Tanulási nehézségek, viselkedési problémák – csak néhány téma, amivel az kisiskolás gyerekek és kamaszok is szembenéznek a mindennapjaik során. Ugyanakkor szerencsés esetben nincsenek egyedül, hiszen az gyermekpszichológusok célja kifejezetten az ő támogatásuk. Barna Kinga iskolapszichológussal beszélgettünk teljesítményről, nyitottságról, a gyerekek idő előtti kifáradásáról és az önigazolást kereső szülőkről.
Mivel foglalkozik egy gyermekpszichológus?
A gyermekpszichológusok alapvetően arra specializálódnak a pszichológián belül, hogy feltárják és megértsék a gyerek lelkivilágának sajátosságait, illetve azokat a területeket, ahol elakadások jelenhetnek meg. Magyarországon a gyermekpszichológusok nagyobb része elsősorban az oktatás területén, nevelési munkakörökhöz kapcsolódóan, vagyis az iskolákban, pedagógiai szakszolgálatokban végzi a munkáját. Én is egy általános iskola és gimnáziumban, sportiskolában dolgozom, ami viszonylag speciális terület, de a klasszikus iskolapszichológiai feladatkör is a munkám részét képezi; segítséget nyújtok a gyerekek számára a mindennapi életükben megjelenő stressz- vagy konfliktushelyzetekben, vagy a szocializációjuk egyéb területein.
Téged mi vonzott erre az egyébként speciális szakterületre?
Az elsődleges motivációm az volt, hogy nagyon szeretem a gyerekeket. Később a tanulmányaim során a szakirodalomba mélyedve találkoztam egy számomra nagyon inspiráló mondattal: minden felnőtt volt gyerek. Vagyis, ha alaposan megismerjük a gyerekek működését, akkor az a felnőttekkel való munkánkban is segítséget jelent. Ez utóbbi azért is fontos tényező, mert gyermekpszichológusként nemcsak a gyerekekkel, hanem a szüleikkel is dolgozom. A szakterület-választásomban ezek mellett fontos szerepe volt a prevenciós szemléletmódomnak is, hiszen, ha a gyermek az elakadás során minél korábban kap segítséget, annál több későbbi probléma előzhető meg.
A szakterület-választásomban ezek mellett fontos szerepe volt a prevenciós szemléletmódomnak is, hiszen, ha a gyermek az elakadás során minél korábban kap segítséget, annál több későbbi probléma előzhető meg.
Milyen korú gyerekekkel dolgozol?
Az intézmény jellegéből fakadóan hat és tizenkilenc éves korú gyerekekkel foglalkozom, vagyis találkozom az alsó tagozatos cukisággal és a szinte felnőtt kamaszokkal is.
E korosztályban milyen problémákkal küzdenek a gyerekek?
Leginkább tanulási és beilleszkedési nehézségeik vannak, vagy viselkedésproblémákkal küzdenek; például az órákon nem tudnak csendben maradni, nem tudják kezelni az indulataikat, vagy gyakran keverednek verekedésbe. És persze a gyerekek életkorából adódóan külön területként jelenik meg az iskolai és sportteljesítményhez való viszonyulás, illetve – ha teljesíténynek tekintjük – a „beilleszkedés”, a szociális készségek csiszolása és fejlesztése is. Már az alsó tagozatban megjelenik bennük az „én hogyan teljesítek?” kérdése, aminek megvannak az időszakos csúcspontjai is, mint például a nyolcadikos felvételi időszak, ami során megmutatkozik, hogy az adott gyermek hogyan éli meg, és hogyan reagál arra, hogy ő egy olyan ember, akitől egy bizonyos szintű teljesítményt elvárnak. Ugyanis az a helyzet, hogy az iskolában mindenkitől elvárnak valamilyen teljesítményt: kerekíteni kell a betűket, számolni kell, kedvesen kell viselkedni a többi emberrel… Ez egy nagyon nehéz és hatásaiban hosszúra nyúló időszakot jelent, hiszen például egy tanulási zavarral küzdő gyerek – aki nem tud kellően figyelni, nehezen tanul meg írni és olvasni – nagyon nehezen birkózik meg azzal az érzéssel, hogy „én nem vagyok annyira ügyes, mint a többiek”. Kulcskérdés, hogy az iskolában elismerik-e vagy sem az erőfeszítéseit, mert ezzel az élménnyel lép majd be a kamaszkorba. Viszont a kamaszkor már az identitás kereséséről szól; a kamaszok arra keresik a választ, hogy „ki vagyok én?”, „merre tartok?”, „hogyan akarom élni az életem?”. Aki azzal az élménnyel lép be ebbe az korszakba, hogy ő nem eléggé ügyes, neki semmi sem sikerül, és nem volt a környezetében senki, aki megdicsérte, megveregette volna a vállát, csak nagyon nehezen tudja majd az identitását kialakítani.
Hogyan kezdődik el a gyerekekkel való közös munka, esetleg látsz valamit az iskola folyosóján, vagy kapsz valamilyen jelzést a pedagógustól, a tudatosabb szülőtől?
Mindenképpen megvárom, amíg valamilyen jelzés érkezik hozzám. A legideálisabb, ha a szülő keres meg, hiszen a folyamat során ő lesz az elsődleges partner, de az is megfelelő, ha egy tanár ad jelzést. Nem tartanám helyes eljárásnak, ha a folyosón sétálgatva mondjuk egy veszekedés miatt ráböknék valakire azzal, hogy akkor „te holnaptól jössz beszélgetni”, mert ennek lenne egy fegyelmező, büntető hangsúlya is, ami pedig nem segíti a jó kapcsolat kialakulását.
Mit érdemes tudnunk a munkafolyamatól?
A munkám során nagyon fontos eszköz a gyermek „megfigyelése” a tanórán, a szünetben, az udvaron a kortársak és a felnőttek között. Erre azért van szükség, mert pszichológusként az én megfigyelési szempontsorom lényegesen eltér a pedagógusok szempontjaitól. Ez követően történik meg a konzultáció.
Magyarországon a terápiára járás, a pszichológiai konzultáció kérdése erősen tabusított, de én például úgy érzékelem, hogy ebben azért történt pozitív változás is; a nyitottságot és az együttműködési hajlandóságot illetően milyen tapasztalataid vannak a gyerekek, tinik és a szülők oldaláról?
A munkám kezdetekor nagyon fontos cél volt számomra, hogy olyan légkör alakuljon ki, amelyben ha valaki csak szóba is áll egy pszichológussal, az a legkevésbé legyen stigmatizáló és gúnyolódásra alapot adó, titkolni való dolog.
Ennek érdekében nagyon sokat voltam és vagyok a gyerekek között csak úgy, titulus nélkül, sokan a mai napig nem is tudják, hogy pszichológusként vagyok az iskolában; de azzal viszont tisztában vannak, hogy én vagyok a Kinga néni, akihez be lehet menni, és akinek el lehet mesélni a dolgokat, akivel lehet beszélni, ha baj van. A kamaszok pedig nagyon nyitottak, ajánlanak is egymásnak. Úgy vélem, hogy jelentősen megkönnyíti a munkát, ha nem „pszichológusként” vagyok a fejükben, hanem inkább úgy gondolnak rám, mint akihez bátran fordulhatnak a problémáikkal. Általánosságban viszont azt tudom mondani, hogy a konzultációs folyamatok eleje gyakran nehéz, és erősen meg kell dolgozni a jó bizalmi alap létrehozásáért. Meg kell győzni a klienst, hogy tartson ki a folyamatban, mert az jó és hasznos lesz számára.
Nagyon gyakran olvasunk arról – és akinek ilyen korú gyereke van, valószínűleg tapasztalja is –, hogy a közösségi média használata finoman szólva sem tesz jót a gyerekeknek, elég csak a társas összehasonlításra gondolnunk. Milyen mértékben találkozol ezzel a témával, vagyis, hogy a másik szebb, a másik ügyesebb és menőbb?
Alapvetően két jellemző mintázattal találkozom. Tapasztalataim szerint a közösségimédia-jelenlét és interakció az izoláltabb gyerekek, fiatalok számára jelenik meg erősebb szempontként, mert azt még valahogy elviselik, ha az osztályban nem szólnak hozzájuk, de hogy a képeiket sem lájkolják, nem írnak nekik üzentet, az fájdalmat okoz számukra. Tehát innen nézve a közösségi média nekik egy menekülőutat is jelenthetne, mert legalább ezeken a felületeken létrejönne valamilyen interakció. Ugyanakkor a szociálisan jobban működő, átlagos kamaszok körében a saját magukkal szembeni elvárások egyfajta „kellezésben” jelennek meg. Miután nyitott világban élünk, azt látják, hogy sok huszonéves menő ruhákban és helyeken, nagyon menő autókban pózol, nagyon boldogan. Ugyan ezek nem egy átlagos kamasz életmódját tükrözik, de egy 16–18 éves fiatal számára mindez nagyon imponáló. Ez lesz számára a viszonyítási alap, közben pedig megjelenik az elégedetlenség és a sürgetettség érzete is, mert a látottak alapján szerinte neki már „előrébb” kellene tartania…
Ez azért felnőttek százmilliói számára is gondot okoz, hiszen a „kinek milyen márkájú autója van” gondolat sokak számára okoz nehéz érzéseket…
Ez igaz, de kamaszként ez azért jelent veszélyt, mert negatívan hat az identitás kialakulásának lélektani folyamatára. Ha valakinek túlzottan tetszik egy másik ember életmódja, és eldönti, hogy ő is azt az utat követi, azzal idő előtt lezárja az identitás kialakulásának folyamatát. Ennek következménye pedig az identitás félresiklása, aminek eredménye később egy életközépi válságban is megjelenhet; egy olyan krízisben, amiben ráébred arra, hogy nem a saját útját járta, és mindent elrontott. Egy kamasznak nem a „példaképeket” kell követnie, hanem az a feladata, hogy találja meg, szenvedje ki a saját útját.
Gyakran halljuk szülőkkel beszélgetve, olvashatjuk posztokban, cikkekben, hogy a gyerekek mennyire túlterheltek, és hogy a hét közepére már mennyire elfáradnak… tényleg nagyobb lenne a terhelés, az elvárás velük szemben, mint akár csak néhány évtizede volt?
Egy picit pontosítok: a gyerekek már hétfő délutánra elfáradnak, sőt, talán ki sem tudják magukat pihenni.
Úgy vélem, hogy nem feltétlenül az iskola és az azzal kapcsolatos elvárások fárasztják ki őket, hanem önmagában a bennünket körülvevő világ vált sokkal fárasztóbbá, kimerítőbbé.
Gondoljunk csak bele: amint kinyitjuk a szemünket, a korábbiakkal szemben sokkal több inger és zaj árasztja el az agyunkat, amire a szervezetünk az egyensúly visszaállításának céljával energiákat mozgósítva reagál – vagyis stresszreakciókkal válaszol. Mindennek része a bennünket körülvevő számtalan elektronikai eszköz, vagy akár a boltok, üzletek hatalmas választéka is, ami mind ingert jelent számunkra. Az ehhez az ingermennyiséghez való alkalmazkodás jóval több energiát igényel, és az idegrendszerünk – főleg a gyerekek nagyon érzékeny idegrendszere – valójában nem is tud alkalmazkodni ezekhez a körülményekhez. Tehát összességében az alap stressz-szintünk is magasabb a korábbinál, és ezért is olyan fáradtak az iskolás gyerekek, hiszen sok mindenhez kell, kellene alkalmazkodniuk.
Viszont én úgy gondolom, hogy a gyerekek idő előtti kimerülésében a szülőknek is jelentős szerepük van, hiszen a gyerekek egy jó része folyamatosan, a hét szinte minden napján úton és „akcióban” van; edzések, különórák, foglalkozások megállás nélkül… ez egy felnőtt számára is kimerítő életstílust jelent.
A gyerekek alapvetően mindent nagyon szeretnek csinálni, imádnak tevékenykedni, legyen szó mozgásról vagy mondjuk egy bogár hosszas megfigyeléséről. És ha például egy szülő azt veszi észre, hogy a gyerek ügyesen mozog, jó a mozgáskoordinációja – vagyis úgymond tehetséges –, akkor igyekszik teret biztosítani a kibontakozáshoz. Ahogy említettem, a gyerekek nagyon lelkesek, de csak addig szeretnek valamit csinálni, amíg ők szabják meg a tevékenység mikéntjét és idejét. Vagyis amikor a mozgás/sport, vagy a zenetanulás feladatjelleget ölt, akkor először keresnek valamilyen külső motivációs forrást, és ez rendszerint a szülői elismerés kivívása, megtartása és tudat alatt ott dolgozik bennük az az érzés is, hogy anyának és apának kiegyensúlyozottnak, elégedettnek és boldognak kell lenniük, mert az „én biztonságom és jóllétem tőlük függ”. A szülők részéről az jelenti a problémát, hogy amikor a gyereküket elviszik edzésre, zeneiskolába és számos más foglalkozásra, az gyakran az ő szülői létük visszaigazolásáról szól, mert eszerint a gyerkőc sikere az ő szülői szerepük eredménye. De hiába jók az eredmények, mert közben felvetődik egy súlyos kérdés: szülőként mennyire voltam jelen, vajon észrevettem-e, hogy a zongoraóráról fáradtan kilépő gyerekemnek sok oldalnyi új darabot kell megtanulni a következő alkalomra, és hogy ez milyen megterhelő számára. A gyerekeknek nem egy új zenetanárra vagy edzőre van szükségük, hanem a biztonságot és a pihenés lehetőségét nyújtó szülőkre és otthonra, akikhez és ahová bármikor visszatérhetnek. Ha az adott gyermek tevékenységeinek forrása nem ő maga, hanem a szülő, akkor az a szülő elveszíti a legfontosabb feladatát; nem ő lesz az a bázis, ahová a gyermek bármikor visszatérhet. Összeségében a szülők számára is nagyon nehéz helyzetekről van szó, és nagyon nehéz őket belátásra és – ha szükséges – változtatásra bírni.
A szülök hogyan tudnák támogatni a gyerekeiket ebben a nagyon is elváráscentrikus, ingergazdag világban?
A gyerekek nagyon sokat tanulnak a példákon keresztül, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit látnak a szüleiktől; az öngondoskodó attitűd éppen úgy normává válik egy gyermek életében, mint az, ha a szüleit kialvatlanul, fáradtan, kedvtelenül látja nap mint nap. Ezért a szülők számára az a legfontosabb, hogy találják meg a saját feltöltődésük lehetőségeit, mert ez nemcsak számukra, hanem a gyerekeik számára is pozitívumot jelent, hiszen ebben az állapotban érzelmileg jobban jelen tudnak lenni és elérhetőbbek, miközben jelentős mértékben hozzájárulnak a gyerekeik megküzdési stratégiájának fejlesztéséhez is. És persze nagyon fontosak a családi programok is; a közös bringázások, kirándulások szintén hozzájárulnak az egyéni és a családi jólléthez.
Lippai Roland
Fotók: Canva
