REGIO 29. évf. (2021) 3. szám 137–167
DOI: https://doi.org/10.17355/rkkpt.v29i3.137
Összefoglalás
A cservenkai Glässer téglagyár halál-árkából 1944. október 7-e éjszaka és október 9-e délelőtt között ismeretlen számú bori zsidó munkaszolgálatos menekült meg.
A halál-árok túlélői különböző számú, velük együtt az árokból előjövő munkaszolgálatosról számoltak be. Ez azonban mindössze annyit jelent, hogy a túlélők különböző időpontokban, több hullámban vagy több csoportban tudták elhagyni a tetthelyet. Az így megmenekültek általam becsült száma több tucat lehetett, és ha ehhez hozzáadjuk az elsőként odaérkezett partizáncsapat által megmentettek számát is, úgy valószínűleg még legalább egy tucat túlélővel számolhatunk. Az „eredeti” túlélők száma – vagyis akik élve tudtak kijönni a halál-árokból – azonban még ennél is több lehetett, mivel a túlélőket a német katonáknak és a magyar keret katonáinak egy-egy vissza-visszatérő csoportja igyekezett felkutatni, és szó szerint „levadászni”. A katonák mindezt úgy tették, hogy a túlélők közül többen voltak, akik nem sebesültek meg, vagy nem volt súlyos a sérülésük, és menetképesek lettek volna, vagy saját lábukon tudtak volna elmenekülni. A magyar keret tagjai között azonban voltak olyanok is, akik két külön csoportban, segítő szándékkal keresték fel a halál-árkot és próbálták kimenekíteni az embereket.
A halál-árok túlélőinek meghatározhatók a megmenekülési fázisai. A „teljes” túléléshez először a lövések, aztán a kézigránátszilánkok okozta sérüléseket kel
lett túlélni, majd a rájuk nehezedő bajtársaik súlyát kellett elviselniük, a fulladást kellett elkerülniük, később pedig – az említett – katonák ellenőrzéseit, üldözéseit és lövéseit kellett elkerülniük. A „végső” megmenekülésükhöz azonban szükség volt arra is, hogy a Cservenka kiürítése ellenére itt maradt magyar, sváb, szerb helyi lakosok, tanyatulajdonosok, parasztok, partizánok és orvosok a segítségükre siessenek. Gondos ellátásuk nélkül a túlélők nem maradtak volna életben, hiszen általános egészségi állapotuk, kondíciójuk, sérüléseik, ruházatuk nem tette volna lehetővé, hogy az októberi időjárási körülmények között, a katonák folyamatos veszélyeztetése közepette életben tudjanak maradni. A segítők – akik közül néhányat név szerint is meg tudunk említeni, – életüket kockáztatva látták el őket a terület október 15–20-i felszabadulásáig.
A tanulmányban összesen 22, a halál-árokból „véglegesen” megmenekült bori zsidó munkaszolgálatosról tudunk valamilyen adatot közölni. Tehetjük ezt abban az esetben, ha „Bellák” létező személy volt, és a két „nyöszörgő” személy („Salamon kereskedő” és „Lebovics suszter”) valóban a halál-árokból menekült meg. Utóbbiak nélkül 19 fő a halál-árokból azon megmenekülők száma, akikről a tőlük vagy a róluk szóló információk alapján bizonyosan állítható, hogy a halál-árokból jöttek ki. A 19 fő közül két főnek nem tudjuk az utónevét, további egy főnek a vezetéknevét és egy főnek sem a vezeték- sem pedig az utónevét. Utóbbi négy főnek ezért sem tudjuk közölni az annotációját, és megmenekülésükről is keveset tudunk mondani. Nélkülük tehát összesen 15 bori munkaszolgálatosnak tudjuk a teljes vagy majdnem teljes személyes adatait és túlélésük viszonylag részletes történetét. Egyedüli kivétel ez alól Horváth László gordonkaművész, aki noha élve hagyta el a halál-árkot, de minden bizonnyal nem sokkal utána, a környéken halt bele sérülésébe. Az így „maradt” 14 áldozat közül kimerítő részletességgel ismerjük tíz fő történetét. Közülük is kiemelkedik Darvas Ferenc, Szauer László és Teichmann Zalman részletes visszaemlékezése, Dászkál Béla, Márer Lajos és Pottesmann Vilmos a sérüléseik és egyben megmenekülésük utáni történetük eredeti források alapján történő dokumentálhatósága miatt. (Darvas Ferenc, Szauer László, Ecker Endre sértetlenül tudott előjönni a halál-árokból, így esetükben orvosi dokumentáció nem is keletkezhetett.)
A túlélők több csoportban vagy egyesével, szabad mozgást biztosító engedélyek birtokában indultak tovább Szabadkára és Temesvár irányába. A sérültek további gyógykezelése ezt követően már intézményi keretek között történt, kórházi, szanatóriumi körülmények között kaphattak orvosi ellátást Jugoszláviában, Romániában és Magyarországon. A túlélők közül többen (Darvas Ferenc, Szauer László, Grünbaum György) rövidebb-hosszabb ideig partizánok lettek, de előbb vagy utóbb közülük mindenki épségben hazatért.
Nem tudunk teljes képet adni arról sem, hogy a halál-árok túlélői közül hányan és milyen formában beszéltek később az átéltekről. A megszólaló túlélők különböző időszakokban szólaltak meg. A tömeggyilkosság ügyében indult feltárások, nyomozások során, népbírósági perekben, a hivatalos eljárásokban hárman tanúskodtak (Friedmann Lajos, Hoch Lajos, Pottesmann Vilmos), és a közvélemény tájékoztatása szempontjából fontosnak bizonyult Dászkál Béla (1944) és Spira György (1962) beszámolója. Darvas Ferenc kifejezetten édesapjának a felszólítására írta meg hazaérkezése után szinte azonnal visszaemlékezését, és így tett részletesen Teichmann Zalman is már 1944 végén Temesváron. Falus György csak jóval később, feltehetőleg a 90-es években vetette – töredékesen – papírra a vele történteket. Szauer László a rendszerváltozás után a bori munkaszolgálatról könyvet publikáló (2004) volt bori munkaszolgálatos csoport tagjaként írt és beszélt Cservenkáról. A túlélőknek cservenkai és egyben a bori tapasztalataikat azért sem volt könnyű megosztaniuk, mert jugoszláviai munkaszolgálatuk, partizánmúltjuk miatt az ötvenes években, amikor Jugoszlávia „az imperialisták láncos kutyája” volt, kizárták őket a kommunista pártból és a partizánszövetségből. A túlélők családon belüli megszólalását ellehetetlenítette, hogy többek családja koncentrációs táborban vagy ezt követően meghalt és nem tért haza (Dászkál Béla, Ecker Endre, Mandel Jenő, Pottesmann Vilmos). Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy új családjukban alig vagy semmit nem beszéltek később Cservenkáról (így például Dászkál Béla, Mandel Jenő és Ecker Endre).
A túlélőket egész életük során végigkísérték a halál-ároknál átéltek. Viselni kényszerültek a lelki trauma és a fizikai sérülések nyomait. A traumák feldolgo
zását nem könnyítette meg a társadalom érdektelensége és az, hogy az elkövetők büntetlenek maradtak.