2025. november 16-án a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar Egészségügyi Menedzserképző Központja végzős hallgatóinak diplomaosztóját tartottuk meg a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri Elméleti Tömbjének Dísztermében.
Az eskütételt követően a végzős nappali tagozatos egészségügyi menedzser (EMSc23) hallgatók nevében Dr. Beöthe Tamás Ph.D. köszöntötte az esemény résztvevőit, kifejezve az évfolyam háláját és köszönetét tanáraiknak, projektkoordinátoraiknak, családtagjaiknak és intézetünknek a képzés során szerzett élményekért, tapasztalatokért és tudásért.
Dr. Beöthe Tamás Ph.D. egészségügyi menedzser köszöntőbeszéde
„Tisztelt Egyetemi Vezetők!
Kedves Tanáraink, kedves diáktársaim, kedves vendégek!
Könnyű egy ballagáson köszönetet mondani, ahol mindenki hasonló történettel érkezik és hasonló utat jár be. Mi, akik most itt állunk, nem egy életkorból, nem is egy élethelyzetből érkeztünk. Vannak köztünk jogászok, közgazdászok, egészségügyi szakdolgozók és orvosok, sőt olyanok is, akik kitérő nélkül folytatták egyetemi tanulmányaikat; sokféle előképzettséggel, eltérő tapasztalattal vágtunk neki annak, hogy megértsük azt a hatalmas, néha gépezetként, néha élőlényként viselkedő rendszert, amit egészségügynek hívunk. Tanáraink nehéz, de szép feladatot vállaltak: ebből a sokféleségből közösséget formálni.
Az első hetekben azon gondolkodtam: „Honnan tudják?” Honnan tudják, hogy pont ezekkel a gondokkal küzdünk nap mint nap? Mintha típusproblémák lennének – típusmegoldásokkal. Aztán kinyitották előttünk a teret: elvittek magánszolgáltatókhoz és állami intézményekbe, gyógyszergyárba, Pénzmúzeumba és innovatív műhelyekbe, és megmutatták, mennyire sokszínű ez a világ, és mennyi jó megoldás él már benne.
Egy ponton azt kérték tőlünk: ugorjunk! Nézzünk rá másik szemszögből! Lehet, hogy az első ugrásunk bátortalan volt, de elég ahhoz, hogy fölülről lássuk a „babaházat”, amelyben eddig éltünk és dolgoztunk: levettük a tetőt, és egyszerre kirajzolódott, mi hogyan kapcsolódik össze; struktúra épült az addig hézagos tapasztalatokból. Onnantól nem azt kérdezték tőlünk, miért rossz, hanem azt: hogyan lehetne jobb? Hova tegyük a plusz erőforrást, hogy a legtöbb beteg, dolgozó és közösség számára teremtsen értéket?
Ez a munka persze sok időt igényelt, így itt kell megköszönnünk családjainknak, hogy támogattak – néha el is viseltek – bennünket; akkor is, amikor számukra ismeretlen csapattársainkkal éjszakába nyúlóan törtük a fejünket a feladatok felett. Mi, akik kitöltöttük a munka–család–egyetem egyensúlyáról szóló kérdőíveket, tudjuk: két dolog még egyensúly, a három már nem az. Köszönjük a türelmet, a háttérországot, a „tedd le a könyvet, gyere enni” mondatokat – és néha azt, hogy határozottan visszaküldtek tanulni. És köszönjük, hogy mindvégig bíztak bennünk.
És történt még valami fontos. Az orvoslás a mindennapokban teammunka – mégis, klasszikus egyetemi élményünk gyakran az, hogy egyedül tanulunk, egyedül vizsgázunk. Itt ez más volt. Összeengedtek bennünket: orvost, szakdolgozót, közgazdászt, jogászt. Néha még a feladatot is nekünk kellett kitalálni. Nyíltan, egymásra kíváncsian gondolkodtunk és vitáztunk, és rájöttünk, hogy együtt többet látunk, gyorsabban tanulunk – nemcsak a tanárainktól, hanem egymástól is. Új élmény volt a generációk különbözősége: az X szabálykövetése és a Z vibrálása nem szakadékot jelentett, hanem erőt: egymásból építkeztünk. A projektjeinkkel kiléptünk az iskola falai közül – a saját kórházainkban is megmutattunk valamit abból, amit kaptunk.
Az oktatók értünk voltak: nem riválisként kezeltek, hanem inspiráltak, kihozták belőlünk azt is, amiről magunk sem gondoltuk, hogy képesek vagyunk. Az EMK-ban nemcsak Alma Matert és tanácsadókat kaptunk – észrevettük, hogy valójában társakat kaptunk a munkához. Mert az „egyetem”, a szó eredeti, középkori értelmében: „universitas magistrorum et scholarium” – tanárok és diákok közössége. Akkor méltó a nevéhez, ha nemcsak tudást ad át, hanem közösséget alkot a közös gondolkodásra és cselekvésre. Mi ezt kaptuk meg. Mi így tanultunk szervezetet látni – közösségként.
Ez a nap ezért nem lezárás. Továbbindulás. Amit itt megtanultunk – a szemléleti ugrást, a közös problémamegoldást, a kíváncsi vitát, a fókusz megtalálását –, azt holnaptól visszük magunkkal: osztályokra és ambulanciákra, irodákba és tárgyalókba, menedzsmentfolyamatokba és betegutakba – kicsiben és nagyban. Visszük magunkkal azt a meggyőződést is, hogy a jó kérdés ritkán az, hogy „mi a baj?”, sokkal inkább az, hogy „miként lehetne jobb?”.
Köszönöm az EMK minden oktatójának és munkatársának, hogy fogták a kezünket, néha pedig el is engedték, amikor ideje volt. Köszönjük az iránytűt, a bizalmat és a közösséget, amelyben felnőhettünk ehhez a munkához. És köszönlek benneteket, társaim, hogy együtt nemcsak tudást gyűjtöttünk, hanem egyetemmé lettünk – a szó legjobb, közösségi értelmében.
Köszönöm szépen.
Dr. Beöthe Tamás”