Síelni és snowboardozni felelősséggel! – így előzheted meg a baleseteket!
A téli időszakban kevés izgalmasabb dolog létezik egy gyors sípályánál vagy egy trükkös snowboardmenetnél, ugyanakkor a téli sportok szerelmeseinek kiemelten oda kell figyelniük a baleset-megelőzésre is, ugyanis a felkészületlenség és figyelmetlenség nemcsak ficamot vagy szalagszakadást eredményezhet, de akár tragikus fejsérülésbe is torkollhat. Dr. Sallai Imre ortopéd-traumatológus szakorvossal beszélgettünk a baleset-megelőzés lehetőségeiről, a felelősség kérdéséről, a rehabilitáció sikerességének alapfeltételeiről.
Azt tudjuk, hogy a toxikológusok „készülnek” a szilveszteri éjszakára, de vajon a mozgásszervi sebészek ugyanígy tesznek-e a téli időszakot illetően, amikor egyszerre nagyon sokan húznak síbakancsot?
Ortopéd sebészként azt tapasztaljuk, hogy ha nem is növekszik a betegterhelés, de a panaszokkal érkező emberek valóban egy tematika szerint csoportosulnak. Látjuk a különböző, a szezonalitásból adódó sérülésekhez, például a síeléshez kapcsolódó eseteket. Ám a tendencia ellenére az ortopédia tervezhetőbb; ebben az időszakban inkább a traumatológiát lepik el a csúszós utak és járdák miatt balesetet szenvedő emberek, jellemzően csukló-, boka-, váll- és combnyaktörés sérülésekkel.
Akkor maradjunk a sportnál. A téli sportokat illetően melyek a legjellemzőbb sérülések?
A síelés és a snowboard kapcsán létezik egyfajta szakmai diskurzus annak eldöntésére, hogy melyikben ”könnyebb” sérülést szenvedni. Igazából mindkettő esetén könnyű sérülést összeszedni. Síelés esetén talán gyakrabban sérülnek a térdek, míg a snowboardban inkább a csuklók és a fej sérülése jelent kockázatot. Közelebbről nézve síelés esetén a le nem oldódó léc, illetve a térd megcsavarodása jelenthet problémát. A vállak sérülései – ami lehet ficam vagy akár a felkarcsont törése is – mindkét tevékenység során bekövetkezhetnek, ahogy a vállat a mellkashoz függesztő ízület ficamodása is. Emellett ott vannak a fejsérülések is, amelyek a pálya egyenetlenségei, hibái, illetve a másokkal való összecsúszás, ütközés miatt következhetnek be.
Minden ide vonatkozó ajánlás kiemeli a fejet védő sisak, a gerinc- a térd- és a csuklóvédő fontosságát, ezek ugyanis nemcsak a sérülésmegelőzés eszközei, de bekövetkezte esetén annak mérséklésében is szerepet játszanak.
Úgy tűnik, hogy nagyon oda kell figyelnünk. Az említett védőfelszereléseken kívül mire van még szükségünk, mit érdemes magunkkal vinnünk, ha igazán felkészülten szeretnénk eltölteni azt a bizonyos egy hetet a sípályán? Mi kell ahhoz, hogy legalább alapszinten kezelni tudjuk magunkat, ha arra van szükség?
Érdemes egy alap házipatikát vinnünk, ami tartalmaz láz- és fájdalomcsillapítót, görcsoldó gyógyszert, bármilyen eshetőség miatt, de mozgásszervi panaszokra gyulladáscsökkentő tablettát és kenőcsöt, bemelegítő krémet, fiziotapet, sótablettát, Ca- és Mg-pezsgőtablettát, fáslit, és ha korábban használtunk rögzítőt, akkor azt is érdemes elvinni.
Sérülések esetén fizikailag mi történik például a térdünkben, a bokánkban?
Nézzük meg a térd példáján. A térd stabilizációjában kettő oldal- és kettő keresztszalag játszik szerepet. Az oldalszalagok és az elülső keresztszalagok azok, amelyek a leginkább hajlamosak a sérülésekre. Utóbbiak főleg az úgynevezett csavarásos behatások során veszítik el a stabilizációs képességüket és pattannak el húrként. De sérülhet a belső- és a külső oldalszalag is. Az oldalszalagok konzervatív, vagyis nem műtétes kezeléssel jól gyógyulnak, bár hosszú rehabilitációs időre van szükség. Ha a szakadás nem teljes, akkor megvan a remény arra, hogy a szalag visszaheged, így őrizve meg a térd stabilitását. Viszont az elülső keresztszalag nem rendelkezik ezzel a képességgel, tehát ha a térd instabil marad a sérülés után, akkor a legtöbb esetben műtéti beavatkozásra van szükség.
Hogyan lehet a testet felkészíteni erre a fizikai terhelése? Például nekem mit kellene tennem a rajt előtt a pálya tetején?
A lesiklás megkezdése előtt érdemes követnünk az Amerikai Ortopéd Sebészek Társaságának (AAOS) ajánlását, ami szerint – elkerülve a hideg izmokkal való pályára lépést – a lesiklás előtt szánjunk három–öt percet a bemelegítésre. Ekkor az ”erősebb” gyaloglás, néhány jumping jack és futólépés már bemelegíti a combizmokat, a feneket és felkészíti a testünket a fizikai igénybevételre. Emellett az aktív nap végén is sokat tehetünk magunkért az elsavasodott combizmok lenyújtásával, illetve SMR henger használatával. Ezekre érdemes odafigyelni, mert noha szeretünk síelni, a szervezetünk három–négy nap után elfárad – minden további nap már túlzott megterhelést jelenthet. Mindezek mellett ügyelnünk kell a folyamatos folyadékpótlásra is, mert igazán fókuszt tartani csak hidratáltan lehetséges, márpedig kint a pályán a figyelemre nagy szükség van. Ne legyünk restek megállni sem, ha fáradtak vagyunk, akár óránként is pihenhetünk, ha arra van szükség.
A sérülések jelentős része vagy még bemelegítetlen, vagyis hideg izmokkal a sportolás elején, vagy már fáradt izmokkal, kevésbé fókuszált állapotban, a sportolás vége felé következik be, amikor még „azt az utolsó kört” megtesszük.
Az emberek jelentős része nem síeléssel tölti az esztendő nagy részét, sokak számára a téli sportok csak időszakos tevékenységek, aztán esetleg jön a kapkodás. Van-e dolgunk az év többi napján a balesetek megelőzése érdekében, fontos lenne tudatosabban készülni, vagy marad a kampányszerű formába lendülés?
Az emberek tényleg nem azzal töltik az idejüket az év ötvenegy hetében, hogy konditerembe járva hozzák vagy tartsák magukat fizikailag formában a síelésükre készülve. De a felkészülésnek nem is ez a módja, valójában az egész évet átható aktív életmód – aminek része a heti két–három alkalommal végzett fizikai aktivitás – határozza meg, hogyan is teljesítünk a léceken. Ha specifikusan nézzük, akkor a kerékpározás, a lejtőn való sétálás, a lépcsőzés mind olyan mozgásformák, amelyek a megfelelő pulzusintenzitás mellett megdolgoztatják a comb- és a fenékizmokat. A téli sportokat illetően kiemelten kell foglalkozni a törzsizmokkal is, az úgynevezett core izmok edzésére pedig a plank gyakorlatok kiválóan alkalmasak.
Vagyis azért is érdemes aktív életmódot élni, mert ha az év nagy részében lusták vagyunk, igencsak nagyot kockáztatunk, ha egyszerre tesszük ki magunkat jelentős terhelésnek?
Azok, akik alapvetően is tudatosan, időt és energiát nem sajnálva foglalkoznak az egészségükkel, nagyon sokat tesznek azért, hogy a sérülési lehetőségeket a minimálisra csökkentsék.
Mi a teendőnk, ha mégis megsérülünk?
Ha a sérülés kicsi, és még a helyszínen vagyunk, akkor érdemes figyelni a testünket, és akár mérsékelni a terhelést, ugyanis a téli sportok extrém igénybevételt jelentenek, ilyen esetekben pedig a fájdalom rontja a figyelem minőségét, a további intenzív aktivitás pedig nagyon könnyen másodlagos, úgynevezett rásérülések kiváltója lehet. Egy kisebb sérülés esetén is célszerű lehet kihagyni akár egy napot is, esetleg valamilyen gyorsrehabilitációs eszközzel beavatkozni. Viszont amennyiben a sérülés már akadálya a további sportolásnak, akkor a hazatérés után orvoshoz kell fordulni, és amíg fel nem tárul az oki háttér és nem történik meg a teljes gyógyulás, fel kell hagyni a mindennapi sporttevékenységgel is.
Nem feledkezhetünk meg minden sportoló rémálmáról, a fejsérülésekről sem, ami a téli sportok esetén is komoly rizikót jelent. Vannak egyértelmű helyzetek, amikor azonnal orvosra van szükség, de például, ha nem történik eszméletvesztés, nincsen látható külsérelmi nyom. Akkor is javasolt orvoshoz fordulni?
A fejsérüléseket komolyan kell venni, e kérdésben szigorú vagyok. Ha valaki a pályán esés vagy ütközés során erősebben megüti a fejét és eszméleténél marad, ám közvetlenül a baleset után vagy később szédülés, hányinger vagy indokolatlan álmosság jelentkezik nála, akkor már ott helyben azonnal orvoshoz kell fordulni.
Mivel csak egy életünk van, az ilyen esetekben szabad akár feleslegesen is terhelni az ellátórendszert. Mindenképpen tisztázni kell, hogy történt-e károsodás, és ha igen, annak milyen a jellege és a mértéke.
Szeretném arra is felhívni a figyelmet, hogy itthon és nemzetközi szinten is sokan szednek prevenciós vagy terápiás jelleggel véralvadásgátló gyógyszereket, amelyekre a fejsérülések során különösen oda kell figyelni.
A rehabilitáció időfaktorát és sikerességét milyen tényezők befolyásolják?
Az időfaktort egyértelműen a sérülés jellege és súlyossága határozza meg. Egy csonttörés esetében ki kell várni a csont gyógyulási idejét, vagyis azt, hogy megfelelő csontos átépülés alakuljon ki. A szalagsérüléseknél is sztenderd szakmai protokollok írják elő, hogy milyen módon és mennyi ideig szükséges rögzíteni a sérült részeket. Az ízületi ficamoknál is sztenderd protokollok szerint járunk el. A gyógyulási idő általában négy–hat hét, ám térdízület és oldalszalag sérülések esetén nyolc, míg bizonyos csonttörések esetében akár tizenkét hét is lehet.
A teljes gyógyuláshoz nyilván időre van szükség, viszont mégsem nehéz olyan hobbi-, amatőr vagy profi sportolókat találni, akik betegen vagy sérülten sem állnak le…
Az tényleg egy érdekes kérdés, hogy sokan miért szeretnék siettetni a gyógyulási folyamatot, és miért nem hiszik el, hogy a visszatéréshez valóban hosszabb időre van szükség. A gyógyulási folyamatot nem lehet gyorsítani, de bizonyos eszközök vagy technikák alkalmazásával támogathatjuk; a hideg-meleg terápiák, a krioszaunák, a szakemberek által alkalmazott és vezetett masszázs és köpölyözés mind jobbá és kellemesebbé tehetik a gyógyulás heteit. Néhány évvel ezelőtt Thomas Davis a Carolina Panthers linebacker NFL-játékosa a döntő előtt törte el a karját. Másnap megoperálták és két héttel később ismét ott volt a meccsen játékosként. Hasonló történt Marc Marquez-zel a Honda csapat MotoGP bajnokával is, aki a felkarcsont törés után néhány hét múlva már újra motoron ült. Sokakban felvetődhet a kérdés: miről is papolok én, amikor akár tizenkét hetes gyógyulási időkről beszélek? De jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az említett példák és számos más eset is az extremitás kategóriájába tartozik, ezeknél az eseteknél nem beszélhetünk egészséges és valóságos gyógyulási folyamatokról. E sportolóknak egy hatalmas sportbiznisz részeként kötelezettségei vannak, így nekik egyszerűen muszáj visszamenniük a pályára, ebben pedig a mögöttük lévő egészségügyi apparátus van a segítségükre. Olyan eljárásokkal és technikákkal dolgoznak, amelyek lehetővé teszik, hogy e sportolók sérült állapotban is emberfeletti teljesítményt tudjanak nyújtani. De ettől az ő csontjuk sem gyógyult meg, csak terhelésre alkalmas állapotba hozták, mesterséges rögzítő segítségével.
Miért ne sportoljunk sérülten, és inkább várjuk meg a teljes gyógyulást?
A sérült terület a legjobban akkor gyógyul, ha pihentetve és kontroláltan mozgatva van. Amennyiben túlzott terhelést kap, a gyógyulás lassul, és lehet, hogy panaszok maradnak vissza. Arról nem is beszélve, hogy a sérült terület kímélete miatt egy másik területet túlterhelhetünk, ami szintén fájdalmassá válhat.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ha valaki rendszeresen sportol és egy sérülés ebben tartósan hátráltatja, az nem egy könnyű helyzet. Számára hogyan lehet könnyebb a felépülés időszaka?
Az tényleg igaz, hogy a sportos életmódot élő emberek – legyenek profik vagy amatőrök – egy sérülés vagy műtét után szorongást élhetnek át amiatt, hogy nem tudnak a megszokott rutinjuk szerint jelen lenni a mindennapjaikban. A velük való konzultációk során azt szoktam mondani, hogy a sérült testrészüket kímélve a testük többi részét edzhetik, dolgoztathatják. Például, ha valakinek combizomhúzódása van, akkor ne fusson vagy guggoljon, viszont a felsőteste edzésével karbantarthatja magát, kiadhatja magából a felesleges energiáit, megtarthatja a lelki egyensúlyát. Az a tapasztalatom, hogy a páciensek ezt egy nagyon jó kompromisszumként élik meg, és boldogok, hogy nem kell hetekig a tévé előtt feküdniük.
Az orvosok, amit lehet, megtesznek a betegekért, de mi az, amivel az utóbbiaknak hozzá kell járulniuk a saját gyógyulásukhoz? Milyen gondolkodásmódra van szükség a részükről?
Amikor megoperálok valakit, mindig azt mondom: vegye száz százaléknak azt az eredményt, amivel ő maga elégedett. Az általam elvégzett műtét ennek a negyven százalékát fogja adni, a többit ő fogja hozzátenni a műtét után helyesen elvégzett rehabilitációval. Nem a felelősség áthárításáról van szó, hanem arról a tényről, hogy az egyéni hozzáállásunk ilyen nagy mértékben határozza meg a rehabilitációnk és a gyógyulásunk sikerét.
A hozzáállásunkon múlik, hogyan kíméljük és fogadjuk el, hogyan indítjuk be újra a testünket, és ezáltal hogyan válik újra terhelhetővé. Ez tényleg fejben dől el; dönthet valaki úgy, hogy az adott sérülést vagy műtétet traumaként éli meg, és így valóban nehezen szabadul a rossz érzéstől. Viszont dönthet úgy is, hogy ha egy kis ideig el is keseredik a helyzet miatt, átlendíti magát ezen az állapoton, és még ha nehézkes és lassú is a gyógyulási folyamat, elvégzi a megfelelő gyakorlatokat és betartja a rehabilitációs előírásokat.
Tehát a páciensek részéről megvan a nyitottság és a befogadókészség az orvosok észrevételeire, tanácsaira?
Igen. És azt látom, hogy ez fordítva is igaz, aminek nagyon örülök.
Ön mit sportol?
Fiatalként korosztályos csapatokban fociztam a másod- és harmadosztályban, majd a gimnáziumi időszak végén és az egyetemi évek alatt meditációs jelleggel vágtam bele a hosszútávfutásba. Sikeresen teljesítettem a maratoni távot is, ám az arra való felkészülés nem volt teljesen megfelelő, talán túlságosan is gyorsan akartam eredményt, így az élmény sem volt teljes. Ezt követően álltam rá a félmaratoni távokra. Később ortopéd sebészként szembesültem azzal, hogy ehhez a szakmához masszív fizikai állóképességre is szükség van, ezért konditermekben és crossfit-edzéseken fejlesztettem magam.
Ortopédusként miért van szüksége masszív állóképességre?
Csak egy példát említenék: volt olyan extrém hetünk is, amikor ötből négy nap reggel kilenc órakor mentük be a műtőbe, és kisebb szünetekkel ugyan, de csak este nyolc órakor jöttünk ki. Orvosként nemcsak mentálisan, hanem fizikálisan is meg kell tudnom felelni ezekben a helyzetekben.
