Hazánkban is sokkal inkább beszélhetünk alkoholproblémáról, mint drogproblémáról – mondta Kapitány-Fövény Máté szakpszichológus, a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának adjunktusa, az Egészség elvitelre című interaktív egészségfejlesztő könyv egyik szerzője. A szakember részletesen beszélt a hazai szerhasználati helyzetről, a megelőzés magzatkorig visszanyúló felelősségéről, és a kliensekkel való közös munka hátteréről, valamint a tudományos szakemberek az ismeretterjesztés területén betöltendő szerepéről is. Interjúnk második része.
Kapitány-Fövény Máté a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának adjunktusa, illetve az OMIII–Nyírő Gyula Kórház klinikai szakpszichológusa. Tagja a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, és a Magyar Addiktológiai Társaság elnökségének. Közel 15 éve foglalkozik szenvedélybetegekkel, mind a terápiás munka, mind a kutatás területén. Számos hazai és külföldi egyetemen tart addiktológiai témájú kurzusokat, előadásokat. Több innovatív prevenciós módszer kidolgozása kötődik a nevéhez (pl. VoltEgySzer mobilalkalmazás, Tudat-törő szabadulószoba). Rendszeresen publikál tudományos folyóiratokban, könyvekben. Fontosnak tartja az ismeretterjesztést is, a HVG Pszichológia Magazin rendszeres szerzője, „Függőben – Az alkoholizmus lélektana”, illetve „Ezerarcú függőség – Felismerés és felépülés” címmel jelentek meg ismeretterjesztő könyvei. A HVG Pszichológia YouTube csatornáján „Ember a filmben” címmel indított videósorozatot, pszichológiai témák filmek és sorozatok segítségével történő illusztrálására. Az Egészség elvitelre című interaktív egészségfejlesztő könyv egyik társszerzője.
Ha összességében ránézünk a hazai szerhasználati térképre, akkor mit látunk?
A szerhasználati trendek kapcsán a nagy mozgások lassan mennek végbe, vagyis a legutóbbi, 2019-ben publikált eredményeket illetően nem látunk jelentős változásokat például a 2015-ös állapothoz képest. A 2010 után megjelent újfajta pszichoaktív szerek két típusa vert igazán gyökeret a szerhasználók köreiben; a szintetikus kannabinoidok (ezeknek most már több, mint száz típusa ismert), valamint a szintetikus kationok, a dizájnerstimulánsok. És amíg a Gina (GHB) visszaszorulni látszik, a klinikai adatok alapján a ketaminhasználat tendenciózus felfutását látjuk. A kannabisz továbbra is a legnépszerűbb illegális szer, és úgy látom, hogy a számos országban való dekriminalizációja miatt valószínűleg változni fog a megítélése is. De a kannabisz esetében lényegében kultúridegen szerről van szó, Magyarországon egyértelműen az alkohol dominanciája figyelhető meg. Hazánkban is sokkal inkább beszélhetünk alkoholproblémáról, mint drogproblémáról. A fiatalok alkoholfogyasztási szokásai nagyon komoly aggodalomra adnak okot: a WHO adatai alapján több évet tekintve is megtörtént, hogy a magyar tizenéves fiatalok világelsők voltak az elmúlt havi részegséget illetően. Emellett az élmezőnyben van az alkoholfogyasztás és a gyógyszerhasználat kombinációja is. Az új trendeket illetően az elektromos cigarettát és a snüsszt – vagyis a dohány ínyre és ajkak közé helyezését – emelném ki. A snüsszhasználati szokás terjedésére – különösen a tizenéves korosztályban – Skandináviában és Nyugat-Európában már legalább egy évtizede felfigyeltek a szakemberek. Nálunk jellemzően többéves csúszással jelennek meg újféle szerhasználati trendek.
A szerhasználat elkerülése, az ártalomcsökkenés és a megelőzés felelősségének milyen szintjei vannak? Mit tehetünk?
A függőség nem a szerhasználattal kezdődik, hanem számos háttérfolyamat együttes eredményeként alakul ki.
Az addikció egy reakció, egy félresikerült öngyógyítási kísérlet eredménye.
A megelőzés kérdését illetően egészen a magzatkorig kell visszamennünk, ugyanis bizonyos epigenetikai tényezők jelenléte nagyobb eséllyel tesz valakit sérülékennyé az addikcióra. Az anyai – különösen a várandósság ideje alatt – és az apai szerhasználat meghatározó tényezők. De rizikófaktorként jelenik meg a táplálkozás minősége a várandósság és a szoptatás, valamint a hozzátáplálás időszakában is. Az addikció kialakulásában szerepe lehet annak is, hogy a szülők mennyire engedik közösségbe és mennyire izolálják a gyereküket. Ez azért lényeges kérdés, mert azt tapasztaljuk, hogy az addikciók hátterében sokszor a közösségi hiányérzet húzódik meg, így a szerhasználat egyfajta ember- vagy kapcsolatpótlékként is funkciónál. A függőség kialakulásának esélyét növelheti az is, ha a szülők túlféltik a gyereküket, és azt érzékeltetik vele, hogy a világ veszélyes hely. Neurobiológiai kutatási eredmények szerint a túlféltett gyerekek agyának félelemérzetért felelős területe túlfejletté válik, a megnövekedett félelemkészség pedig a szorongás és a depresszió előfeltétele, ami végül függőséghez is vezethet. De kockázati tényezőként kiemelném a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart is, hiszen a függőség sok esetben egy belső ürességre és ürességérzetre, a „történjen már végre valami” vágyra épül. A szerhasználat, vagy akár az egészségtelen mértékű sorozatnézés motivációja mögött sok esetben az „üresség” érzete húzódik meg.
És mi a helyzet a traumákkal, mint kiváltó okokkal?
A traumák, különösen a koragyermekkori traumák szerepe valóban meghatározó lehet a későbbi addikciók kialakulása szempontjából, de ne felejtsük el, hogy a társadalom jelentős része él át traumatizáló eseményeket élete során (nincsen olyan ember, akinek például ne halt volna meg rokona, ne látott volna balesetet, stb.). Lényegében mindannyiunknak vannak ilyen és hasonló élményei, mégsem alakul ki mindnyájunknál PTSD (poszttraumás stressz szindróma), mégsem leszünk mindannyian függők. Lényeges kérdés ugyanis, hogy amikor nehéz, vagy akár traumatizáló eseményeket élünk meg, akkor rendelkezünk-e olyan erőforrássokkal, társas támogatottsággal, megküzdési eszközökkel, amelyek megvédenek a tartós lélektani sérülésektől. A szenvedélybetegek életében általában hiányoznak ezek a megtartó erők.
Ebben az esetben mire tekinthetünk úgy, mint védőfaktor?
Lényeges tényező, hogy valaki gyerekkorában milyen megküzdési stratégiákat tanul meg a szüleitől, és azokat a későbbiekben mennyire képes alkalmazni a saját életében. A nehéz helyzetekkel való megküzdés lehet probléma- és érzelemfókuszú. Az addikció szempontjából az utóbbi jelent kockázatot, ilyenkor ugyanis az egyén nem képes elviselni a nehéz helyzet okozta frusztrációt/feszültséget, nem tudja felvállalni a konfliktust, és nem az adott probléma megoldására fókuszál, hanem egy ördögi kört kialakítva az abból fakadó negatív érzéseit próbálja meg csökkenteni, elviselhetőbbé tenni (például szerhasználattal oldva haragját, szorongásait).
Fontos védőfaktor a jutalomkésleltetés megtanulása is.
Noha az impulzivitás erős genetikai háttérrel bír, mégis fontos törekedni arra, hogy a gyerekek megtanulják a türelmet, és azt is, hogy bizonyos dolgokra várni kell. Az addikció azt is jelenti, hogy valaki akkor és ott, azonnal akar kielégülni.
Mik a legfontosabb jelei annak, ha valaki szerfüggővé vált?
A szerhasználati zavarnak meghatározott klinikai tünetei vannak, ezek között olyanokat találhatunk, mint a kontrollvesztés (az illető több szert, vagy hosszabb ideig használ, mint azt eredetileg tervezte), a megvonás (a szerhasználat hiányában megjelenő fizikai és pszichés megvonási tünetek), a hozzászokás/tolerancia (idővel növelni kell a dózist vagy a gyakoriságot a kezdeti hatás elérése érdekében), a sóvárgás, az érdeklődés beszűkülése vagy éppen az elvárásoknak (például tanulmányi, munkahelyi követelmények) való megfelelés elégtelensége. Ha nem a klinikai tünetek felől közelítünk, akkor úgyis összefoglalhatnánk a szerfüggőséget, mint egy olyan folyamat eredményét, ahol az eredeti örömszerző, önjutalmazó szerhasználat szép fokozatosan negatív tünetekkel (mint a megvonás és a sóvárgás) üldöző, kényszert kialakító szokássá válik, vagyis már nem az ember választja a viselkedést, hanem a kényszeressé vált viselkedés idézi elő a cselekedet fenntartását.
Sok tényező húzódik meg a magyarok alacsony szintű prevenciós gondolkodásmódja és szűrési hajlandósága mögött, pedig ezek adott esetben életmentők lehetnek. De az is biztos, hogy nem is igazán tudjuk, hogy mi történik a rendelőkben, mire számítsunk a szakemberekkel való találkozás során. Tehát, ha egy függő beteg felkeresi az addiktológus szakembert, akkor mire számíthat, mik a konzultáció legfontosabb elemei?
Nagyon fontos lenne a terápiák demisztifikációja, és annak bemutatása, hogy mi történik a rendelők falain belül, amire egyébként a HVG Kiadó A terapeuta esetei című kötetsorozata vállalkozott is. Az addiktológiai ellátásban a klienssel való első találkozás során elvégzünk egy általános állapotfelmérést. Ennek része egy, a kliens élettörténetének és addikciója súlyosságának megismerését célzó beszélgetés is, aminek már önmagában is lehet terápiás hatása. A következő találkozások során a kliens a terapeutával közösen kijelöli a céljait, illetve közös döntés születik a kezelés formájáról is, tehát hogy az például ambuláns vagy osztályos keretek között történjen-e, vagy esetleg hosszú távú rehabilitáció szükséges. Az egyéni terápia mellett a kliensnek megvan a lehetősége önsegítő csoportokhoz való csatlakozásra is. A terápia e két formája nagyon jól hat egymásra, együttesen nagyon jó hatásfokkal alkalmazhatók.
Sokszor hallani a szakemberek elégedetlenkedését azzal kapcsolatban, hogy miután az online tér tele van önjelölt szakértőkkel és gurukkal, a lakosság szakmaiatlan és fals információkkal találkozva azok alapján hoz meg az egészségével kapcsolatos döntéseket. Viszont az is látszik, hogy a lakosság nem igazán kap megfelelő választási lehetőséget; néhány pszichológus, terapeuta és az orvoslás egy-egy szakterületének képviselője keményen beleáll az életmód influenszerek hangjának ellensúlyozásába, de összességében mégiscsak felmerül a kérdés: hol vannak a szakemberek, miért nincsenek eléggé jelen az online térben, ahol egyébként mindenki jelen van?
Az ismeretterjesztés terén nagyon erős kulturális különbségek figyelhetők meg az angolszász és a közép-európai országok között. Míg az angolszász világban sokkal szervesebben egymásba fonódik a tudományos élet és az ismeretterjesztés, addig Közép-Európában, és így hazánkban is, a tudományos élet képviselő sokszor erős ellenérzésekkel viseltetnek az ismeretterjesztéssel kapcsolatban. Ennek az egyik oka, hogy mivel az ismeretterjesztés műfaja szükségszerűen leegyszerűsítő, az ellenzők szerint az nem összeegyeztethető a tudományos gondolkodással. Az is igaz: aki szakemberként, tudósként kiáll a nyilvánosság elé, annak fel kell vállalnia és el kell viselnie azt is, hogy a tudományos életen belül mindig lesznek olyan szereplők, akik szerint ő az ismeretterjesztés útjára lépve komolytalanná vált. Szerintem viszont annak a felismerésére van szükség, hogy a tudományos élet és az ismeretterjesztés egymástól eltérő platformok, és így a céljuk is más: az egészségtudományoknál például a kutatómunka az egészségügyi ellátás fejlesztését támogatja, az ismeretterjesztés pedig a lakosság egészségtudatosságának fejlesztését kívánja elősegíteni. Úgy gondolom, hogy a tudományos életen belül attitűdváltásra van szükség, ami már el is kezdődött azzal, hogy például az MTA olyan pályázatokat hirdetett meg, amelyek keretei között fiatal tudósokat ösztönöztek ismeretterjesztő videók készítésére. Nagyon jó iránynak tartom a jól kommunikáló szakemberek, kutatók, tudósok „kinevelését”. Azt is el tudom képzelni, hogy a tudománykommunikáció egy külön kurzusként is megjelenik az oktatási rendszerben, például a doktori képzések részeként (lehet, hogy ez némely doktori iskolában már meg is jelent). Ha ez nem történik meg, a tudásmegosztás nehézkesebbé válik, és maga a tudás is lassabban és csak közvetett módon ér el a lakossághoz.
Interjúnk első, az Elf Bar-jelenséggel foglalkozó része itt érhető el.
Lippai Roland
Fotók: Canva
