Sokat beszélünk mostanában az oktatás válságáról, mégis nehéz pontosan megfogalmaznunk, hogy néz ki az ideális iskola és milyen változtatásokat érdemes bevezetni. Prievara Tibor középiskolai angoltanár egyike azoknak, akik nemcsak meghatározták, szerintük milyen képességeket érdemes fejleszteni az iskolában, hanem a jelenlegi keretek között át is alakították oktatásukat. Könyvében elmeséli, hogyan ment végbe ez a folyamat, és ezzel nemcsak a középiskolai, de a felsőoktatásban dolgozó tanároknak is utat mutat.
A szerző először is felsorolja azokat a képességeket, melyeket egy kutatás alapján a munkavállalók ma a legfontosabbnak tartanak: ilyen például az együttműködés, az infokommunikációs (IKT) eszközök használata vagy az önszabályozás. Ezen készségek fejlesztése mellett fontos még biztosítani az iskolában a tanulói autonómiát is: a diákok ugyanis akkor fejlődnek a legjobban, ha saját maguk, az érdeklődésüknek megfelelően határozhatják meg tanulási útvonalukat.
Kérdés, hogyan lehet mindezt megvalósítani az iskolai követelmények teljesítése mellett. Prievara megoldásként a játékosítást (gamification) választotta, melynek lényege a játékok elemeinek felhasználása játéktól eltérő környezetben. Ilyenek például a tapasztalati pontok, melyeket különböző feladatok teljesítésével szerezhetnek a tanulók, és a folyamatos fejlődés érzetét nyújtják – a pontok ugyanis csak gyarapodhatnak, eltérően a sokszor végleges érdemjegyektől. A diákok maguk választják ki, milyen témában szeretnének tevékenységeket végezni, ezzel is gyakorolva az önállóságot, a közös projektfeladatokon keresztül pedig az együttműködési és a problémamegoldási készségük is fejlődik.
Az igazán nagy változást azonban az hozza, hogy a rendszer teljes mértékben az erőfeszítést értékeli, nem a tehetséget. Mindig van lehetőség ugyanis pluszfeladat teljesítésére, azaz javításra. Ráadásul habár a tanulók szigorúan véve csak tanulási tevékenységeket végeznek, mégis úgy érzik, hogy egy játékban vesznek részt, ezáltal élményszerűvé válik az oktatás.
A módszer részleteiről a szerző közvetlen hangnemben mesél könyvében: leírja a diákok visszajelzéseit, bevezetésének nehézségeit, és elmeséli, hogyan lehet a lehető legjobban kihasználni. Mivel pedig a felsőoktatásban részt vevő hallgatók érettebbek, mint a középiskolások, joggal feltételezhetjük, hogy a módszer egyetemi környezetbe is adaptálható, sőt tovább is fejleszthető az adott tantárgy sajátosságainak megfelelően.