Örömmel tesszük közzé irodalmi és művészeti pályázatunk első helyezettjének novelláját.
Keresztbe volt téve a lábam. A derekamon feküdtem meg a hátamon, de a nyakam egy párnával derékszögbe erőltetve, a bokám a térdemen, a másiktól alig látom a tévét, a kezeim tétlenek. Kényelmesebb, mint megmozdulni lenne. Bruce Lee egy kiborgot játszott. Úgy volt kiképezve (vagy programozva?), hogy a vele alvó naiva sehogyan sem tudta felébreszteni, hiába kiabált és ütögette. Amikor azonban nyílt a zár, és meghallotta azt az apró kattanást, kipattant az ágyból, és szétverte vagy szétlőtte a rá törő ellenséget.
Én már két ébresztőt aludtam át, úgy nyomtam szundit, hogy arról semmi emlékem nincs. Most azonban arra ébredek, hogy egy veréb az ablakom alatt kiadja azt az éles, rövid csiripelő hangot (mondjuk úgy, csippanást), amivel a veszélyre figyelmezteti a többieket. Rebben a bokor és néhány verébszárny. Úgy hallom, legalább négy veréb, mert annyiféle ágsuhanás szólal meg, de nem több, mint tíz, mert annak – már ismerem – nagyobb zaja lenne. Ugyanekkor hallom azt a neszt, amiről az új lakásban három hónapig nem tudtam, hogy micsoda. Pattan egyet az ikeás gumiakasztó szára, aztán a rosszul rögzített alapjánál meginog, és nekizörög a vékony faajtónak. Ez ad egy ilyen finom visszhangot. Ezután a törölköző lehuppan a csempére, aminek meg egy ilyen tompa nesze van. Néha azt is hallani, ahogy a faajtón kicsit megcsúszik a törölköző széle. Néha nem. Általában pont egy este kell a vizes törölközőnek, hogy lecsússzon az akasztóról. Így ő is éppen annyit alszik, mint én.
Bruce Lee-re és a törölközőre gondolok, amíg észre nem veszem, hogy késésben vagyok. Két ébresztőt is átaludtam. Utálok késni. Van egy tipikus hang, amit ilyenkor kiadok. Leírva ez annyi, hogy: Uh! És úgy hangzik, hogy egy pillanatig visszatartott levegővétel után egyszer csak felpattan az U, ami aztán egy h-ba megy át, ami pedig a kilégzés befejezésével ér véget. A hangszínben keveredik a csalódás, a megbánás és az idegesség, nagyjából egyenlő arányban, melyekhez pedig egy kevés meglepetés is társul. Habár min lepődöm meg? Azért ismerem ezt az Uh-t (nem Uh-ot, hiszen a h egy kilégzésben ér véget, mint mondtam), mert sokszor előfordul. Nem ritkán alszom el mostanában. Közben az arcom még gyűrött az alvástól, a homlokom pedig csak tovább fokozza ezt egy összerándulással. A szemem szorosan összecsukódik, a kezemmel pedig végigsimítom, sőt dörzsölöm az arcom fentről lefelé. Egy kézzel, mert a másikkal még a telefont tartom, amit a dörzsölés (vagy mégis inkább egy erősebb simítás) után újra megnézek, hátha korábban van még. Nincs.
Ma azt is észreveszem, hogy a hangom ércesebb, kicsit jobban, mint ébredéskor szokott. Az Uh lehelete pedig belekap a kicserepesedett ajkam egy szilánkjába. Nyelek egyet, és érzem, hogy a torkom pedig száraz. Nyitott szájjal horkolhattam az éjjel.
Fogmosás közben hallom, ahogy a szomszéd siet le a lépcsőn. 7:00 és 7:10 között nem siet, 7:10 és 7:15 között már igen (később még sosem indult el). Ez azt jelenti, hogy 7:10 elmúlt, vagyis én is kések. A lépcsőzést már reggeli közben kellene hallanom, akkor lennék időben. Nem baj. Végül is szombat van.
Én ezeket a dolgokat sokkal jobban megérzem, mint egy átlagember. Most az alatt, hogy ezeket, azt értem, hogy mindent. Érzékenyek az érzékeim. Figyelmes vagyok magamra, meg a világra folyamatosan. De nem direkt. Így vagyok összerakva. Talán túlságosan is. Ezt már a barátaim is tudják. Neked a szarás is egy érzéki élmény lehet, mondják egy sör mellett. Nevetünk. Ahogy végigsimít. Tovább nevetünk. Szeretek a barátaimmal nevetni. Amúgy nem az. De például ha egész szőlőmagokat látok benne, az nem lep meg, mert érzem őket már akkor, amikor távoznak. Ezeket már a vécén ülve gondolom.
Lehet, hogy a testedet azt nagyon érzed (meg a szőlőmagokat – ezt is hozzátenné, ha most a fejembe látna), de azt, hogy velem mi van, na azt nem érzed, azt sohasem érezted. Ezt már a feleségem mondja, vagy inkább sírja (igazából ordítja is, de olyan rosszul esik ezt leírni, hogy ha majd meghalok, és csak ez az írás marad, és elolvassa, akkor azt fogja hinni, hogy így emlékszem rá, és ezzel megsértem). Az előbb még ott feküdt mellettem az ágyban, de meg se rezzent, amikor felkeltem. Nem is néztem rá, úgyhogy az előbb meg sem említettem. Azt hiszem, igaza van. Igaza van.
Szombaton is csak én tudok késésben lenni. Mert mindig mindent egyszerre akarok. Azért, hogy ne maradjak le semmiről, és mindent teljesítsek. Terveim vannak, amiket össze akarok hangolni a környezetemmel, tökéletesen, hogy közben ne sértsek meg senkit, és mindenkinek jó legyen. Gyorsan megcsinálom a saját dolgaimat, de a szombati villásreggelinkre már visszaérek. Puszi, zuhany, és mire kattan a kenyérpirító, én már ott ülök az asztalnál. Nekem is jó, neki is jó.
Régóta kitanultam ezt a fajta működést, és jó is voltam benne. Anyám nem akart már vacsorát csinálni, láttam rajta, kenyér se volt, ezért este inkább tovább játszottam (a számítógépen, Prince of Persiát, de ez most mindegy), azt hazudtam (magamnak is), hogy nem vagyok éhes, vagy ha igen, akkor csak apámtól fogadom el. És élveztem, hogy játszom. Megtanultam azt szeretni, ami másoknak (is) jó. Pénteken este inkább fájt a torkom. Anyám szeretett sajnálni, de nem szerette, ha elmegyek otthonról. Megszerettem, hogy ápol. Versenyeket is így nyertem. Sokat. Anyám és apám nem tudtak jól vacsorát csinálni, de jól tudtak büszkének lenni.
Alkalmazkodtam. A magam belső világát pedig megtanultam elkülöníteni másoktól, ahová nem tudtak utánam jönni. Ez sok hobbit jelentett, amiket mindig abbahagytam, amikor a környezetem lelkesedni kezdett érte. Bélyegek? Gyere át, neked adom a gyűjteményemet (a bélyeggyűjtők eleve gyanúsak). Kövek, ásványok? Van egy jó könyvem, kölcsönadom. Elolvastad? Elolvastad? Akkor legalább visszaadod? Csak a biciklizés maradt.
Közben valahogy orvos lettem. Jó tanuló voltam, sok energiát beletettem, és akartam. Ezt talán belülről, bár a családnak is tetszett. 18 éve kezdtem, 6 év egyetem, 6 év szakképzés és 6 éve vagyok sebész. A transzplantációt később kezdtem el. Ki voltam égve már akkor, nem volt kedvem semmihez. Aztán a transzplantáció új lendületet adott. Tetszett a szakmai kihívás is, meg az is, hogy a laikus barátaim nagyon rá voltak pörögve a témára. Újra menő lettem a transzplantos sztorikkal.
Lassan elindultam biciklizni. Ez most nem egy visszaemlékezés tízéves koromból, hanem a jelen. Én még most is eljártam biciklizni, csak kicsit hosszabb utakra és drágább felszereléssel. Olyan húsz-harmincat mentem egy óra alatt általában. Sokáig azt hittem, az egyik lábam milliméternyivel rövidebb, mint a másik, mert annyival másabb volt a pedál fogása jobb oldalt, mint bal oldalt. De csak másképp (ferdén) voltak behajtva a csavarok a jobb hajtókar vázhoz rögzülő és pedált tartó végein. Egyébként kifogástalan volt a felszerelésem, erre adtam. Ezt a milliméternyi különbséget meg hol ki akartam javítani, hol megtanultam elviselni.
Lendületesen ment a tekerés. Ezt szerettem benne aznap, meg az időjárást. Borús volt az idő, szélcsend, és csak annyi csapadék, hogy a cseppeket meg tudtam számolni a biciklis szemüvegemen. És olyan pici cseppek voltak, mint amikor ködszitálás van, csak most nem volt köd. És mire zavarni kezdtek volna a cseppek, a korábban hullottak már felszáradtak, folyamatosan csak annyi foltot tartva a szemüvegemen, ami még törlés nélkül elviselhető.
Dunakeszi felé mentem az új bicikliúton. Solymár felé szebbek a hegyek, de ott életveszély, ahogy a kocsik kerülgetnek. Itt meg még árok is van az út és a biciklik között. Csak a kereszteződéseknél kell figyelni.
És akkor értem oda egy ilyen kereszteződéshez. (Ez lehetne mostantól a kereszteződés, de nem akarom sokat emlegetni. Legfeljebb ha mások.) Úgy értem, az autósoknak kell figyelni, mert a biciklis hiába, az nem tudja megvédeni magát.
Egy ilyen (a) kereszteződésben jött egy food truck (a food truck). Színes volt. Amikor nem tudod elmondani, hogy milyen színes, de tudod, hogy színes. Zöld volt benne, ilyen rikító zöld, meg talán lila? De nem vagyok benne biztos, mert a zöldön a lilát sehogy se tudom elképzelni egy food truckon. De valami mintha mégis lila lett volna. Lagzik után is mindig csak a feleségem tudta visszamondani, hogy ki milyen színű ruhát viselt. Én legfeljebb a dekoltázsokra emlékeztem, akkor még úgy gondoltam, férfias dolog emlékezni a dekoltázsokra, és utána elemezni, hogy túlzás volt-e, hogy lehetett-e volna bátrabb, és hogy egyáltalán tudja-e viselni a melleit az illető. Mostanában ilyeneken nem csámcsogok (kéne?), és a dekoltázsok sem olyanok már, mint régen.
Ekkor már fékeztem. Lehet, hogy még átértem volna, ha nem fékezek? A fékezés nem változtatott már a sebességemen. Inkább csak jelezte a szándékomat. Hogy én visszacsinálnám ezt, ha lehetne (ha kérhetném, uram). Egy óhaj – de abból meg egy elég görcsös –, hogy én még megállnék, én meg akarok állni! Ha lehetne, visszacsinálnám ezt az egészet!
A sofőr először csak fáradt volt. Ezt egy nagyon rövid időre vehettem csak észre, mert az arca (valószínűleg az enyémhez hasonlóan) hamar torzulni kezdett, előkészülve az ütközésre. De hiába szorította össze az egész arcát, még le tudtam olvasni róla azt, hogy ő ezt nem akarta. Egy jámbor ember, aki utálja az erőszakot, és már most nagyon sajnálja. Nem ment gyorsabban, mint szokott, de a sövény mögül nem látta, egyszerűen nem lehetett látni, és a biciklis is nagy sebességgel jött, és nagyon sajnálja, ki tudja, honnan jött, hova ment, ki várta haza, megálltam, persze, hogy megálltam, én hívtam ki a mentőt is, hogy fog ezzel együtt élni, de ő legalább él vele, különben a biciklissel nem tudni, mi történt, még visszahívta a mentőt, hogy mi lett, de információt nem adhatnak ki, hátha túlélte, hallotta már, hogy a másik utcában is van az az ember, akit összetört egy kamion, azóta meg ott sofőr a izénél, az Erikáéknál, hátha ez is megússza szerencsétlen. Én már most megbocsátottam neki, csak az arcát nézve. Még nem tudtam, még nem kellett haragudnom.
A lábszáramat vitte el először a kocsi eleje, ahogy lenni szokott. A jobb lábam volt alul, a bal hajlítva. Innen jött, jobbról, az ütés. Vajon tele voltam már adrenalinnal (ilyenkor az embert elönti az adrenalin – okoskodna közbe valaki a baráti körből –, olvastam valahol), és azért tudtam ilyen élesen és tudatosan átélni ezt az egészet? Nem mondom, hogy nem fájt, de a fájdalom ellenére mégiscsak pontosan éreztem mindent. Vagy ezt már most, jelen állapotomból tudom csak így, visszamenőleg (posztumusz) felidézni? A jobb lábszárcsontok azonnal törtek. Eddig végtagom csak egyszer tört (most egyből kétszer is, ha úgy számoljuk), egy sakkversenyen. Ezt mindig így mesélem. Elvittek egy sportversenyre, mint szegény kárpátaljai gyereket (egy: a kárpátaljai gyerek mindig szegény, kettő: a szegény kárpátaljai gyerekségemről még lehetne írni, kéne is). Eredetileg csak sakkoztam volna, de az egyik focista hasra esett a futóversenyen a salakon. Nem is hasra, hanem térdre, és ezért nem tudott játszani. Úgyhogy beállítottak helyette. A foci még ment is simán, csak a végén ott maradtunk rugdosni. Én már csak a kapuban bírtam lenni. Az egyik labda visszatörte a csuklómat és elrepesztette az orsócsontomat. És bement a labda? Ilyenkor végignéztem a közönségemet, meg magamat, és ha diadalra vágytam, akkor kivédtem (ha úgy tetszett, kapufára toltam), ha meg több együttérzésre, akkor bement. Egyébként bement. Innen tudom az érzést, hogy a lábszáraim rögtön eltörtek.
Szerettem az egyedül űzhető monoton sportokat, a futást, az úszást, meg a biciklizést. A triatlont már nem, mert ahhoz nem voltam elég magabiztos (vagy öntelt, egy időben azt gondoltam, a triatlonosok önteltek, de amúgy nem, csak én voltam irigy). Túrázni is szerettem, de azt nem egyedül. Egyedül túrázni egyrészt veszélyes, másrészt fura, sőt gyanús. Előrement? Lemaradt? Eleve egyedül indult el? Miféle ember az, akivel nem megy el senki túrázni? Ezek a gyanakvó pillantások – amiket talán csak én képzeltem – sosem hagytak egyedül lenni túra közben, ami meg pont a lényeg lett volna.
A csontok nem törtek elég gyorsan, hogy a térdszalagok ne szakadjanak. Ezt az érzést még nem ismertem, de rögtön ráismertem. Voltak „térdes” barátaim, akiknek nyeklett-nyaklott mindig a lábuk. Volt, aki már maga tudta helyretenni, amikor kifordult. Rongylábuk lett, hiányzott a térdükből a stabilitás. Most az enyém is ilyen lett, a truck és a bicikli közé szorulva. Következőnek a medencém koppant a tömpe motorháztetőn. Ez szerintem nem tört. Majd a törzsem és a fejem közeledett a szélvédő felé. A kezem esélytelenül próbált tompítani. Ekkor néztem legközelebbről a sofőrt. Látva az arcát megnyugodtam a megbocsátásban, egy pillanatra magamnál is jobban sajnáltam.
Volt egy osztálytársam, aki úgy akart meghalni, hogy elüti egy Audi. Gyerekkorunkban mifelénk az volt a jó kocsi. Szerintem ezt sokan érteni fogják, aki nem, az hallgassa meg Kis Grófót. (Amióta láttam leírva, hogy neki a középső ó a hosszú ó, a szóvégi meg rövid, azóta szívesebben hívnám Kis Grafónak. Mint a diszgráfiásnak egy kedves becézése, csak a megbélyegző disz-t kihagyva, ezzel is fokozva a becenév kedvességét, egyúttal összekacsintva, mintegy a gyógypedagógus előtt várva a sorodat.) De hogy egy food truck üssön el? Food truckot először Amerikában láttam. De azok már ott is mozdulatlanok voltak. A kerekek, a kormány, az érintetlen vezetőfülke csak arra vannak, hogy emlékeztessenek arra, hogy ez valaha furgon volt, és ment. Meg aki onnan vesz ebédet, az is részesül valahogy a lehetőségeknek ebből a határtalanságából. Hogy el lehetne menni ebédidőben. Hogy ebből a food truckból akár máshol is ehetne, ha szabadon ő is és a food truckos is úgy döntene, hogy odamegy. De egy food trucknak csak emlékeztetnie kellene erre, és mozdulatlanul állnia, mint mondjuk a Fellinin. Vagy ez a food truck tényleg ment valahova (valakivel?), hogy szendvicset adjon egy felmondó fehérgallérosnak a Riviérán? Beteljesült egy álom? De hogy valakit egy food truck üssön el? Darwin-díj, bazmeg. Ez egy ilyen második sör utáni téma tudna lenni, már az érzéki szarás és a sakkos kéztörés után.
Ideges lettem. Sose tudtam jól ideges lenni, most is csak kötelességből. Miért én és miért most?
A fejem a tetőcsomagtartónak csapódott. Ez valami villanyszerelő kocsi volt ezelőtt, vagy miért van kész állványzat a tetején? Olyan szerencsétlenül, hogy a nyakszirtem pont be tudott akadni a bukósisak alatt. Hallottam, hogy törik. Azt a hangot hallottam, amikor boncoláskor az agyat kiemelik a koponyából, és a dura matert elválasztják a koponyától. Semmi másnak nincs ilyen hangja. Talán egy ragadósabb szigszalag letekerése hasonlít rá, ami aztán halkan visszhangzik a koponyaűrben, hozzá a koponya meg ad egy ércesen pengő, alig hallható neszt. Elnézést. A boncteremben ez így megy. A törzsem tompán kenődött fel a szélvédőre, ez rendben lett volna, ha csak ennyi az egész. A karjaim meg próbáltak lenni valahol, vagy odaférni szintén a szélvédőhöz, vagy kalimpálni ügyetlenül, de sehol se volt jó helyük. Mint amikor buliban táncolnál, de szorongsz, és nem tudod, mit csinálj a kezeiddel, leginkább elkezded másolni a körben álló többieket, de lehetőleg úgy, hogy megjegyzed a mozdulatot, és már csak akkor veszed elő, amikor az nem csinálja. Itt hiába néztem körbe, csak a sofőrt láttam, de neki könnyű volt, mert a kormányt fogta, és folyamatosan közelített hozzá az egész testével (mondjuk táncmozdulatnak jó lenne, el is teszem).
Ekkor jutott eszembe először, hogy éppen ideális donor lennék.
Az ideális donor fiatal, egészséges, kedvező alkatú (hogy ez mit jelent pontosan, arról később még lesz szó, kedves hallgatók), a donálható szervek pedig épek. Kérem a következő diát. 2011-ben még volt professzor, akit elkísért egy tanársegéd, hogy a diavetítőt kezelje. Mondjuk ő nem transzplantált. Ahhoz haladni kell a korral. Nekem semmi betegségem nincs. Esetleg ez a horkolás, ami később okozhatott volna gondot, de más tényleg nem. Fiatal vagyok. A keringésem egyelőre megy.
Még az volt hátra, hogy lepattanjak az autóról. Felrepültem a levegőbe, fel a furgon fölé. Volt a tetejéhez egy létra rögzítve, ez tényleg valami szaki autó volt azelőtt. Körbe csodás ősz, rengeteg szín. Egyre jobban elmosódva. Hamarosan aszfaltot érek, ott is ütődök majd egy nagyot. Ezzel a baleseti mechanizmus (tudniillik a gázolás) a másodlagos szakaszba ér. Ezt így tanították nekünk oxiológiából is, meg igazságügyi orvostanból is. A jobb kezem és a fejem ér elsőnek földet, ezek tompítják az ütést először. A kezem pont úgy fordul alám és törik el, mint azelőtt a labdától. Talán csak azért, hogy még egyszer eszembe jusson a mókás történet a sakkversenyről. A fejem és a nyakam elég nagyot reccsen, majd a két térdem, hogy aztán a törzsem megint csak elég szerencsésen, tompán puffanva érjen földet. Előrefelé repültem, de a furgonhoz képest oldalt, majdnem hátul értem földet, mert fékezve is később állt meg, mint ameddig repültem.
Oldalt feküdtem az aszfalton, nyitott szemekkel, a furgon felé nézve. Így lett egy alsó és egy felső fülem. A fejem a bukósisakkal az aszfalton pihent. A tagjaimat éppen nem éreztem. De azért fájt, minden fájt. Vérszag volt. A felső fülem víz (vér) alá került, csak tompán hallottam vele. Az alsóval meg úgy, mint utoljára gyerekkoromban. Hogy a talajhoz egész közelről hallgatom a felnőtteket, akiknek a hangja homályosan, messziről jut el hozzám, az is alulról visszaverődve. Olyan ez, mintha a beszédhez a parketta (véres aszfalt) még hozzátenne valamit.
Hüjj. Csend. Ez a kis indulatszócska, aminek a végén a hangsúly leereszkedett, mint a mondat végén, csak Szabolcsból jöhetett. Mifelénk fejezik ki így a tehetetlen meglepettséget. Mifelénk, de Szabolcs, igen, Kárpátaljáról nem lesz az ember mentőgépész, sok életút lehet, de ilyen nem szokott lenni. Tyhij… ez kuka. Három pár fekete munkavédelmi bakancsot látok piros nadrággal, rajta két-két csík fényvisszaverővel. Az egyik odatérdel mellém. Légút szabad, nem gaspol még, mellkasa stabil. Pulzusa van. Fogom a fejét, hozzad a lapátot. Nem kéne előbb a monitor? Egyszer tegyük be, a kocsiban összerakjuk. Pulzoxi? Ráteheted, de most a sárban, esőben akarod, tényleg? Bent ott van minden, berakjuk, megcsináljuk, ennyi. Nyakmerevítő? Hova rakjam fel, össze van törve az álla, nyaka, feje, minden. Tényleg. Most érzem csak, hogy a nyelvem nem találja a szokott helyét a fogaim között, az állam pedig összeér a vállammal, pedig a nyakam egyenes, nincs odabillentve a fejem. Ez meg, hogy a bajszos gépész meg a negyvenes ápoló nem bízik a fiatal doktornőben (aki amúgy magában sem), teljesen tipikus. Egy dolog aggasztott, hogy nem is esett. Pedig azt mondták. Ha nem mond igazat az orvos, azért baj, ha meg nem tudom felmérni, hogy esik-e, azért. Valahogy bekerülök a mentőbe. A szirénáról azt képzelem, hogy szervkivételre tartunk, talán Dunaújvárosba. Az jó, ott szokott lenni kávé.
Az, hogy jó donor lehetek, valahol megnyugvással tölt el. Világéletemben versengtem, méregettem magam, és szerettem nyerni. Szerettem, amikor sikerül. Az, hogy megmérettetek és jónak találtatok, egy ismerős terep nekem. Ha a halál is ilyen, akkor már nem is félelmetes annyira. Félni amúgy sem szeretek. Számolgatom a Donor Risk Indexemet, és megnyugtat, hogy minden jel arra mutat, hogy max. pontos, ideális donor leszek.
Haragudni még mindig nem tudok az egész helyzetre. A feleségemnek igaza lehet, hogy hadilábon állok az érzelmekkel. Haragudni nehéz, haragudni munka, amihez már nincs erőm.
Sziasztok! Sziaa! Na mit hoztál nekünk? Levágattad a hajad? Le. Harminchat éves férfi, teherautó gázolta biciklis poli. Koponyatrauma, szerintem gerinc is, jobb kéz, láb, de a CT majd megmondja. Induló GCS 5 volt. Itt szünetet tartanak, egymásra néznek, ugyanazzal a semmi jót nem jelentő összebólogatással, amit orvosként már számtalanszor láttam és alkalmaztam. Szerinted? Megeresiztük, elvileg nem aspirált, keringése 100/70 körül 110-es pulzussal stabil. Jó? Hát jó, akkor nem jót hoztál megint. Hány branülje van? Kettő, két zöldet tudtam neki szúrni balra, az jobban nézett ki. Ketából összesen kétszázat kapott. 95-öt szaturált. Hát jól van, anyukám, Hajni hogy van? Hát hogy? Mikor beszéltél vele? Még dolgozik? Még igen. Értékleltár itt van, írjátok alá, aztán megyünk. Jól van, anyám, ma már ne hozzatok semmit. Sziasztok.
Ezek a lányok (ezt bennfentesen így helyes hívni, és nincs benne semmi sértő) húsz év alatt mindent láttak, anyagyilkosság, kettős gyerekgázolás, lakástűz. Az, hogy én ott vagyok törött koponyával, nem fogja megakadályozni őket, hogy kibeszéljék magukat, közben meg hiba nélkül áttegyenek a trauma őrzőjébe, és ellássanak.
A folyosók sötétek, büdösek, baljósak. A padlót aprókavicsmintás, félméteres darabokból álló csempe borítja, mint a legtöbb kórházban. Összevissza van törve, amire akkor jövök rá, amikor nemcsak a csempék közül kikopott fuga helyén, hanem a repedések mentén is döccen egyet a kocsi. Tudom, hogy fáj, de már nem érzem úgy, különösen jobb oldalt nem. A törött államat még igen, de lejjebb nem nagyon. Sötét van és fázom. Bevizelek. Pisa, pur es homou vogymuk – gondolom, és talán ez lesz az utolsó szóviccem.
Azt nem bánom, hogy nem dolgoztam többet. Ezt jól mondják az öregek. Tényleg nem érdemes. A végén nem arra leszel büszke. Egy percig se érzem, hogy de jó lett volna még bent maradni párszor hatig, hétig, és csinálni valamit. Most a vicceimet siratom. A jövő héten mentünk volna iszogatni, és már jó előre elterveztem, hogy meggyőzök mindenkit (legvégső esetben személyesen rendelek), hogy igyunk indításnak egy mojitót. Mindenkinek ízleni fog (A mojitót mindenki szereti. Találkoztál olyannal, akinek azt mondtad, igyunk egy kis mojitót, és azt mondta, nem, utálom a mojitót?), mire én megjegyzem, ez a hely egy koktélparadicsom. Ilyesmivel szórakoztattam magam. De már ebből se lesz semmi.
Egy sötét, üres szobába kerültem, és egyedül voltam. De az is lehet, hogy ekkor már nem érzékeltem semmit a világból. Bent feketeség volt, csend, és teljesen egyedül voltam, meztelenül összekuporodva. Sírtam. Tehetetlenül zokogtam. A még jó kezemet a fogaim közé vettem, és ordítottam. Ikegve sírtam. Anyám mindig így mondta. Ikegve. Amikor már a légvételek is alárendelődnek a zokogás ritmusának. Mindig is szerettem egyedül lenni, de csak akkor, ha volt kihez képest egyedül lenni. Most senkim és semmim sem volt.
A CT-ben eszmélek (mármint nem úgy, innen kezdve már nem eszméltem soha). Sosem CT-ztek azelőtt. De olyan, amilyennek gondoltam. Végigtolnak egy szűk csövön. A mozgó asztal svungja könnyebben megszédít. Innen kezdve gyanút fogok, hogy minden pont olyan érzés, amilyennek elképzelem. Élettanilag eddig is meglepett, hogy ennyire tudatában vagyok mindennek. De talán ilyen fajta vagyok. Vagy pedig ez már a másvilág, és nekem az a mennyország, hogy minden érzékem még élesebbé válik, mindent tudok és megérzek? A régi hittantanárom azt mondta, a mennyország nem egy hely, hanem egy állapot, ami mindenkinek más, személyes. Mindenki úgy van ott a mennyországban, ahogy neki a legjobb. Az egyik osztálytársam azt mondta, ő Audit fog vezetni a mennyországban (aki Audi által akart meghalni is).
A CT-leletezőben valaki azt mondta, harántlézióm van (tudniillik a gerincvelő teljes elszakadása). Azt a csontablakon nem látod. Mutasd a vénást! Hm. Csend. Nem a gerince lesz a baj. Ez mindjárt beékelődik. Szóltatok az idegsebésznek? Harántléziója nincsen, ott a nyakánál sérült, de nézd meg, a nagyobb része ép.
Sziasztok! Hol a harántos? Itt vagyok, de nem vagyok harántos. Itt van, de nem harántos! Dzsingsz! Ledzsingszeltem az intenzíves nővért. Egyszerre mondtuk! Vajon ezt más is hallja? Vajon ha csak én hallom, akkor is ér? Vagy majd ha ő is meghal, majd akkor nem szólalhat meg? Hogy hívják, hadd nézzem a CT-jét… Hát… Erős, magabiztos és meglepően fiatal női hang. A léptei dinamikusak, meg ahogy a kilincset lenyomja. Hallani, ahogy egyetlen mozdulattal ráteszi a kezét, határozottan lebillenti a kart, és még mielőtt hallanám a nyíló zárat a mozgás végpontján kattanni, meg is állítja azt. Elegáns is. Ismerem ezt a lányt. Így csak egy évfolyamtársam nyitott ajtót. Tetszett is valaha, de mindig féltem is tőle. Túl okos és magabiztos volt nekem. Ezzel nem lehet mit csinálni. Sajnálom. A koponyája az szilánkos, a velő meg be van ékelődve, nézd meg. Szerencsétlen… Hány éves? Szerencsétlen… Donornak fogjátok tudni jelenteni?
Persze, hogy fognak tudni. A Donor Risk Indexemet már kiszámoltam. Fel kéne hívni az Országos Vérellátó Szolgálatot, hogy életemben nem tiltakoztam-e a donáció ellen (dehogy tiltakoztam). Meg kéne állapítani a halált a szakma szabályai szerint. Van pár gyógyszer, ami tilos, azokat le kéne állítani. Kell pár labor is, azok minél hamarabb, ne ezen múljon majd a dolog. Közben lehet jelenteni, tartani a kapcsolatot. De most komolyan én csináljak mindent? A vesém nem kéne? Ott legbelül elnevetem magam. Nekem már mindegy.
A műtőben vagyok, éppen most oldottam meg egy nehezebb szituációt. Vérzett is. Trükkös helyzet volt, de már túl vagyunk rajta. Az operáció lendületesen zajlik, jó az asszisztencia, figyel a műtősnő, figyel a műtősfiú, jól működünk együtt az aneszteziológussal is. Szól a rádió, ami kicsit zavar, de nem szólok, mert most hozzátartozik ehhez a sikerrel kísért, oldott hangulathoz. Nyílik a műtőajtó, ott áll a feleségem, szépre fonott hajjal, a csinos szürke kabátjában, alatta szoknya, harisnya és ünnepi cipő. A cipőn lábzsák, ami kicsit rontaná az összképet, de hol rajta van, hol nincs. Nagyon vonzónak találom, ahogy a bal kezét a melle magasságában lazán az ajtó szélére teszi, kicsit odadőlve, és ahogy hozzá egyet pislantva (talán már a szeme rövid lesütésének is lehet nevezni) mosolyog. Sziasztok! Sziaa! Sziaa! Jó napot kívánok, kezit csókolom! Dávid, majd ha tudsz, gyere, van egy meglepetésem! Jó! Csak ezt még befejezem! Hozzá mosolygok én is. Boldog vagyok. Lenézek a betegre, meg a kesztyűs kezemre, a műtét már majdnem kész, csak a bőrzárás vége maradt. Visszanézek a műtőajtóra, a feleségem továbblép, csukódik az ajtó, aminek az ablaka mögött kisebb tömeget látok, ahogy a feleségemet követik, mindenki balról jobbra haladva, egyre nagyobb tömeg hömpölyög – a szüleim, a testvéreim, a barátaim, azok családjai, régebbi barátok, rokonok, kollégák, a portások a klinikán, az ismerős boltos, úgy érzem, mindenki, akit valaha ismertem. Talán meglepetés bulim lesz? Lenézek, az utolsó öltés még hiányzik. Indulnék, de az utolsó öltés, meg ez a derűs, oldott hangulat még marasztal. Mintha két jó közül kellene választani, de nem tudok. Lenézek, az öltés még hiányzik, felnézek, a tömeg már vár engem. Ez a feszültséggel teli pillanat végtelen hosszúra kimerevedik. Már nem nézek le, leteszem a tűfogót, és elindulok.
Amikor az ember meghal (itt: én meghalok), álmot álmodik. Ettől az álomtól számítom, hogy meghaltam.
Ettől kezdve még érzékenyebbé válnak a részeim, mindent képes vagyok észlelni. Az érzéseim pedig egészen azonossá válnak azzal, amit érezni gondolok vagy akarok. Sőt ugyanazt a dolgot akár többféle módon is meg tudom érezni, ha úgy kívánom. Hályogos, álomszerű állapot ez. Mindent én érzek, de már nem az az én, aki ott fekszik. Ott már nem tud érezni, nincs, aki érezzen.
Úgy látszik, ez a túlvilág. Ugyanaz maradsz, aki voltál, csak még jobban azzá válsz. A menny és a pokol is ugyanaz: megmaradni mindörökre, aki eddig voltál.
Bekísérik a feleségemet.
A box (igen, ilyen üvegfalú boxokba, lekerített helyiségekbe fektettek minket, ezt láttam korábban végtelen feketének) ajtajáig sétálnak el vele, ott pár szót váltanak, aztán magára hagyják. Illetve velem, csak én már nem vagyok magam egészen. Az arca erős. Először nem mer rám nézni. Vesz egy nagy levegőt, hosszan benntartja, az orrcimpái kitágulnak. Kitartja még egy kicsit, aztán lassan kifújja. Ugyanezzel a szándékkal lép is egyet, aztán még egyet, egyre nagyobbakat, egyre elszántabbakat, mire az ágyamhoz ér. Az arca egész eltorzul, belesűrűsödik minden attól a pillanattól kezdve, hogy észrevettem hátulról a lépcsőn fölfelé menni, aztán megismertem, megszerettük egymást, a versek, a virágok, az ajándékok, a színházak, a viták, a házasság, a leélt éveink, a nyarak. Ismerem az arcát, minden ráncnak tudom a történetét, minden könnyének tudom a forrását és a torkolatát. Keservesen sír. Belül az én arcom is torz. A halálom óta mindent ki tudok már fejezni, de kívülről csak mozdulatlanul fekve látszom csövekkel. Zokog. Remegve bőg. Helyettem is. Percek telnek el, de nekem ez megmarad már az örökkévalóságig.
A szüleim nem tudnak átjönni, mert most megint zárva a határ. Most (is) az informatikai rendszer hibájára hivatkoznak. Ez mind politika, állapítja meg sokat sejtetően apám. Nagyon hiányoznak. A halálomban is ott van az a szétszakítottság, amitől annyit szenvedett a családunk. Azt most sem tudom, hogy az a határ van-e köztünk, amit mindenki lát Surány és Asztély között, vagy ez már egy másik, ami köztünk nőtt vagy belül, vagy kívülről befelé, a körülmények hatását odaengedve.
Testvérek, barátok se jönnek. De nem is kell. Élik a fiatal életüket. Család, gyerek, vizsga, munkahely, a kocsi pont szervizben, bocsi. Elég most, hogy siratnak, ez jólesik. Ha lehet, majd csinálsz egy képet róla? Csak képet ne mutass anyánknak, azt nem bírná ki. Meg nem kell a fesztivál az intenzíven.
Lassan abbamarad a sírás(unk). Meg-megérint, megölel, játszik a kötés alól kilátszó hajammal. Megölel, babrál velem. Ezeket is elteszem örökre.
Egy orvos jön be. Nyel egyet. A férjének. Szünet. A férjének felajánlanánk a szerveit. Segíthetne vele másokon. Megint zokog. Vigasztalhatatlanul sír. Életében nem tiltakozott ellene, de Önt is meg akartuk kérdezni. Nem lehetett vele szót váltani. Én megkomolyodtam. A káoszban mindig feladatot kerestem, és az nyugtatott meg. Most válaszolni kellett, ez egy jó feladatnak bizonyult. Csak ne ellenkezz. A hozzátartozónak Magyarországon nem kell a beleegyezése, mindenki maga dönthet – még éltében. De azért meg szokták kérdezni. A ringásából valahol odagondolható egy bólintás. Ellenkezés biztos nincs, ez most elég is az orvosnak. Egy finom vállsimogatás után távozik. Elégedetten bólint. Mehet. Arra már nem figyel, hogy ezt ne halljuk.
A műtőlámpa olyasmi, mint nálunk. LED-es ez is, és csak egy helyen van kiégve, biztos új. Ha ezt látom, akkor a háromtagú bizottság halottnak nyilvánított. Hivatalosan is meghaltam. A műtőbe építkezési hangok szűrődnek, a tejüveg ablakon át látszódik egy daru (Daru nem én vagyok), a donor én vagyok.
Próbáltam minden jelből megtudni, hogy hány szervemet viszik. Pontosabban, hogy elég jó minőségű (elég jó színvonalú, ahogy a pszichológusok mondják) donor vagyok-e ahhoz, hogy lehetőleg minden szervemet vigyék. Utoljára még versengeni akartam. Megmérettetni, és alkalmasnak találtatni.
Bejön a team, előbb a hasi. Ismerem őket, kollégák (kolegák – mikor szabad már így írni? az Akadémiát kérdezem). Már lejátszottam a fejemben, hogy ők nem fognak felismerni. Miért, az anyajegyemről? Az arcot nem szokásunk nézni, főleg ha szét van törve. Nem is kell. A donornak neve nincs, száma van (nem a TAJ, hanem ilyenkor kap egy újat). A helyi dokumentációt át kell nézni, meg összevetni a karszalaggal, de azt rá szokták bízni a koordinátorra (én nem, sosem bíztam senkiben), aki nem feltétlenül ismer meg névről. Meg ő se úgy nézi, csak hogy egyezik-e (alá van-e írva, ki van-e töltve, le van-e pecsételve? még ide tegyél egy pecsétet, légy szíves).
Bejön a team, előbb a hasi. A bemutatkozás – mindenki mindenkinek – elkezdődik, de aztán valahol kifullad. Úgyis csak a műtősnő keresztnevét kell megjegyezni. Márti, egy… Ugye, Márti? Bólintva odafigyelés. Márti, egy hosszú finom ollót készítsen nekem, fog majd kelleni. Meg egy Satinskyje van? (Az egy eszköz, most nem fejtem ki. Helyes felismerése után aljas kérdés műtéttan vizsgán: ki volt Satinsky? Amerikai szívsebész. Nagyon jó, és mire találta ki az eszközét? Miért nem lehet ilyenkor már ötöst adni?) A többiek neve aztán innen van meg. Márti? Hogy is hívják a műtősfiút? Attila! (A leggyakoribb műtősfiúnév.) Attila, a fényt kérem szépen ide. Az ujjával félreérthetetlenül odaszúr. Ebbe a mozdulatba rejti azt az agressziót, amit otthon még megengedne magának, de idegen műtőben nem való (az egész transzplantációs szakmát képviseljük!). Megigazítja a lámpát a bal kezével, a jobbal meg már készíti elő a következő mozdulatot, amivel majd bead egy fonalat. Eleve úgy áll, hogy közben lépni már ne kelljen. Meg kell becsülni az ilyen műtősfiút, ezt odaátról mondom.
Judit! Judit! Eresek is jönnek? Igen, meg csontért is. Bólintunk. Hogy én is, az mindegy. A sebészek értik, hogy akkor hogy kell előkészíteni a donort. Tudniillik le kell mosni az egészet, tokától bokáig. A műtősfiú azt hiszi, ez csak a szokásos belterjes szófordulat a teljes has lemosására. De nem. Meg kell, hogy tartsa a két alsó végtagot, hogy azt is lemossák. És tényleg végig kell fertőtleníteni állcsúcstól lábszárig. Onnan visznek majd ereket (érgraftokat) az érsebészek. Ezek szerint az ereim is jók. És a többi vajon?
Viszik a szemet is, a mellkasból a szívet, tüdőt, ti a májat, pancreast, veséket, aztán az erek, csontok, úgyhogy minden lesz ma. Sóhajt, és nevet egyet. Minden. Judit, amikor beszélt, mindig segített. Vajon amikor azt hittük, egy mondatával éppen nem segít, akkor mindig halott emberek szellemének válaszolt?
A bőrmetszés nem fáj. Már nincs, akinek fájjon. Kívülről látom most már magamat. Az már nem én vagyok. Az enyém, de már nem vagyok azonos vele. Az enyém volt. De mégiscsak érezhet, érezhetne. Találgatok. Érzi? Érzem? Érzizem? Ha nem lenne (a végét nem lelő) idő (mért, van?), az mégiscsak én vagyok (voltam és leszek?). És akkor mégiscsak fájhat. Kinek? Neki? Nekem? Nekinek? Nekemnek? A Bodri kutyának?
Soha nem akartam megöregedni. És mindig motoszkált bennem, hogy lennék donor. Akár örülhetnék is.
A bőrmetszés olyan, mint amikor a doktor mondta, hogy amint hat az érzéstelenítő, éles fájdalmat már nem fog érezni, csak azt, hogy valamit csinálok. Ha fáj, szóljon. Abból, ahogy a valamitre tette a hangsúlyt, érteni lehetett, hogy mi fog következni. Csak egy anyajegyemet vette le, mégis az orvosom volt. Volt egy olyan aurája, hogy ha egy légtérben voltál vele, akkor a betege lettél. És ezzel meg voltál elégedve. Én is úgy mondtam a valamit, de az aurám csak lassan nőtt. Néha az sem vált a betegemmé, akit megoperáltam.
Áttapintják a beleimet, a hashártyát, az egész hasüreget, hogy nincs-e tumor (nincs). Nem akarunk daganatot átvinni a recipiensbe. Ez is egy olyan csinálnak valamit érzés, egy derengés a has felől. Minden belet oldalra hajtanak, ki a hasból, hogy ne zavarjon (Cattel-Braasch manőver). Kipreparálják, felveszik a nagyereket alul (ahol a combok felé kettéoszlik), most kérem a hosszú finom ollót, Márti. Egy útban lévő eret lekötnek. Eddig még semmi visszafordíthatatlan dolgot nem csinálunk, ha most kiderülne a donorról, hogy él, még becsukhatnánk és élhetne tovább, mint Marci Hevesen. Ezt mindig így mondta az egyik mentorom. Untuk, aztán hiányzott.
Most mennek a nagyerekhez fel, ez egy trükkösebb rész. Judit, megírhatod a németeknek, hogy nagyon szép a máj, éles szélű, és, ééés, és nincs érvariáció, jó? Fogd meg te is (az asszisztens), érzed? (Ha nem érzi, de behazudja, sose lesz belőle sebész.) Jó, Judit? Éles széllel. Ezt írd meg nekik. Nagyon szép mája van. Fogdossa, lapozgatja, mint a hentesnél. Nagyon szép.
Át kell adni a helyet a mellkasi teamnek. Kinyílik a sternum középen, az ember, mint egy könyv. De ez mindig ugyanott nyílik ki, és ahhoz is feszíteni, erőltetni kell.
Holland szót hallok és németet. Vagy a májam gyakorolja az idegen nyelvet az új hazába, vagy a sebészek kell, hogy beszéljenek. A szívem Hollandiába megy, a tüdőm szerintem Bécsbe. Most először mintha érezném a különbséget az osztrák és német nyelv között. Bécsben van egy nagy tüdőcentrum, azért gondolom, hogy a tüdő megy oda, a szív meg a hollandokhoz. De lehet, hogy fordítva, nem tudom eldönteni.
Csak vizsgára tanultam meg, hogy hogy dolgoznak a mellkasban. Ők is előkészülnek a szervkivételre, mint mi. Közben meg nézegetik a szerveket, mint mi a piacon. Tapintgatják, latolgatják a színét. Nem értem őket. De a hangsúlyból úgy érzem, tetszik, amit látnak.
Én közben a jeget töröm az asszisztenssel. (Most a jégtörés itt megint nem egy átvitt értelem, hanem konkrétan jeget kell törni, de az, hogy én vele, az igen, hiszen már meghaltam.) Azt is érzem, amit ő érez. A bal kezében van a kockára fagyott infúzió gézlapba csavarva (mert szakadni fog a zacskó, és hullani a jégforgács), jobbal meg veri kalapáccsal a marka közepébe. Nagyon keményre van fagyva, hátracsúszhatott a hűtőben, vagy egy hete nem volt donáció, és volt idő lehűlnie. A középső ujját súrolja a kalapács. Ez is fog fájni holnap, meg a bal tricepsz, amivel minden ütést tompítani kell. Ott valahol a könyöknél, ahol az izom tapad, hátul. Érezni fogja, amikor emel, talán a gyerekét otthon. Nekem már sose lesz gyerekem.
Készen állnak a mellkasban, odajövünk most mi (a két hasi sebész, meg a szellemem) egy percre. Megkapta a heparint? Kanülálunk, vagyis megszúrjuk a nagyereket. Mehet? Mindenki kész? Ready? Mehet? Mi fordítunk a műtő meg a mellkas között, az angolul beszélő magyar egészségügyi személyzet már évek óta külföldön van. Ebben a pillanatban együtt mozdulnak a teamek, egyszerre kell megindítani a perfúziót. Egy apró, összehangolt mozdulattal indulnak el a folyadékok. Egyébként illik rivalizálni (sose szerettem nyíltan), hogy ki hova álljon, ki foglaljon el kényelmesebb pozíciót a vállával. Illik megmutatni, hogy ki a nagyobb. Főnököm, apám, Kati néni, a némettanárom, büszkék lennétek rám, ahogy nem hagyom magam, hogy én megmutatom nekik. Kimosunk minden vért a szervekből, a helyükre perfúziós oldat kerül.
A tüdő kivétele igen látványosra sikerül. Kiemelik, megemelik, mint egy büszke halfogást, óriásira fújják (bár lehetne hallal is ilyet), fotó, küldik is a centrumba, hogy kell-e, nem kell-e. Persze, hogy kell. Kifogástalan, biciklinyeregben edzett tüdőm van. Telefonálás, bólogatások. Cváncognak valamit – így mondaná a német (holland) szóra anyám, akit egy kilencvenes években írt írói életrajz elszegényedett nemesi család sarjaként írna le német felmenőkkel, aki németül már nem beszél.
A műtőben lárma lesz. A piaci hangulatnak csak a szervek fogdosásáig szabadna terjednie, de itt most bazári hangulat van. Kiveszik a szívet is, jégre teszik, nézik a coronariákat. Jó lesz, viszik. Egy kíváncsi, de fogalmatlan rezidens, aki fél órája lógott be a műtőbe, megkérdezi: meghalt? Ilyenkor az én dolgom volt rendre utasítani (a transzplantáló sebész fölényével), hogy igen, de nem, nem most halt meg. Eleve holtan hoztuk be, nem is beteg, hanem donor. Ha a nehéz műtét felidegesített, még hozzátettem, hogy hogy hívják magát? hányadéves? Most hagyják. Az aneszteziológus legyint csak, inkább hessint: nem elég, hogy hülyeséget kérdezel, még rossz helyen is állsz, fiacskám.
Közben kivették a szememet. Ezt sem éltemben, sem halálomban sose vettem észre. A szemész eleve hátra ül be a kisbuszba és csendes. Valahol a műtét elején odaáll a fejhez (ahonnan az előbb a rezidenst hessegették el), elvégzi a dolgát, aztán halkan távozik. Nekem csak a bal szemem volt jó. A jobb szemem sérült. Azt hittem, csak a nyakszirtem tört, meg az állkapcsom. A szememre nem emlékszem. Lehet, hogy az aszfalt volt, vagy hogy nem is szemből (szem-ből), hanem hátulról sérült, bevérzett. Bosszant a dolog, úgy érzem, elbuktam. Vagy legalábbis botlottam. Alkudozom. Végül is ha mindent visznek, csak egy szemet nem, az elég jó arány. Még éppen ötöst kapnék.
Érzem, hogy mindjárt vége, nem akarózik tovább menni, mert még játszani akarok egy kicsit. Még játszani akarok!
Szemtelenség. Szemfülesség. Szemtelenfülesség. Vakok között a félszemű… Jól csak a félszemével… Porszem, láncszem (mind a kettő lehetek most, én is, a szemem is). A vak sebész visszavág. Sólyomszem, sasszem, Vószem (a nyolcadik orosz indián, rossz magyar akcentussal). Eye. Eye meg egy szóra, (szemes) kávéra. A kávét kavarom, a szemem vakarom, akarom a karom. A szem a lélek tükre. A szem a lélek szürke tükre. Sárga tükre, görbe tükre. Hogy nem sül ki a szemem. Szem nem marad szárazon (a donált szem tényleg nem, duplacsavar). Jó ez a szem, vi-szem, őrizem, a másik nem jó, asz-szem. Nem lenne jó az optikája… Látlelet. Kikelet. Ki kellett venni a szemet. Szemet szemért, fogat fogért. Szemetet szemétért, fogatot fogatért. Ide, te szem, oda, te szem.
Ez jólesett, mehetünk tovább.
Nem úgy van, mint a Monk, a flúgos nyomozóban (szerintem – suttogva: – a-u-tis-ta), hogy a recipiensben felismeri elhunyt felesége tekintetét. Nem. Csak a cornea kell nekik, a szaruhártya. Azt nem ismerni fel, tévében is túlzásnak érzem. Pont azért ültetik át, hogy átlátszó, láthatatlan legyen.
A has megtelik az imént előkészített jégkásával. Elindult a hideg iszkémiás idő. Májnál kevesebb, vesénél több (szívnél, tüdőnél a legkevesebb, azok már el is mentek, a dzset (jet) már a levegőben lehet Ausztria és Hollandia felé).
A májjal kell kezdeni. Nézz ide, ha itt vágom a portát, kevés lesz a májnak, ha itt vágom, nem lesz elég a pancreasnak. Mutat a csipesz hegyével. A kettő között kell. Igenigen, bólogat (ha nem érti, de bólogat, sose lesz belőle sebész). A sebészek eleve ilyen konfliktusokban látják a világot. Legyen elég hosszú a májnak, de maradjon a pancreasnak. Meg kéne operálni, de nincs még abban az állapotban, előtte megerősítjük, javítunk az állapotán, de ne túl hosszan, mert késő lesz. Kapjon kemoterápiát, de ne tűnjön el a metasztázis, mert akkor nem lehet megtalálni. Ezt most asztalra teszem, de addig a másik vár, az intenzíven nem lesz hely. Ezt most nekem kéne reoperálni, de otthon vár a gyerek. (Basszus, nem is otthon, nekem kellett volna érte menni. Basszus, még meg sem született, eleinte nem volt kitől, most meg nincsen mikor.) Megadjam neki a számomat? Ha megadom, gyorsabb a betegút, de akkor hívogatni fog szombaton. Jó lenne egy év külföldön, de mit dolgozna a feleségem? Esterházyt olvassak vagy UpToDate-et? És mindig jó és jó között kell választani, ez a legnehezebb. Nem a kézügyesség teszi a sebészt, az jön. Hanem, hogy bírja a konfliktusokat. Nem csak kisimítani, hanem viselni is.
Át kell vágni a vena cavát fent a rekeszizommal együtt, a portát lent, az epeutat (ott is vigyázva a pancreasra, meg lehet sérteni), meg az arteriát az aortával együtt (megint vigyázva a pancreasra). Kivenni nehezebb (és ennél azért bonyolultabb), mint leírni, de sikerül. Kiadják, jégbe teszik. Adja vissza egy pillanatra, Márti, gyere, fogd meg a szélét, átmossuk az epeutakat. Az epehólyag marad, de ki is lehetne venni, hol mi a szokás meg milyen a helyzet.
Jöhet a pancreas a jobb vesével. Nagyon szép a pancreas is, túl szép, ez egy kortyot nem ivott. Tudniillik az egészséges pancreas lágy, törékeny, nehéz vele manipulálni, nem szeretjük. Mégis az a jó. A máj felől már fel van szabadítva, a másik oldalról a léppel együtt fog kijönni. A bonyolult vérellátására nagyon kell vigyázni, a végén ellenőrizni. Megtörténik.
Már csak a két vese marad. Tárjál föl, gyere! Hol van ennek az artériája? Itt van. Egy van neki, meg egy véna, jól van. Ott matatnak középtájt az aortám és az alsó cavám körül. Kézbe kerül a vese, felveszik marokra, már csak a húgyvezetéket kell átvágni. Követni kell egész a hólyagig, és a beömlésnél kell átmetszeni. Ez is kész.
Hideg van. A vérem már nem kering, nem melegít. A testem tele jégkásával. A sebész keze is fázik, de ez a szokásos fázás, ami nélkül talán már műteni sem tudna. Mint egy kapcsoló: hideg van, operálni kell, figyelni kell, sietni kell.
Kiadják a vesét, bele a jeges tálba. Adja vissza egy pillanatra, Márti (ez ma mindent elfelejt?). Lefejti a zsíros tokot, daganatot keres. Nincsen semmi. Ideális donor. Erre a szóra egy deci jég megolvad valahol a holland légtérben. Úgy értem, megmelengette a szívemet. Buta szójáték. Elnézést, de érzem, hogy mindjárt vége, és én még játszani akarok. Világéletemben meg akartam felelni (valakinek), jól akartam teljesíteni, és amikor jó donornak találtatok, az megnyugvással tölt el. Nekem ez az a bizonyos jó halál, amiért a katolikusok imádkoznak.
A pancreast és a jobb vesét egy recipiens fogja kapni. Olyan szokta, akinek a cukorbetegség tette tönkre a veséjét. A pancreas helyettesíteni tudja az inzulint, a vese meg a heti három dialízist. Szurkolok neki.
Hogy milyen érzés? Már nem nagyon figyelek rá. Fáj. Nem kapok levegőt. Nincs mivel. Indítanám a belégzést, de nincs, ami táguljon. Nincs szívem, ami dobogjon. Ez egy szorító mellkasi érzés, mint infarktusnál (ha Ön ezeket a tüneteket tapasztalja, hívja a 112-t). Mellkasi fantomfájdalom. A testem hideg, mégsem fázom. Fáj, nagyon fáj, de nem szenvedek. Nem ettől.
Érzem, hogy lassan vége. Ezt érzem. Ez fáj. Hiányozni fog. Hiányozni fog minden.
Gyere, a bal vesét te fogod kivenni. Cseréljünk. Ideális donor (megint jól esik). Artéria, véna (egy-egy darab, ez is ideális), húgyvezeték. Itt vigyázni kell a leszálló vastagbélre, ha kilyukad, és béltartalom kerül a hasüregbe, nem lehet felhasználni a szervet (semmit, ami eddig ki nem lett kivéve). Amatőr hiba ezen a ponton megsérteni, de azért vigyázni kell. Nem sértik, flottul megy minden, lendületesen. Kiadják ezt is a jégre. Márti, adja vissza ezt is egy pillanatra, gyere, bontsd le a zsírt róla. Jó, mehet ki. Az operatőr elcsomagolja a szerveket. Három réteg zacskóba, protokoll szerint – perfúziós oldat (nagyon sokba kerül, de most erre nem térek ki), hideg (jeges) sóoldat, hideg (jeges) sóoldat. Te addig zárd be a hasat, légy szíves. Csak ameddig a patológián ki nem nyitják.
Az ereseket és csontosokat már nem várom meg.
Tudom, hogy hol vagyunk. Kifelé menet jobbra lesz a lift. Azzal le lehet menni az alagsorig. Onnan körbe lehetne menni a kerekesszékes bejárathoz, de inkább leemeljük a szekeret (amin a szerveket visszük dobozban, meg a felszerelést, ugye) két lépcsőfokon, mint egy babakocsit. Szerettem (volna többet) babakocsit cipelni a lépcsőn. A Nagyvárad téren a metrónál sokszor segítettem. Kellett lenni egy bölcsődének is valahol, meg a Heim Pálba arra vitték a gyerekeket. Én meg ugye mentem órára. Egyik kézzel a súlypontja körül kell fogni a babakocsit (valahol a gyerek közepe alatt, kivéve, ha a pelenkázótáska nagyon hátrahúzza, akkor kicsit hátrébb), másik kézzel meg a fogantyút kell támasztani. Itt a májas doboz a legnehezebb, azt hiszem.
Meg én. Ráülök a szekérre. Utoljára még be akarok ülni a transzplantációs kisbuszba. Kék-piros villogóval talán a mennyországba is könnyebb bejutni.
A testem marad. Már csak a temetés van pár nap múlva. Ott még jól kell kinéznem. Aztán vége.
Az eredeti cikket <<ITT>> olvashatja el.