a három év, amit Svédországban töltött tanulmányúton. A retinális degenerációk tanulmányozása mellett érdeklődése itt fordult először a fotoreceptorok fejlődése és differenciálódása felé. Gazdagon szerteágazó nemzetközi kollaborációk segítségével sikerült kiderítenie, hogy a különböző spektrális érzékenységű csapok a retinában polarizáltan helyezkednek el és, hogy egy csapban sokszor két különböző színérzékenységű látópigment is helyet foglalhat.
Hazaérkezése után tovább foglalkoztatják a retinafejlődés fejlődésbiológiai kérdései, és tevékenyen részt vesz az Oláh Imre által vezetett embryológiai PhD programban. Tudományos munkásságának néhány “száraz” adata: Lenhossék-díj, Huzella-díj, akadémiai doktori fokozat, habilitáció, Széchenyi Professzori Ösztöndíj, 100-nál több tudományos közlemény, közel 300-as kumulatív impakt faktor és több mint 600 citáció.
Ebben a művében a szerző közérthető stílusban foglalja össze legfontosabb kutatási ereményeit az ellenanyagok előállításától az azok alkalmazásával nyert megfigyelésekig. Az olvasó azonban nemcsak a sikerekről értesül, hanem a kudarcokból is bőven kap ízelítőt. A kutatómunka során felmerülő nehézségek, kételyek ecsetelésével Szél Ágoston tudományos eredményei még hitelesebbé válnak, hiszen a szerző olyan (műhely)titkokba avatja be az érdeklődőket, amelyekre folyóiratcikkek hasábjain vagy tudományos előadásokban aligha juthat hely és idő. Ugyanígy a mértéktartás és a tudóstól mindig elvárható józan kétely tükröződik a fejtegetésekben, így nem megfellebbezhetetlen igazságok, hanem folyamatosan formálódó gondolatok és továbbgondolkodásra késztető tételek tárháza ez a mű. A bőséges irodalomjegyzék, a diagramok és a válogatott mikrofotók azok számára is nyújtanak információt, akiket a “színes” téma, a fotoreceptorok differenciálódása behatóbban érdekel.

Koch Sándor 1925-ben született Budapesten, s ugyanitt kezdte, a Piaristáknál, középiskolai tanulmányait is. Érettségi bizonyitványát majd orvosi oklevelét (1950-ben) már Szegeden szerezte, ahol édesapja a Tudományegyetem nagynevű geológus professzora volt. Koch Sándor hamarabb lett virológus kutató mint orvosdoktor: 1945 óta dolgozott az Ivánovics György akadémikus vezette Szegedi Mikrobiológiai Intézetben. A "Humán" Oltóanyag-Intézet 28 évesen hívta meg Vírusosztálya vezetőjének, ahol újtípusú vaccinákat fejlesztett ki; közülük a kiütéses tífusz elleni liofilizálható készítményt ma is használják.

Nemzetközi kapcsolatai 1956 óta váltak mind intenzívebbekké, amikoris bekapcsolódott a gyermekbénulás elleni vaccinák "honosításának" munkálataiba és az ezekhez fűződő alapkutatásokba. 1962-ben a Nobel díjas Lwoff professzor meghívására egy évet töltött a Párizsi Pasteur Intézetben, ahol a polio-vírus replikációját tanulmányozta.
Már a kezdetektől volt nyilvánvaló, hogy Koch Sándor jóval több, mint az "alkalmazott virológia" kutatója: a vírusfertőzés hatásmódját fogódzónak használva leginkább a sejtélettannak (s bízvást mondhatjuk: magának az "életnek") alapkérdései foglalkoztatták, akár az influenza vírus felszíni elektrosztatikus töltéseinek természetéről, akár a virion-gazdasejtreceptor kölcsönhatás dinamikájáról tett lényegbevágó új megállapításokat. Tudományos eredményei jelentős nemzetközi megbecsülést, és a világ számos tudományos központjába szóló meghívást hoztak számára; ezen munkássága alapján lett itthon (1974-ben) a tudomány doktora.
Ahogyan Koch Sándor, a vaccina-fejlesztő, alapkutatóként túllépett a "gyári" kutatómunkán, úgy lépett túl Koch Sándor, a tudós, szűkebb sőt tágabb szaktudománya keretein. Erre mindenekelőtt szenvedélyes nevelői alkata és rendkívüli műveltsége tette képessé. Sereglettek köré az (önkéntes) tanítványok, de a legmagasabb rendű "tudományos ismeretterjesztésből" is bőven kivette részét; kultúr-filozófiai esszéit tízezrek - talán százezrek - olvasták és olvassák. Mindez (valamint az, hogy fölényes áttekintésű intellektusában - de iróniájában és szókimondásában is - valósággal megtestesítette a független értelmiségi ember létformáját), nem vált "karrierje" javára a rendszerváltás előtt: bár nem brutálisan de határozott kézzel mellőzték, orvosi katedrát, akadémiai tagságot nem kapott. (Az ELTE azonban meghívta címzetes professzorának.) Szerencsére barátai, számtalan tanítványa, s legfőképpen nagyszerű felesége: Ilona asszony mindig tartotta benne a lelket. Életművéért a (lassan) depolitizálódó Akadémia 1998-ban Eötvös-koszorúval tüntette ki. (Jellegzetesen "kochi" értékelése szerint: öt évtized után tapintatosan elvették addig megőrzött szűzességét.)
Jelen munkája, ami élvezetes, noha a maga könnyed tömörségével korántsem "könnyű" olvasmány, az életjelenségek olyan távlati összefüggéseit villantja fel, melyekkel az olvasó hasonló perspektívából nézve ritkán találkozik.

Sándor Péter Szegeden született, 1939-ben. Az éretté nyilvánításhoz szükséges kötelező tudnivalókkal kiváló pesti iskolák látták el, orvosi diplomáját a Budapesti Orvostudományi Egyetemen szerezte meg, 1963-ban. Mindazt, ami a szakmai tudáson kívül emberré formálhat valakit, családja intellektuális és spirituális légkörének köszönheti: Felvidékről menekült édesapjának, székely édesanyjának, három fiútestvérének, gyermekeinek. Harmadéves medikus korában egy kiemelkedő élettani kutatócsoport Tudományos Diákkörébe kapott meghívást, melynek minden tagja igazi kutató egyéniség volt, s amelyből 1959-ben – Kovách Arisztid vezetésével – II. Élettani Intézete kialakult.

Diplomájának megszerzése óta folyamatosan ennek az intézetnek baráti, kutatásra inspiráló légkörében dolgozik, - noha "fel- feldobott kőként" éveket töltött holland, japán, amerikai és francia egyetemek kutatóintézeteiben, s 1990 óta a philadelphiai University of Pennsylvania Neurológiai Intézetének is kinevezett társprofesszora. A keringésélettan, - különösen a vérzéses shock és a fájdalom okozta keringési és idegrendszeri változások – kérdései medikus kora óta izgatják. A hetvenes évek óta az agy regionális (főként hypothalamikus és nyúltvelői) véráramlásának szabályozásában résztvevő mechanizmusok kötik le érdeklődését. Az általa vezetett kutatólaboratórium ezen a keringésélettan, neurofarmakologia, molekulárbiologia határain elhelyezkedő témakörön belül elsősorban a neuropeptidek (főként az endogén morfinszerű peptidek) és az endothelialis vazoaktív anyagok (nitrogén monoxid szabadgyökök) agyi keringésregulációban játszott szerepét vizsgálja.

Juhász-Nagy Sándor 1933-ban született Debrecenben, a kálvinisták ottani nagymúltú Kollégiumában tanult. Diplomáját szülővárosának Orvostudományi Egyetemén szerezte 1958-ban. Pályájának első szakaszában (1955 és 1966 között) ugyanezen egyetem Went István vezette Élettani Tanszékén dolgozott, egy olyan neves mester intézetében, akinek szemében természetes dolognak számított – ha erre megalapozott igényt látott –, a fiatal kutatók önálló témaválasztása és korai függetlenedése. Az 1966-os évben meghívással került a Semmelweis Egyetemre, ahol azóta is ugyanazon (a jelenleg Ér- és Szívsebészeti Klinikának nevezett) gyógyító intézményen belül vezet önálló kutatólaboratóriumot.

Bár önmagát ma is szívesen határozza meg fiziológusként, érdeklődése valójában az élettan, a szívgyógyászat és a gyógyszerkutatás metszéspontjain belüli térben mozog; tevékenységének egyik szelvényét foglalja össze jelen munkája. Munkásságához sorolódnak még – többek között – az adenin-nukleozidok hatásmechanizmusával, a szívizomvédelem hemodinamikai és farmakológiai módozataival, a vegetatív reflexekkel vagy az újtípusú szívsebészeti diagnosztikai eljárásokkal kapcsolatos vizsgálatai. Látnivaló, hogy e témakörök összetettsége ellenére választásaiban egy adott határon túl nem lépett. A szellemi indíttatáshoz való hűség jegyében ragaszkodik továbbá ahhoz a makacs meggyőződéséhez, hogy a nemzetközi értékrenddel összhangba hozható, ám eredeti gondolati alapozású (vagyis a pillanatnyi divatáramlatoktól akár független), és zömmel itthon lefolytatott kutatómunka jelenti az egyetlen esélyt az önálló jogcímű magyar tudományosság túlélésére – netán újbóli kiteljesedésére. Szűkebben vett szaktudományi állásfoglalásai mellett és ezeken túl, itt közreadott munkájának is ez a burkolt alapeszméje.

Fonyó Attila 1927-ben született. Orvosi tanulmányait 1945-1951 között Budapesten végezte. Egyetemi hallgató korában kezdett el az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem Élettani Intézetében dolgozni, és külföldi tanulmányútjait leszámítva munkahelye mindvégig ugyanez az intézet maradt. Rövidebb-hosszabb tanulmányutakon volt a Heidelbergi Egyetem Biokémiai Intézetében, a Marylandi Egyetem Pediátriai Kutató Laboratóriumában, a Bari Egyetem Biokémiai Intézetében, a londoni Chelsea College Biokémiai Intézetében és a grenoblei Nukleáris Kutató Központ Biokémiai Laboratóriumában. 1981 és 1995 között az Élettani Intézet igazgató egyetemi tanára. 1985 és 1991 között a Semmelweis Egyetem Orvosi Karának dékánja volt.

Érdeklődése a sejtélettan és a biokémiai határterülete felé vonzotta. 1958 óta foglalkozik a „sejt erőművei” a mitochondriumok permeabilitásának és iontranszportjának vizsgálatával. Ő maga félkomolyan azt szokta emlegetni, hogy a „biokémikusoknak fiziológus, a fiziológusoknak biokémikus vagyok”. Legjelentősebb munkája a mitochondriumok foszfát transzporterének igazolása és jellemzése.
1961 és 1984 között a bioenergetikának nagyon sok jelentős rendezvényén vett részt, és ilyen módon saját élményei alapján ír ezen terület kialakulásáról. Személyesen ismerte a „mitochondriológia” vezető kutatóit, azok nézeteinek kialakulását és tovább- vagy visszafejlődését. Ez is hozzásegítette, hogy a jelen munkában összefoglalja a kemiozmotikus elmélet és a mitochondrium transzport folyamatok felfedezésének összefonódását.