2024. november 29-én diplomaosztót tartottunk a Nagyvárad téri Elméleti Tömb Dísztermében, ahol az eskütételt követően a végzős hallgatók nevében Kovács Adél levelező tagozatos egészségügyi menedzser köszöntötte a végzős évfolyamtársakat, kifejezve az évfolyam háláját és köszönetét tanáraiknak, projektkoordinátoraiknak, családtagjaiknak és intézetünknek a képzés során szerzett élményekért, tapasztalatokért és tudásért.

EMSc22 levelező

„Tisztelt Rektor Úr, Tisztelt Egyetemi Vezetők, Tisztelt Dékán Úr, Oktatók, Családtagok, Barátok és nem utolsó sorban, Kedves Hallgatótársak!

Egy ilyen alkalom mindig különleges. Ez a diplomaosztó – legyen az akár a többedik – mindannyiunk számára emlékezetes esemény, egy újabb mérföldkő életünkben.

Egy olyan pillanat, amikor megállhatunk, visszatekinthetünk, és ünnepelhetjük mindazt, amit elértünk.

Most azonban nem szeretnék sablonos szavakkal élni, mert az igazság az, hogy az elmúlt két év mindannyiunk számára egyedülálló volt. Túl jó, ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia írja meg a beszédem.

Felnőtt fejjel visszaülni az iskolapadba, kiszabadulva a munka és a hétköznapok adta felelősségek alól (már amennyire lehetett), egészen más érzés. Az ember másképp értékeli az időt, a tanulás lehetőségét, és talán önmagát is. Sajnos, vagy nem sajnos, de beérett az a sokszor hallott mondat, amit szüleinktől, tanárainktól hallhattunk gyakran: magadnak tanulsz, nem nekem!

Az órák nemcsak szakmai ismereteket adtak, hanem élményeket, inspirációt és talán mondhatom, igazi baráti kapcsolatokat. Olyan sokszínű közösség jött össze, hogy már az első pillanattól kezdve érezhető volt, hogy ez a csoport különleges. Olyan emberek gyűltek itt össze, akik az egészségügy legkülönbözőbb területeiről érkeztek. Volt köztünk orvos, gyógyszerész, ápoló, egészségügyi, gazdasági, jogi vagy éppen kommunikációs szakember. Mindannyian más-más nézőpontot képviseltünk, más tapasztalatokat hoztunk, és ez a sokféleség óriási értéket adott például a csoportmunkákhoz.

Sokszor a közöttünk létrejött párbeszédek, szakmai viták mélyítették az egymás iránti tiszteletünket és megértésünket. Így, ha a akartunk volna sem lett volna szívünk „ellógni” egy napot sem, hogy esetleg egy oktatási nap helyett fogaskerekűvel felutazzunk a közeli Normafához, s onnan mutassuk meg a fővárost a vidékről vagy határon túlról érkező csoporttársaink számára – persze eszünk ágában sem volt!

Ez az út azonban nemcsak a tanulásról szólt, hanem azokról az emberekről is, akik velünk voltak. Szeretnék köszönetet mondani a teljes csoport nevében a tanárainknak, akik nemcsak tudást, hanem példát is mutattak. Hallgatótársainknak, akik miatt minden csoportmunka és közös projekt igazi kalanddá vált. Nemdebár??? És nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik a háttérben dolgoztak azért, hogy minden zökkenőmentes legyen – a mi esetünkben különösen Sipos Csillának, aki nélkül, minden túlzás nélkül, talán még mindig csak ott tartanánk, hogy „de jó, felvettek a mesterképzésre.”

Ahogy itt állok, és próbálom összefoglalni, mit is jelentett számomra az EMK, csak ez a gondolat jut eszembe:

Megvannak a lehetőségek, de nincs bukásveszély. Megvannak a keretek, de nincsenek határok.

Ez az intézmény megtanított minket arra, hogy merjünk álmodni, kérdezni, és fejlődni. Köszönöm, hogy ennek a közösségnek a része lehettem. És köszönöm mindenkinek, hogy ma itt vagytok, és megosztjátok velünk ezt a pillanatot.

Gratulálok mindenkinek, és sok sikert kívánok az előttünk álló úton!

Köszönöm.

Kovács Adél
Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinika”

További képek a Semmelweis Egyetem hírében láthatók.