Dr. Lám Judittal, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar Egészségügyi Menedzserképző Intézet (EMK) docensével, operatív igazgatóhelyettesével beszélgettünk a betegbiztonságról. Megtudhatjuk, hogyan lett gyógyszerészből egyetemi oktató, a betegbiztonság és a minőségmenedzsment elismert hazai szakértője, tanszékvezető.
1995-ben végeztem a Semmelweis Egyetemen gyógyszerészként, utána az egyetemen kezdtem el dolgozni az Egyetemi Gyógyszertárban és a Gyógyszerügyi Szervezési Intézetben, illetve tanársegédként is. Itt kezdtem a PhD-mat írni, betegek életminőség-vizsgálata témakörben; epilepsziás betegekkel foglalkoztam, gyógyszerfelhasználási adatokat elemeztem, és életminőség-vizsgálatokat végeztem. A doktori disszertációm írása közben a témához való kapcsolódás miatt kerültem kapcsolatba az EMK-val, ahová be is iratkoztam az egészségügyi menedzserképzésre. 2000 és 2002 között voltam az intézet hallgatója, akkor ismertem meg Belicza Évát és a minőségfejlesztés és -értékelés területét.
Miután elvégeztem az EMK-t, először a Pénzügyminisztériumban, utána pedig az OEP-ben dolgoztam. Mind a két helyen gyógyszerek társadalombiztosítási támogatásával, illetve támogatásba való befogadásával foglalkoztam. 2009-ben a harmadik gyerekemmel voltam otthon, amikor Belicza Évától megkeresés érkezett, hogy szeretne valakivel együtt dolgozni betegbiztonsági témakörben, és eszébe jutottam, mivel éppen gyógyszerelésbiztonság volt a téma.
Természetesen örömmel jöttem. Ezután léptem be az EMK-ba mint adjunktus, ahol 2016-ban operatív igazgatóhelyettesi kinevezést kaptam, 2019-től pedig általános dékánhelyettes lettem a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Karán. Az EMK-ban végeztem az egészségügyi menedzser mesterképzést, és a minőségügyi és betegbiztonsági szakirányú továbbképzést. Nagyon megszerettem ezt a közeget, meg úgy látszik, hogy amit csináltam, az hasznos volt, visszaigazolást kapott, így itt maradtam.
Ez az elköteleződés a minőségbiztosítással, a betegbiztonsággal kapcsolatban ezek szerint a Belicza Évával közös munkával kezdődött?
Igazából egyrészt már az EMK-s tanulmányaim során megfogott a minőségfejlesztés, minőségértékelés témája, ezt Éva tanította nekünk annak idején. De általában nem állt tőlem messze a minőség, hiszen gyógyszerészként a minőségbiztosítás, a minőségi munka központban van. Az elhivatottságom mögött egyrészt ez az előzmény, másrészt maga a téma áll, valamint egy nagyon szomorú családi érintettség: közeli hozzátartozóm tragédiája egy gyógyszerelési hiba következtében. Ezeknek az együttállása adta azt, hogy én nagyon elköteleződtem a betegbiztonság iránt.
Bár sokat halljuk, sokszor használjuk, segítene közérthető példákkal megvilágítani, hogy pontosan mit értünk betegbiztonság alatt?
Betegbiztonság alatt azt értjük, hogy a beteget az ellátása során ne érje semmilyen nemkívánatos esemény vagy nem szándékos károsodás. Az ellátással összefüggő nemkívánatos események jelentős része megelőzhető a kutatások szerint. A betegbiztonság fejlesztésével ezeket az úgynevezett nemkívánatos eseményeket próbáljuk megelőzni.
Sokszor hallani, hogy bekerül a beteg a kórházba valamilyen betegséggel, és kialakul egy kórházi fertőzés, vagy a kórházban egy rossz gyógyszerelés miatt akár egy olyan fatális kimenetel is történhet vele, mint ami az én hozzátartozómmal történt. Vagy történhet olyan, hogy a kórházban a tartósan ágyhoz kötött személynél kialakul egy nyomási fekély. Ennek is számos oka lehet. Vagy hallhattunk olyanról, hogy betegcsere vagy leletcsere történik. Ne adj’ Isten rossz oldali műtét, rossz szerven elvégzett műtét, rossz betegen elvégzett műtét – szóval számos ilyen előfordulhat. És ez természetesen nem abból fakad, hogy az egészségügyi dolgozók, vagy akik az ellátásban érintettek – az orvosok, az ápolók és a többi szakdolgozó – valamit nem akartak jól csinálni, hanem egyszerűen csak úgy alakult az ellátási esemény, hogy több hiba csúszott be, és olyan a rendszer, hogy nincsenek benne azok a védelmi pontok, védelmi vonalak, amik ezeknek a nemkívánatos eseményeknek a kialakulását megelőzhetnék.
Tulajdonképpen mi azon dolgozunk, hogy a betegeknek, de egyébként maguknak az ellátóknak, tehát az orvosoknak, az ápolóknak, szakdolgozóknak is egy olyan biztonságosabb ellátási folyamatot és ellátási környezetet próbáljunk teremteni, ami az ellátókat és a betegeket is védi ezektől a nemkívánatos eseményektől, sérülésektől, károsodásoktól.
Tehát akkor mondhatjuk azt, hogy ezek mind olyan események, amelyek odafigyeléssel, szabályozással, rendszabályokkal megelőzhetőek lennének?
Azért ez egy bonyolultabb rendszer. Sajnos az nem igaz, hogy ha odafigyelek, vagy ha nagyon akarom, akkor nem követek el hibát, és nem is minden, ellátással összefüggő nemkívánatos esemény előzhető meg. De a többségük igen. Egy annyira komplex, bonyolult, sok szereplős, sok eszközös, erős hatású gyógyszereket használó rendszerben dolgozunk-dolgoznak a közvetlen ellátást végző kollégák, hogy számos ponton adódhatnak olyan kockázatok, amiket lehetne csökkenteni jobb szervezéssel, tervezéssel. És igazából ez nemcsak szabályozás kérdése. Ezeken a pontokon például az is segíthet, ha egy csekklista segítségével végig gondoltatjuk a szereplőkkel, hogy biztosan megtörtént-e minden olyan lépés, aminek azon a ponton meg kell történnie.
Vagy egy strukturált betegátadási rendszerben átadott beteg esetén a következő ellátó minden olyan információt meg fog kapni, ami neki szükséges ahhoz, hogy az ellátást biztonsággal végezhesse. Nem lehet, hogy azért, mert valaki nagyon sietett, vagy nagyon fáradt volt, vagy nagyon sok minden nyomta a vállát – akár otthoni gondok is – véletlenül kihagyott egy fontos információt a betegátadásnál? Számos olyan eszköz, módszer létezik, ami segíti ezeknek a kockázatoknak a csökkentését.
A betegbiztonságon belül mi az a terület, amit kutat, amiről publikál, amiben nagyon otthon van? Mert mint említette, ez egy nagyon szerteágazó téma.
Igen, valóban így van. Nagyon sokféle dolgot vizsgáltunk, kutattunk az elmúlt időszak alatt – azt kell látni, hogy itt az EMK-ban kialakult egy műhely, aztán ebből lett egy tanszéki csoport, aztán ebből lett egy Betegbiztonsági Tanszék. Ez mind Belicza Éva szárnyai alatt alakult ki, egy olyan csapat segítségével, ami már több mint húsz éve dolgozik ezen a területen.
Voltak olyan WHO projektjeink, amelyek kórházaknak segítettek, nemcsak a betegbiztonság, hanem a minőségértékelés és a minőségfejlesztés terén is, indikátorok segítségével kerestük és találtuk meg a fejlesztendő pontokat egy nemzetközi program keretében. 2012 és 2016 között zajlott egy Európai Uniós Joint Action, ami kifejezetten a betegbiztonság és az ellátás fejlesztéséről szólt, annak mi voltunk Magyarországon a fókuszpontjai.
Volt egy nagy projekt, ami kórházak és járóbeteg-ellátók számára fejlesztett ki olyan működési standardokat, olyan szabályozókat, amelyek segítségével ezeket a kockázatos pontokat, amiket említettem az előbb – akár betegátadás, akár betegfelvétel, akár diagnosztika, akár hogy hogyan kell a vezetésnek ehhez az egész kérdéskörhöz visszanyúlnia -, ezeket próbálta fejleszteni.
Aztán volt olyan pályázat, ahol hazai jógyakorlatokat gyűjtöttünk kórházakból, ösztönzőrendszert dolgoztunk ki kórházvezetőknek, ami megpróbálja ezt a betegbiztonsági szemléletet támogatni, mert ebben a vezetőnek rendkívül nagy szerepe van. Illetve szintén ugyanebben a projektben nagyon sok kórházi oktatást végeztünk.
Volt olyan pályázatunk, ahol betegutat elemeztünk, krónikus betegek betegútját NEAK-adatok segítségével, és megpróbáltuk megtalálni azokat a pontokat, ahol fejleszteni lehetne például a hazai diabéteszgondozást és egyéb krónikus betegellátást, betegutat.
De, ami az én szívemhez a leginkább közel áll, az a szervezeti kultúra kérdése. Ahhoz, hogy egy szervezetben ezek a kezdeményezések visszhangra találjanak, ahhoz egy őszinte, nyílt szervezeti kultúra kell. Ne büntessék meg az embereket, lehessen a hibákról beszélni, hiszen csak akkor fognak a felszínre kerülni, ha a dolgozók érzik azt, hogy pszichológiai biztonságban vannak, nem állítják őket pellengérre. Szóval a szervezeti kultúra, a mérés, értékelés, és ennek fejlesztési lehetőségei – ezek a kérdések állnak hozzám közel.
Oktatás terén pedig az egészségügyi menedzserképzésen oktatunk minőségmenedzsmentet, illetve van egy egészségügyi minőségügyi és betegbiztonsági mesterképzésünk is. Ezeken a képzéseken a hallgatóknak projektet kell írniuk. Nagyon jó azt látni, hogy mennyi értelmes, értékes ötlet van, ami minőségfejlesztésről szól, és a mi támogatásunkkal ez szépen meg tud valósulni. És így, ha nem is országos szinten, de lokálisan egy osztály vagy egy részleg vagy akár egy egész kórház valamilyen folyamatát kicsivel biztonságosabbá, jobbá tudjuk tenni a hallgatóink segítségével, de mégis a mi szakmai támogatásunkkal.
A PhD-hallgatói is ugyanilyen témákon dolgoznak?
Igen, több PhD-hallgatóm is van. Az egyikük dolgozott fájdalommanagement teameknek – vizsgáltuk, hogyan lehet a fájdalommanagement minőségét javítani, mik a legjobb nemzetközi megoldások, és hogyan lehet ezeket Magyarországra implementálni. Egy mindjárt végző PhD-hallgatóm azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet a beteg által elmondott egészségügyi eredményeket becsatolni az ellátásba, ezek az úgynevezett betegek által jelentett eredmények.
Említette, hogy ha kicsiben is, de a hallgatók a sok év alatt már bizonyos területeken elterjesztik ezeket a gondolatokat, és implementálják is. Hogy látja, amióta Magyarországon létezik ez az oktatás, és a betegbiztonság fontosságát propagálják, éreznek javulást? Mivel érték el a legnagyobb előrelépést?
Egyik büszkeségünk, a NEVES betegbiztonsági program, aminek van egy jelentési rendszere és egy fórumsorozata. Szerintem ez a munkánknak egyik legfontosabb része, 2009 óta működik, és már a 70. betegbiztonsági fórum zajlott le, emellett öt betegbiztonsági világnapi konferenciát is rendeztünk.
A NEVES fórumok olyan események, amelyek egy nagyon stabil hallgatói kört vagy magot tudnak vonzani, alkalmanként száznál több embert minden két-három hónapban. Aki eljön és meghallgatja, annak a szemlélete nyilván alakul, a gondolkodása formálódik, ő maga is tapasztalatokat oszt meg, kapcsolatokat épít és közvetíti az itt hallottakat az intézménye számára. Ez egy nagyon elkötelezett magyarországi hálózat olyan szakemberekből, akik tudják és értik, hogy mi az a betegbiztonság, mi ennek a jelentősége. Erre nagyon jól tudnak az intézetek is építeni, hiszen ezek a gyakorló szakemberek ott vannak az egyes intézetekben.
A NEVES fórumok gyakorlatorientált találkozók, tehát itt elsősorban praktikus dolgokról esik szó?
Igen, úgy kell elképzelni, hogy minden NEVES fórumnak előre meghatározott témája van, amit vagy mi gondolunk ki, vagy javaslat érkezik egy-egy téma kapcsán. A legutóbbi fórumon például az egészségügyi szolgáltatók működését leíró szabályozók fejlesztését vizsgáltuk meg.
A következő fórumon a fiatalok digitális eszközhasználata és a betegbiztonság kapcsolatáról lesz szó, ami szerintem egy nagyon érdekes, izgalmas és aktuális téma. Rendre szóba kerül a gyógyszerelés biztonsága. Volt, amikor hallgatói projekteket mutattunk be inspirációként, vagy arról beszélünk, hogyan lehet az ellátást biztonságosan átadni, de volt szó a szervezeti kultúráról, a HR és a betegbiztonság kapcsolatáról.
A NEVES fórumok összes nyilvános előadásának diasorai megtalálhatóak a honlapunkon, ezeket bárki bármikor elérheti. Ezek rövid, vitaindító előadások, általában egy témát négy-öt szempont alapján négy-öt szakember világít meg egy-egy rövid, negyedórás, gondolatébresztő előadás során. Utána a hallgatóság tud ezekre reflektálni, problémákat megvitatni, jógyakorlatokat megosztani – körülbelül így néz ki egy fórum.
Ha lehetne három kívánsága, ismerve a magyar egészségügyi rendszer adottságait, mi lenne az a három betegbiztonsági intézkedés, amit először vezetne be a hazai ellátórendszerbe?
Egyetemen dolgozunk, úgyhogy talán kezdem az egyetemi oldalunkkal. Igazából kezdjük el építeni a betegbiztonságot és a biztonsági kultúrát már az iskolapadban! Kezdjük el ezt a témát oktatni szervezetten az egészségügyi képzésekben tanulóknak, nyilván mindenkinek a saját képzési szintjéhez mérten! Én ezt az egyszerű lépést szorgalmaznám, hogy kapjanak olyan gyakorlatilas ismereteket és olyan betegbiztonsági oktatást a hallgatók, amik érzékenyé és fogékonnyá teszik őket az ellátási kockázatokra. Tudják azt, hogy milyen környezetben dolgoznak, és értsék azt, hogy ez egy nagyon komplex rendszer, amibe be fognak kerülni a munkájuk során! És akár a szakközépiskolákban, akár az egyetemeken, akár a „lifelong learning” alatt, akár a vezetőképzésben ez a téma következetesen jelenjen meg! Ehhez kapcsolódóan dolgoztunk is ki különböző ajánlásokat és tananyagokat.
Ez is volt egyébként fórumtéma, hogy hol kell ezt oktatni, mikor kell oktatni ezt a témát. Van egy betegbiztonsági jegyzetünk, ahol megpróbáltuk megjelölni, hogy például az egyes képzési szinteknek milyen típusú tudásra van szükségük.
Ha átlépünk a rendszerszintre, akkor én nagyon fontosnak tartanám, hogy legyen egy igazi, a magyar valóságra szabott betegbiztonsági stratégiánk. Ez szerintem egy olyan első és legfontosabb lépés lenne, ami segítene a gyakorlatba ültetni azt, amit nagyon sokan és sokféleképpen képzelnek el. Tehát itt nem arról van szó, hogy külföldi mintákat kezdünk el másolni, hanem hazai realitásoknak megfelelő és hazai problémákra válaszoló prioritásokat határozunk meg. Ez segít irányba állni mindenkinek: az egészségügyi intézményeknek és a szolgáltatóknak, hogy mik azok a fő feladatok, amiket ebben a témában el kell végezni a következő időszakban.
A harmadik gondolatom egy kicsit ilyen komplexebb lesz. Amit én nagyon fontosnak tartok, hogy legyen egy teljes, átlátható, fejleszthető és betegközpontú betegút Magyarországon. Ez ott kezdődik, hogy első lépésként meg kell határozni olyan szakmai irányelveket, amik a hazai ellátási realitásokhoz igazodnak, és ezek leírják azt, hogy például egy-egy krónikus vagy egy-egy akut betegséget hogyan kell Magyarországon kezelni. És ne csak a szakmai oldalt írjuk le, hanem írjuk le azt is, hogy hogyan kell az ellátást szervezni, hogy a beteg ne vesszen el az ellátás útvesztőjében! Tehát ne csak azt írjuk le, hogy mondjuk egy diabéteszes betegnek valamilyen laborvizsgálatot el kell rendelni, hanem mondjuk meg, hogy ezt a laborvizsgálatot a háziorvosnak kell elrendelni, vagy a szakrendelőben a diabetológus szakorvosnak kell elrendelni, mert most mindenki azt gondolja, hogy a másik megteszi, és így lehet, hogy a beteg teljes mértékben elvész ebben a rendszerben.
Ezeket kellene alapnak venni, és hogyha ezek megvannak, akkor el lehet kezdeni megnézni, hogy ténylegesen az ellátás ezen szakmai evidenciák mentén történik-e meg. Nagyon sok adatunk van, hiszen ott vannak az ellátási adataink az EESZT-ben. Ha ezeket elkezdjük használni, elemezni, végiggondolni, akkor látni fogjuk, hogy hol vannak azok a hiányosságok vagy fejlesztendő pontok, amelyeket mondjuk egy krónikus beteg gondozásánál figyelembe kell venni.
És ha teljesen be szeretnénk zárni a kört, akkor pedig kérdezzük meg a betegeket is az ellátás eredményességéről! Kérdezzük meg őket is arról, hogy ők hogyan látják, mert lehet, hogy az orvos azt gondolja, sikerült a műtét, de eközben a beteg továbbra is nehezen tud lemenni a lépcsőn, és nem jött az – ő részéről remélhetőleg reálisan – elvárt eredmény. Tehát a betegek megéléseit is próbáljuk becsatornázni az ellátásba. Legyenek hazai irányelvek, ezeknek megfelelő betegutakon vezessük végig a betegeket, az adatalapú elemzések és betegvisszajelzések pedig adjanak segítséget ahhoz, hol és mit kell fejleszteni az ellátás minőségében.