2025. április 26-án, szombaton egy emberként szurkoltunk a XIX. NN Ultrabalatonon az Egészségügyi Közszolgálati Kar (EKK) és intézetünk, az Egészségügyi Menedzserképző Központ (EMK) Varjú Vágta nevű csapatának.
Gratulálunk Dr. Kéri Diánának, Dr. Lőrincz Orsolyának, Horváth Klárának, Kóder Fruzsinának, Dr. Kovács Rékának, Dr. Bálity Csabának, Dr. Cserháti Zoltánnak, Jóni Dánielnek, Bóné Veronikának, Horkai Viktóriának, Göndöcs Attilának, Göndöcs Villőnek, Kováts Tamásnak, Kováts Sárának, Varjú Viktóriának és Szabados Péternek.
Munkatársunk, Dr. Lőrincz Orsolya csapatkapitány így foglalta össze az elmúlt évek során szerzett tapasztalatait, élményeit az Ultrabalaton kapcsán:
„Nincs két egyforma Ultrabalaton – és ez így van jól!
Négy év. Négy Ultrabalaton. Négy külön történet.
Az ember alapvetően azt hinné, hogy egyértelmű, mire vállalkozik: futás, tempó, szállítás, váltópontok… Aztán gyorsan rájöttünk, hogy az Ultrabalaton nem „csak” erről szól. Sokkal többről. És nincs két egyforma év. Minden verseny más, ahogy a csapat is mindig egy kicsit más: új tagok, visszatérők, meglepetések, tanulságok. Az időjárás hol kegyes, hol próbára tesz. A váltópontok hol könnyen, hol nehezen jönnek, a kísérő autókban hol csendes figyelem vagy mély beszélgetés, hol hangos nevetés, zene, éneklés ül. És minden alkalommal megéljük azt, amiért újra meg újra visszajövünk: a közös élményt.
Az, hogy én szervezhetem az egészet – számomra egyszerre öröm, kihívás és ajándék. De persze nem vagyok benne egyedül. A csapat ott van velem. Kiegészítenek, támogatnak, amikor valami nem az erősségem. Beszállnak, ha elfáradok, segítenek a döntésekben, ha nekem már túl sok. Ez nem az „énprojektem”, a miénk. És pont ettől működik.
Az első év kicsit döcögős volt – logisztikailag sem volt a topon, a kisfiam még pici volt, nem is tudtam végigkísérni a csapatot. Nagy hiányérzet maradt bennem, de eldöntöttem: legközelebb ott leszek, végig.
A második év már teljes kör volt – hajnalban indultunk, még sötét volt, de már sokkal jobban együtt mozgott minden. Szólt a zene az autóban és futás közben, volt bringás kísérőnk is, készült kisfilm – élmény élmény hátán. Azt éreztem: ez egészen különleges, szinte addiktív.
A harmadik év hozta a varjúsztorit. Egyik tagunk megszánt egy út széli sérült varjút, felvette az autóba – és innen indult a poénlavina. A történetből szárnyas legenda született, s és a következő évre a varjú lett a csapat kabalája. A nevünket is hozzá igazítottuk: Varjú Vágta.
És idén? Idén is más volt. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy a szállásunk még sincs meg. Páran lebetegedtek. Izgultunk az időjárás miatt is. Régebben ezek a dolgok jobban kibillentettek volna, most valahogy minden gördülékenyen működött, mind a 211 km-en. A csapat összezárt, együtt megoldottuk a felmerülő helyzeteket – méghozzá nem is akárhogyan.
Ez az újfajta könnyedség, ez a bizalom egymásban – nekem ez volt az idei év legnagyobb ajándéka.
Mert az Ultrabalaton nemcsak a kilométerekről és a tempóról szól.
Persze mindannyian kitűzünk magunknak célokat: jobb idő, hosszabb táv, keményebb szakaszok, éjjeli futás. Kihívjuk magunkat, egy kicsit magasabbra tesszük a lécet, de valójában nem az számít, ki milyen időt fut, hány kilométert bír, vagy hogy hány óra alatt érünk be a célba. Az számít, hogy közösen csináljuk végig. Hogy együtt szurkolunk, várunk, izgulunk, örülünk. Arról, hogy a munkahelyi mindennapok után egy másik arcunkat is megmutatjuk – egymásnak és talán még saját magunknak is. Láthatjuk a fáradt, de boldog mosolyokat. A csendes, kitartó lépéseket. A spontán poénokat a kocsiban, útközben. Az igazi közösséget.
Kíváncsi vagyok, mit hoz a következő.
Egy biztos: ugyanolyan nem lesz.
És ez így van jól.”
Galéria
Büszkék vagyunk minden futótársunkra.
Jó pihenést és sikeres felkészülést kívánunk a következő futásokra!
