Több mint negyven év tanítás után vonult nyugdíjba az E-learning és Digitális Tartalomfejlesztő Igazgatóság (EDTI) igazgatói posztjáról munkatársunk, Dr. Kokovay Ágnes 2020 novemberében. Interjúnkban a tanári hivatásról, a digitális oktatásról és a több évtized alatt a tanítás-tanulás terén tapasztalt változásokról beszélgettünk.
Testnevelő tanárként végeztél 1978-ban Budapesten. Miért választottad a tanári hivatást?
Egyértelműen a tanáraim hatására. Volt egy fantasztikus földrajztanárom és két olyan testnevelőm, akik tulajdonképpen polihisztorok voltak.
A felmenőid és a családtagjaid közül sokan továbbtanultak, és az egészségügyi pályán kezdtek el dolgozni. Az egyik nagybátyád rektor volt a Semmelweis Egyetemen, a nővéred tiszti főgyógyszerész Hajdú-Bihar megyében, ketten pedig orvosként vitték tovább a hagyományokat. Te miért lettél testnevelő tanár?
Hogy testnevelő lettem, annak egyszerűen az az oka, hogy ugyanolyan akartam lenni, mint minden egészséges gyerek… Én ugyanis hosszú hónapokat töltöttem 6-8 éves koromban az Idegsebészeti Klinikán és a János Kórházban. Hogy ma már teljesen egészséges vagyok – így visszagondolva –, az az ottani orvosoknak, a családomnak és az én hatalmas akarásomnak köszönhető… így lettem élsportoló és testileg, lelkileg egészséges ember.
Egyetem után a szakmádban helyezkedtél el; edzőként kezdted, majd tanárként folytattad, miközben állandóan képezted magadat, így jutottál el élethosszig tartó tanulással az e-learning és a blended learning megismeréséhez és közvetítéséhez.
Debrecenbe élsportolóként kerültem le, ennek kapcsán általános és középiskolás gyerekekkel kezdtem el foglalkozni edzőként, majd egy év után testnevelőként folytattam a Bocskai István Testnevelés Tagozatú Általános Iskolában. Amíg testnevelőként dolgoztam, a napi munkámhoz szükséges tanfolyamokat végeztem el: ilyen volt például az akkor divatos aerobic oktatói és a néptáncoktatói tanfolyam, illetve megszereztem a kézilabda szakedzői diplomámat is.
1987-ben, kiújuló betegségem miatt tíz év – mondhatjuk úgy – gyakorlat után megpályáztam a Nyíregyházi Főiskolán meghirdetésre került oktatásmódszertan állást, melyet el is nyertem, így később ennek megfelelő képzéseken vettem részt.
Időközben a rohamléptekkel fejlődő ITK (Információs és Kommunikációs Technológia) által nyújtott új lehetőségek kerültek érdeklődésem középpontjába. Úgy gondoltam, a hallgatók számára nehezen érthető tananyagok elsajátítását nagyban elősegíthetem ezekkel a megjelenő újabb és újabb IKT eszközökkel. Elvégeztem tehát minden elképzelhető tanfolyamot és képzést, ami az elektronikus tanulási környezet kialakításával és fejlesztésével kapcsolatos: ilyenek voltak a távoktatási rendszertervező, távoktatási tananyagfejlesztő és ehhez hasonló képzések.
A rendszerváltást követő pályázatokon elnyert kutatási támogatások segítségével több kutatási projektet vezettem, illetve vettem részt a megvalósításukban.
Debrecenben tanítottál általános iskolában, valamint óraadóként középiskolában is. Mi volt számodra a legnagyobb változás, amikor a Nyíregyházi Főiskolára kerültél?
Bármilyen meglepő, tulajdonképpen a hallgatóság életkorában történt változástól eltekintve oktató munkámban mindent ugyanúgy tettem, mint addig – tehát jelentős változást nem hozott ez a váltás.
Úgy gondolom, bármelyik szinten is oktat az ember, legfontosabb a hitelesség. Ha nem meggyőződéssel képviseled és közlöd azt, amit mondasz, nem tudod elfogadtatni a hallgatósággal, nem fognak figyelni rád, és bármilyen igaz a mondandód, süket fülekre talál. Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy minden ember információinak túlnyomó többségét a metakommunikációból meríti. Ha nem meggyőződésből vagy hittel mondod mondandódat, a metakommunikációid ellent fognak mondani verbális közléseidnek, tehát nem leszel a hallgatóság szemében hiteles.
Legalább ugyanolyan fontos, hogy tedd érdekessé a hallgatóság számára közlendődet, vagyis olyan információval indíts, ami akkor, abban az időszakban fontos és divatos számukra. Ezért van az, hogy ugyanazt a tananyagot soha nem lehet ugyanúgy elmondani, mert akik hallgatják mondandódat, mindig más-más közegből, más-más tapasztalatokkal érkeznek az órádra.
Nyíregyházi éveid alatt számos tanári továbbképzés szervezője és oktatója voltál az oktatás minden szintjén: részt vettél az Oktatási Minisztérium által szervezett továbbképzésen, de tanítottál óvodapedagógusokat és egyetemi oktatókat is. Honnan lehet tudni, hogy az átadott módszereket az oktatók valóban átültetik-e a gyakorlatba?
Én úgy gondolom, ezt nem lehet előre megjósolni.
Minden képzésen el szoktam mondani, hogy mi csak a lehetőségeket tudjuk felkínálni, „recepteket” nem tudunk adni senkinek. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert ahány oktató, annyi személyiség, különböző családi, szociális háttérrel és egyéb tulajdonságokkal, tapasztalatokkal, így tehát eltérő igényekkel és lehetőségekkel.
Csak az tudja kamatoztatni az ilyen jellegű képzéseken hallottakat, aki tisztában van saját személyiségével, vagyis az erősségeivel és gyengeségeivel. Saját magának kell az elhangzottak közül kiválasztani azokat a módszertani eljárásokat, melyek legközelebb állnak hozzá. Ha ezek megvannak, nyert ügye van, bátran alkalmazhatja őket, mert ha magáénak érzi, akkor meggyőződéssel tudja – a választott módszerrel – közvetíteni a hallgatók felé a tananyagot.
2002-ben indítottátok el Nyíregyházán a távoktatási projektet, ami 2005-től Virtuális Campus néven működött tovább. Mennyire volt az oktatási környezet befogadó ezzel kapcsolatban?
A Főiskola akkori vezetése felismerte az e-learningben rejlő lehetőségeket, és az érdeklődő oktatói számára továbbképzéseket szervezett az akkori vezető képzőhelyeket felkérve a feladatra. A tananyagfejlesztésekhez az Oktatási Minisztérium által meghirdetett „Programfinanszírozási pályázatok” biztosítottak anyagi hátteret. A Főiskola a „PPP” (Public-private partnership) pályázatok kapcsán 2000-ben óriási fejlesztést hajtott végre, melynek kapcsán kialakításra került egy akkor világszínvonalú könyvtár, 300 db PC-vel az olvasóteremben. Ez adta meg a hardveres hátteret a fejlesztésekhez.
Mint minden újtól, ott is mindenki tartott az e-learning alkalmazásától, tehát nehezen indult a nagyobb volumenű felhasználás. Először belső pályázatokkal segítették a fejlesztéseket, majd sorra jöttek a hazai és nemzetközi pályázatok. Végül is ezek adták meg azt a lendületet, ami aztán vonzotta az addig kételkedő oktatókat.
2007-ben szerezted meg PhD-fokozatodat nevelés és sporttudományból. Mit adott számodra ez a képzés?
Nehéz ezt így néhány mondatban összefoglalni, talán a legfontosabb, hogy megerősítette azt a látásmódot, melyet a több éves gyakorlat kialakított bennem.
Én úgy gondolom, hogy az általam választott tudományterületen elengedhetetlen az a több éves gyakorlati tapasztalat, melynek elméleti háttérrel alátámasztott esszenciája a program befejezését követően maga a doktori disszertáció.
Hogyan tudtad összeegyeztetni a doktori iskolát a családi életeddel?
Tény, hogy nem volt egyszerű dolog, mert hetente Budapestre kellett utazni a különféle konzultációkra, illetve Debrecenbe, mert a Semmelweis Egyetem Doktori Iskolájában nem volt lehetőségem informatikához kapcsolódó tárgyak felvételére. Ezért a Debreceni Egyetem Informatikai Intézete által meghirdetett doktori programban kellett teljesítenem kreditjeim meghatározott részét.
A családom maximálisan támogatott, hiszen a nagymamám 1928-ban, a nővérem pedig 1979-ban doktorált, így tulajdonképpen folytattam a családi hagyományt. A gyerekeim akkor már egyetemisták voltak itt Budapesten, így a gyakori felutazást családi ebédekkel fejeltem meg, amikor csak lehetett.
Sokszor dolgoztál külföldön, több különböző országban. Mi volt a legnagyobb hozadéka ezeknek az élményeknek?
Több európai országban és később Európán kívül is volt lehetőségem tanulmányozni az e-learning alkalmazási lehetőségeit mint legfőbb kutatási területemet. Mondhatom azt, hogy megfordultam minden olyan európai és amerikai városban, ahol számottevő e-learning fejlesztés folyt és folyik ma is.
A legfontosabb tapasztalat az volt, hogy bárhová mentem a világban, a kutatási eredmények azt mutatták, hogy az olyan képzések, melyek kizárólag e-learning formában zajlanak, nem állják meg hosszú távon a helyüket. Az e-learning kizárólag a rövid, célirányos továbbképzések esetén sikeres. A résztvevők minden esetben igénylik az oktatói jelenlétet, és ha ezt nem tudja egy hosszabb lélegzetű képzés biztosítani, akkor ott akár 80-90%-os a lemorzsolódás. Eredményes tehát csak a régi és az új tanulási környezet ötvözése, vagyis a blended learning.
Természetesen a hosszabb és rövidebb külföldi tartózkodásaim során rengeteg felejthetetlen élménnyel gazdagodtam.
A kanadai Edmontonban ért az a szerencse, hogy csatlakozhattam egy kutatócsoporthoz, mely északra indult fel az inuitok földjére, az északi sarkkörön túlra. Fantasztikus élmény volt augusztus 31-én hóviharban átkelni az északi sarkkörön, majd eljutni olyan tájakra, ahol több medvével lehet nap mint nap találkozni mint emberrel.
Számos konferencián vettél részt előadóként és résztvevőként. Miért érdemes egy oktatónak pedagógiai témájú konferenciákon részt vennie?
Ezeken a rendezvényeken van lehetőség megismerni a legújabb kutatásokat és megismerkedni számunkra fontos kutatókkal. Az a tapasztalatom, hogy a folyóiratok minimum egy éves lemaradásban vannak a legújabb kutatásokhoz képest. A hazai és nemzetközi kutatások megismerésének talán az egyetlen valóban eredményes módja a konferenciákon való részvétel.
Az itt kialakuló személyes kontaktusok nagyon gyümölcsözőek lehetnek. Ha már találkozott velem egy olyan kutató, akivel később szeretném felvenni a kapcsolatot, biztos nem utasít el, mert tudja, ki vagyok, esetleg látta az előadásomat. Azt hiszem, ezt már sokan leírták, hogy a konferenciákat követő fogadások, a szünetekben, illetve az esténként zajló beszélgetések pótolhatatlanok a kapcsolatépítésben.
2008-ban kezdtél el a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán tanítani. Mennyire volt éles váltás felköltözni a fővárosba vidékről?
Számomra nem jelentett nagy változást, hisz mondhatni hazajöttem. Barátaim, családtagjaim élnek itt. A költözést az indukálta, hogy a gyerekeim itt voltak Budapesten, illetve egyedül maradtam társam halálát követően.
A legutóbbi egyetemi képzésedet (Kommunikáció és médiatudomány BSC, Üzleti kommunikáció szakirány) 2011-ben fejezted be. Mi késztetett arra, hogy elvégezd ezt a szakot?
Egy nagyon kedves tanárom halálát követően gazdátlanná váltak a kommunikációval kapcsolatos tárgyak a Testnevelési Főiskolán. Mivel a tanítás-tanulásmódszertanban több olyan elem is szerepel, mely erősen kapcsolódik a kommunikációhoz, elfogadtam a felkérést és beleástam magam a szakterületbe. Ahhoz, hogy valóban hiteles legyek szakmailag, úgy gondoltam, az a minimum, hogy elvégzem a kommunikáció szakot. Azon belül is az üzleti kommunikáció szakirányt választottam, hisz sportszervező szakon különösen fontosnak tartottam az üzleti élethez kapcsolódó kommunikációs helyzetek megismertetését.
2011-ben jött létre a Semmelweis Egyetemen az E-learning munkacsoport, majd később az E-learning és Digitális Tartalomfejlesztő Igazgatóság (EDTI). A szervezeti egység létrehozatalát Te, dr. Táncos László, a Semmelweis Kiadó és Multimédia Stúdió vezetője és dr. Stubnya Gusztáv stratégiai rektorhelyettes kezdeményezte, Dr. Tulassay Tivadar akkori rektor jóváhagyásával. Milyen tapasztalatok értek az új szervezeti egység vezetőjeként?
A megalakulást megelőzően egy nagy TÁMOP-pályázat kapcsán kerültem a figyelem középpontjába. Nyíregyházáról felkerülve ugyanis azt tapasztaltam, hogy a Semmelweis Egyetemen nincs olyan szervezeti egység, mely az elektronikus tanulási környezet kialakításában segítséget nyújtana az oktatóinak. Megkerestem az akkori vezető tisztségviselőket, akik megörültek jelentkezésemnek, hisz a már elnyert, e-tananyag fejlesztésről szóló TÁMOP-pályázatokhoz szakmai vezetőre volt szükségük, és bennem ezt megtalálták. A pályázat sikeres lebonyolítását követően került sor a szervezeti egység létrehozására.
Nem volt könnyű az indulás, jelentős ellenállást tapasztaltunk a különböző szervezeti egységekben tartott bemutatóink kapcsán. Eleinte csak azok az oktatók használták az e-learning rendszert, akik a pályázatokban részt vettek. Aztán egyre több oktató ismerte fel az új eszközben rejlő lehetőségeket. Nagy előrelépést jelentett a dr. Tornóci László által kifejlesztett SeKA (Semmelweis Egyetem Központi Azonosítás) bevezetése. Ez egy olyan biztonságos és általános felhasználói azonosítás, mely egyetlen jelszóval elérhetővé tesz minden olyan egyetemi szolgáltatást, melyhez a felhasználónak jogosultsága van. Természetesen ezzel kapcsolatban is folyamatosan érték kritikák az EDTI-t, de úgy gondolom, jó úton haladunk, és előbb-utóbb mindenki számára világossá válik a kialakított rendszerek hasznossága.
Mennyire lendítette meg az e-learning rendszer használatát a koronavírus-járvány és a távolléti oktatás?
Hatalmas lendületet adott a MOODLE keretrendszer fejlődésének, tulajdonképpen egy mérföldkő volt. Az adott félév majd minden tárgya felkerült a MOODLE keretrendszerbe nagyjából három hét alatt. Tudni kell, hogy ebben az esetben közel kétezer tárgy felületének kialakításáról beszélünk.
Minden elismerésem az Egyetem oktatóinak, akik ez alatt a néhány hét alatt nonstop képzéseinken részt véve, rövid idő alatt alkalmazóképes tudást szerezve végezték munkájukat ebben az új helyzetben. Hasonlóképpen elismerés jár szervezeti egységünk munkatársainak is az erőn felüli segítségnyújtásért.
Az EDTI-ben töltött éveid alatt gyakran már 7-kor az irodában voltál, miután vonattal beutaztál az agglomerációból. Mindig is reggel szerettél inkább dolgozni?
Igen, inkább kora reggel szeretek dolgozni, ennek két oka van. Egyrészt az a tapasztalatom, hogy pihent állapotban sokkal kreatívabb vagyok, másrészt pedig, ha hamarabb bemegyek a munkahelyemre, sokkal nyugodtabban tudok dolgozni, mert senki nem zavar. 8-9 óra után már kezdődnek a megbeszélések, illetve érkeznek az első telefonok, tehát a napi feladatokra kell már koncentrálni.
Munkatársaidnak gyakran készítettél kézműves ajándékokat, például horgolt angyalokat a karácsonyfára. Milyen régóta foglalkozol ezzel a hobbival?
Hosszú éveken keresztül azzal egészítettem ki a keresetemet, hogy Ausztriában egy iparművésznek dolgoztam. Biztos furcsán hangzik, amit mondok, de éticsigaházakat festettem ki aprólékos mintákkal, melyeket egy ötvös számára készítettem, illetve tojásokat is festettem speciális mintákkal húsvétra.
Tulajdonképpen szeretek minden olyan kreatív alkotó munkát, melynek kézzelfogható eredménye van, ruhavarrás, játékkészítés és hasonlók…
Milyen terveid vannak nyugdíjas éveidre, mivel szeretnél a legjobban foglalkozni?
Az unokáimmal való időtöltésen kívül el szeretnék menni gombaszakértői tanfolyamra. Ugyan gyerekkoromban nagyapám tanítgatott engem, de már sokat felejtettem. A gyógynövényekről is szeretnék tanulni, továbbá az egyik unokám Párizsban él, ezért meg kellene tanulnom legalább alapszinten franciául, hogy kommunikálni tudjak a barátaival is, ha kimegyek hozzájuk.
Összefoglalva a szakmai tevékenységedet, voltak-e olyan meghatározó élmények oktatói pályád során, melyek után más szemszögből vagy megközelítéssel folytattad a munkát?
Azt hiszem, nagy szerencsém volt pályakezdőként, mert sokat hospitálhattam egy idős testnevelő tanár kollégánál, akitől megtanulhattam a legfontosabb dolgot a gyakorlati pedagógiából.
A legfontosabb az, hogy nincs alá-fölérendeltségi viszony, bármely korosztályról van szó. Partnerként kell kezelni a tanulót vagy hallgatót, ha a társadalmi normáknak megfelelően viselkedik. Vagyis ez a gyakorlatban azt jelenti – igen leegyszerűsítve –, hogy ahogy én közeledem hozzájuk, úgy fognak viszonyulni hozzám ők is.
Negyven év tanítás után hogy látod, hogyan változott meg az oktatók szerepe?
Az utóbbi évtizedekben óriási változásnak vagyunk szemtanúi az IKT megjelenésével – és ez az átalakulás ma is tart. A hagyományos tanár előadó, felügyelő és tudásközvetítő volt a jelenléti oktatásban, a tanuló pedig passzív befogadó, „hallgató”, mint ahogy ezt a magyar nyelv kiválóan ki is fejezi.
A mai kor kihívásainak megfelelő tanár szerepe átalakult. Nem ő az elsődleges tudásközvetítő, hanem az internet. Sokszor a tanuló bizonyos dolgokról többet tud, mint a tanára… ami nem baj. Segítségre ott szorul, hogy ezt a rengeteg információt többnyire nem tudja szelektálni és beilleszteni eddigi ismereteinek rendszerébe. Itt jön a tanár szerepe, aki segít ebben; irányító, konzultáns, segítő tanácsadó lesz az oktatási folyamatban. A mai diák pedig a modern IKT eszközök segítségével és a hozzájuk kapcsolódó módszerekkel konstruktív résztvevőjévé vált a tanulási folyamatnak.
Hogy milyen tanárra is lenne tehát szükség? Ezt egy idézettel szimbolizálom:
„Olyan tanárra van szükség, aki képes az Internetet, mint eszközt úgy beépíteni a tanítási-tanulási folyamatba, hogy ezzel minőségi változást idéz elő.” (Vámos, 1998)
Milyen lehetőséget hordoz magában a digitális oktatás? Hogyan egészítheti ki a személyes oktatást?
Hogy milyen lehetőségeket hordoz, erre szerintem ma senki sem tud válaszolni. Röviden azzal kapcsolatban, hogy milyen módon fogja kiegészíteni a személyes oktatást, ezt tudom mondani: ahogy a beszédet nem szorította ki az írás, és az írást nem szorította ki a könyvnyomtatás, ugyanúgy nem fogja kiszorítani a hagyományos oktatás értékes részét a távoktatás, de egy fontos hozzáadott érték lesz, mely oktatási rendszerünk hatékonyságnövelésének egyik eszközévé válhat – ha jól sáfárkodunk vele.
Milyen tanácsot adnál egy pályakezdő oktatónak?
Legyen tisztában saját személyiségével, és ha ez megvan, ne akarjon senkit utánozni. Keresse meg azokat a módszertan által kínált lehetőségeket, melyek legközelebb állnak hozzá, és azokat bátran alkalmazza, mert akkor lesz hiteles.