2026. november 5-én a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar Egészségügyi Menedzserképző Központja végzős hallgatóinak diplomaosztóját tartottuk meg a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri Elméleti Tömbjének Dísztermében.
Az eskütételt követően az egészségügyi adattudós hallgatók (AMSc24) első végzett évfolyama nevében Kopcsó Dániel köszöntötte az ünnepség résztvevőit, kifejezve az évfolyam háláját és köszönetét tanáraiknak, projektkoordinátoraiknak, családtagjaiknak és intézetünknek a képzés során szerzett élményekért, tapasztalatokért és tudásért.
Kopcsó Dániel egészségügyi adattudós köszöntőbeszéde
„Tisztelt Egyetemi Vezetők, Tisztelt Dékán Asszony, Tisztelt Igazgató Úr! Kedves Oktatóink és utunkat segítő Munkatársak! Kedves Szülők, Családtagok, Barátok! És mindenekelőtt: Kedves Végzős Hallgatótársaim!
Nagy megtiszteltetés és egyben felemelő érzés, hogy ma én állhatok itt, és mindannyiunk nevében szólhatok ezen a jeles napon. Ahogy körbenézek a termen, mosolygós, büszke és talán egy kicsit megkönnyebbült arcokat látok.
Iszokratész, az ókori görög szónok egy híres gondolatával szeretném kezdeni, amely latinul így hangzik: „Literarum radices amare, fructus dulces” – vagyis a tudományok gyökerei keserűek, de a gyümölcsei édesek. Valljuk be őszintén, az elmúlt két évben időnként tényleg megízleltük azt a bizonyos keserűséget. Amikor elkezdtük a képzést, az egyetem kapuin belépve talán még nem is sejtettük, mekkora fába vágjuk a fejszénket. Különleges helyzetben voltunk, hiszen nem volt kihez fordulnunk felsőbbéves jegyzetekért vagy jó tanácsokért: nekünk kellett megírnunk ennek a szaknak a legelső fejezetét, így méltán büszkén viselhettük „Az Elsők” nevét.
Úttörőként indultunk el ezen a felfedezőúton, amelynek során bevezettek minket teljesen új, olykor felfoghatatlannak tűnő területekre. Kezdtük a Bevezetés a Pythonba kurzussal, ahol elkezdtünk programozni, és mindannyian gyorsan megtanultuk, hogy egyetlen lefelejtett kettőspont vagy egy rossz behúzás is képes álmatlan éjszakákat okozni. Ahogy haladtunk előre, megtanultuk uralni a káoszt az adatmenedzsment útvesztőiben, miközben lépésről lépésre mélyültek el az adatvezérelt egészségügyi ismereteink, egyre világosabban megértve, hogy a helyesen kinyert és értelmezett adat a modern orvoslásban szó szerint életeket menthet. Alámerültünk a jelfeldolgozás legmélyebb rejtelmeibe, és megismerkedtünk az imaginárius számok világával, amelyekről hamar bebizonyosodott, hogy a nevükkel ellentétben nagyon is valós és kézzelfogható kihívást jelentenek számunkra. És amikor már azt hittük, edzett adatkutatókként mindent láttunk, jött a gépi tanulás algoritmusainak és a neurális hálók lenyűgözően bonyolult rendszereinek megértése, amely végleg rávilágított arra, mekkora potenciál rejlik az adattudományban.
Ahhoz viszont, hogy ezekben a bonyolult rendszerekben és a hatalmas adathalmazokban valóban tisztán lássunk, segítségünkre volt két szemészünk és egy optometrista mérnökünk! Nélkülük talán sosem láttunk volna ilyen tisztán a pályán. És bár a gépi tanulás órákon végül nem fundus felvételek felismerésére képeztük a modelljeinket, az ő éleslátásukra mindig számíthattunk – nem is beszélve arról a megnyugtató tudatról, hogy a hajnalig tartó, monitort bámulós kódolások után pontosan tudták, milyen szemcseppet kell ajánlaniuk ahhoz, hogy véletlenül se veszítsük el a fókuszt.
De természetesen nemcsak ők hárman jelentették a biztos támaszt. Ha végignézek a csapaton, az egyik legnagyobb büszkeségem éppen az, hogy milyen elképesztően sokszínű társaság jött itt össze. Mindannyian más-más területről, eltérő szakmai háttérrel érkeztünk, és pontosan ez a változatosság volt a mi igazi szupererőnk. Ahányan voltunk, annyiféle tapasztalatot és látásmódot dobtunk be a közösbe, így a legnehezebb feladatok során is tökéletesen kiegészítettük egymást, és mindenki megtalálta a maga megkerülhetetlen szerepét a nagy egészben.
De az egyetemi padok és a monitorok mellett arra is volt lehetőségünk, hogy a saját szemünkkel lássuk, hogyan válik a sok elmélet és kód a gyakorlatban is életeket mentő valósággá. Sosem felejtem el a bicskei tanulmányi kirándulásunkat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Egészségügyi és Logisztikai Központjában. Ott a saját szemünkkel láthattuk működni a jövőt, egy igazi, high-tech, adatalapú intézményt. Lenyűgöző volt látni a telemedicinás mozgó rendelők logisztikáját, a mintákat feldolgozó hatalmas laboratóriumot, és azt a gyógyszerautomatát, amely gyógyszerészi ellenőrzés mellett képes automatikusan, a napszakoknak megfelelő egyedi dózisokban, személyre szabottan csomagolni a gyógyszereket. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor az eddigi tanulmányaink hirtelen találkoztak a kézzelfogható valósággal.
Ezen a ponton szeretném megragadni az alkalmat, hogy mindannyiunk nevében hálát mondjak. Külön köszönet illeti a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának bátor oktatóit és a szak jövőbelátó programvezetőjét. Köszönjük, hogy mertek egy merőben újat álmodni, és nem csupán megálmodták, de rengeteg munkával életre is hívták ezt az egyedülálló képzést! Köszönjük azt a rengeteg tudást és ismeretet, amit az elmúlt két év során a legnagyobb szakértelemmel és türelemmel adtak át nekünk. De ennél is többet kaptunk: egy új gondolkodásmódot és egy olyan komplex látásmódot, amellyel immár képesek vagyunk rendszerekben gondolkodni, és meglátni az összefüggéseket ott is, ahol mások csak puszta adatokat látnak. Mindez azonban nem valósulhatott volna meg ilyen zökkenőmentesen a háttérországunk nélkül: hálásan köszönjük Programkoordinátorunknak, hogy végig támogatta utunkat, és hogy az elmúlt két évben bizalommal fordulhattunk felé bármilyen kéréssel, kérdéssel vagy problémával!
És ha már a biztos háttérországról beszélünk: ezen a ponton szeretném mindannyiunk nevében a legmélyebb hálánkat kifejezni a családjainknak, szüleinknek, párunknak, gyerekeinknek és minden szerettünknek is. Köszönjük a végtelen türelmüket, a megértésüket és azt a feltétel nélküli támogatást, amit a tanulmányaink során nyújtottak számunkra. Az Önök szeretete és biztatása nélkül ma biztosan nem állhatnánk itt!
De visszatérve Iszokratészre, a fructus dulces-re: a tanulás édes gyümölcsei nem csak ma, a diplomáink átvételében testesülnek meg. Legalább ennyire fontos az a közösség, amely az elmúlt két évben formálódott. Ha csak a száraz adatokat nézzük, lenyűgöző statisztikával büszkélkedhetünk, hiszen szinte minden oktatási hétre jutott egy közös, kötetlen program, azonban ami az adatok mögött van, az még ennél is értékesebb. Amikor lecsukódtak a laptopok, a bonyolult szakmai eszmecseréket szép lassan felváltották az őszinte nevetések és a mély beszélgetések. Így épült fel az a láthatatlan, de annál erősebb hálózat, amelyből életre szóló barátságok születtek.
Azt hiszem, sokunk nevében beszélek, amikor azt mondom: sosem felejtjük el a legendás közös főzéseket. Ki ne emlékezne arra a napra, amikor bográcsban főztük a felejthetetlen muflonpörköltet, ami igazi csapatépítő gasztro-kaland volt – még ha igen későn is lett belőle vacsora, de legalább ebből is tanulhattunk. Vagy arra a fergeteges alkalomra, amit a tökéletes tépett malac szendvicsek koronáztak meg? Itt szeretném külön megragadni az alkalmat, hogy mindannyiunk nevében hálásan megköszönjem „főszakácsunknak„, kedves hallgatótársunknak azt a rengeteg munkát, energiát és odaadást, amit abba fektetett, hogy ezek a kulináris élmények mindig ilyen fantasztikusan sikerüljenek. Nélküled ezek a délutánok és esték biztosan nem lettek volna ennyire tökéletesek!
És ha már a felejthetetlen közös estéknél és a gasztronómiánál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a hagyománnyá vált karácsonyi vacsoráink mellett sem. Nem véletlen, hogy mindig ezeken az eseményeken voltunk a legtöbben, hiszen ilyenkor tanárainkkal közösen, egy nagy és összetartó családként élhettük át az ünnep meghittségét. Ezek az alkalmak annyira fontossá váltak, hogy ezt a hagyományt a jövőben sem engedjük el, és öregdiákként is folytatni szeretnénk.
Kedves Évfolyamtársaim!
Két évvel ezelőtt egyéni tervekkel, talán egy kis izgalommal érkeztünk meg a Semmelweis Egyetemre. Nekünk kellett kitaposni az utunkat, de ma már büszkén mondhatjuk: méltók lettünk „Az Elsők” címre. Ma egy összetartó, erős, és kiváló szakemberekből álló közösségként lépünk ki innen. Már adatvezérelt a gondolkodásmódunk, így a nehezén túlvagyunk, és a gyökerekből mostanra beértek a gyümölcsök. Vár ránk a világ, várnak ránk a szakmai kihívások, és várnak ránk az életre szóló barátaink.
Kívánom, hogy a tudás, amit itt szereztünk, és a kapcsolatok, amelyeket itt építettünk, egy életen át kísérjenek és támogassanak minket. Legyünk nagyon büszkék arra, amit elértünk! Kívánok mindannyiunknak sikerekben, izgalmas kihívásokban és persze hibátlan kódokban gazdag szakmai utat!
Még egyszer szívből gratulálok mindannyiunknak a diplomáinkhoz!”