2026. november 5-én a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar Egészségügyi Menedzserképző Központja végzős hallgatóinak diplomaosztóját tartottuk meg a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri Elméleti Tömbjének Dísztermében.
Az eskütételt követően a levelező egészségügyi menedzser hallgatók (EMSc24B) nevében Kovács Róbert köszöntötte az ünnepség résztvevőit, kifejezve az évfolyam háláját és köszönetét tanáraiknak, projektkoordinátoraiknak, családtagjaiknak és intézetünknek a képzés során szerzett élményekért, tapasztalatokért és tudásért.
Kovács Róbert egészségügyi menedzser köszöntőbeszéde
„Tisztelt Egyetemi Vezetők, Tisztelt Dékán Asszony! Tisztelt Igazgató Úr!
Kedves Oktatóink! Kedves Kollégák, Barátaim, Sorstársaim!
Amikor két és fél évvel ezelőtt jelentkeztünk erre a képzésre, valamennyien komoly, felelősségteljes, tapasztalt egészségügyi vezetők voltunk.
Egészségügyi szakdolgozók, orvosok, közgazdászok, intézményvezetők, igazgatók, menedzserek. Olyan emberek, akik nap mint nap döntéseket hoznak, akár több ezer fős szervezeteket irányítanak tízmilliárdos költségvetésekkel, mindeközben határidőkkel – és időnként a bürokrácia útvesztőivel – küzdenek.
Akiknek a lehetetlen nem elméleti kategória, hanem rendszeresen visszatérő napirendi pont a hétköznapjainkban.
Aztán beültünk az egyetem padjaiba, és hirtelen újra megtapasztaltuk, milyen érzés, amikor nem mi kérdezünk, hanem minket kérdeznek.
Bevallom, néhányunknak különösen nehéz volt ezt feldolgozni, vezetőként ugyanis megszoktuk, hogy általában nekünk van igazunk.
Az „általában” alatt természetesen azt értem, hogy mindig.
Sokan ma a második diplomájukat veszik át, de van aki a harmadikat vagy a negyediket. Többen PhD fokozattal érkeztek, és külön megtiszteltetés, hogy a Semmelweis Egyetem egyik professzora is szorgalmasan velünk koptatta az iskolapadot.
Két év alatt rengeteget tanultunk.
Stratégiát alkotni, változást menedzselni, folyamatokat optimalizálni, kockázatokat elemezni, szervezeti kultúrát fejleszteni.
És persze gyökérokokat kutatni.
Ezt ráadásul olyan kitartóan, hogy a végén már egy egyszerű hétköznapi bosszúság mögött is rendszerszintű problémát kerestünk, és a chilei egészségfinanszírozási modellben véltük a megoldást felfedezni.
Álmainkban időnként aszinkron leckékből megelevenedő vérsárkányokkal, totemekkel, PSZJ-kkel, PMB-kkel küzdöttünk (… és van, aki azóta kicsit PTSD-vel is…) de aztán az államvizsga közeledtével ezek alakot váltottak és néha egymással is összeolvadtak, mint egy transzformer.
És persze két év alatt szignifikánsan megnőtt az allokációs és technikai hatékonyságunk, na meg nyilván a rezilienciánk is. Jelentsen ez bármit is.
A projektet – mindezek ellenére – sikeresen lezártuk, az eredménytermék immár a kezünkben van…
Tisztelt Oktatóink!
Vagy a megtanult terminológiával: kedves stakeholdereink!
Köszönjük ezt a két évet.
Köszönjük a tudást, a türelmet, a szakmai vitákat.
Voltak tantárgyak, amelyek az első pillanattól kezdve magukkal ragadtak bennünket.
És voltak olyanok is, amelyeknek a valódi jelentőségét valószínűleg csak évek múlva értjük majd meg teljes mélységében.
Ez alatt a 2 év alatt sokkal többet kaptunk, mint egy újabb diplomát. Új szemlélettel, új gondolatokkal, új szakmai kapcsolatokkal gazdagodtunk. És jónéhány baráttal is.
Van egy sokat idézett, meglehetősen igazságtalan mondás, amit George Bernard Shaw-nak tulajdonítanak: „Aki tudja, csinálja; aki nem tudja, tanítja.”
Két év után szeretnénk ezt ünnepélyesen megcáfolni.
Oktatóink nemcsak tanították, hanem a gyakorlatban is magas szinten művelték, művelik azt, amiről beszéltek. Ismerték azt a világot, ahonnan mi érkeztünk, és ahová az oktatási hetek után visszatértünk.
Volt, aki még a vérsárkányokat is személyesen ismerte…
Talán éppen emiatt az erős gyakorlati háttér miatt tanulhattunk ilyen sokat Önöktől, Tőletek.
Hálásak vagyunk érte.
Én, egyetemi kollégaként személy szerint is köszönöm.
Kedves Semmelweis Egyetem!
Köszönjük, hogy két évre a hallgatóid lehettünk.
És külön köszönjük azt az élményt, hogy a sok vezetői feladat mellett újra megtapasztalhattuk: milyen jó is tanulni. Kicsit szomorú, de ez most véget ér.
Bevallom, a diákigazolványomtól nehéz szívvel válok meg.
Ritka dokumentum: ebben a két évben hivatalosan is igazolta, hogy bár a tejfogaim ötven éve kihullottak: még mindig fejlődésben vagyok.
Kedves Végzős barátaim!
Azt hiszem, büszkék lehetünk arra, amit elértünk.
Büszkék azért is, mert két éven át, minden más kötelezettségünk mellett megőriztük a kíváncsiságunkat. Volt kitartásunk végigcsinálni, és volt bennünk kellő alázat ahhoz, hogy tapasztalt vezetőként újra hallgatók legyünk.
És hogy kérdezzünk, és hogy vitatkozzunk.
És néha azt is kimondjuk: ezt eddig másképp gondoltam.
Egészségügyi vezetőként tudjuk: ez a diploma nemcsak elismerés, hanem felelősség is.
Felelősség a munkatársainkért, a betegeinkért és azért a magyar egészségügyért, amelynek – bár különböző területein dolgozunk – mindannyian részesei vagyunk.
A megszerzett tudásnak végső soron ott lesz igazán jelentősége, ahol dolgozunk: a döntéseinkben, az együttműködéseinkben és leginkább abban, ahogyan a ránk bízott emberekkel bánunk.
Jó volt veletek, remélem, még sokáig részei leszünk egymás életének…
Köszönöm szépen a figyelmet!
Beszámoló és további képek a diplomaosztó ünnepségről