A természetkapcsolat helyreállása, a természethez való újra kapcsolódásunk a saját és a bolygó egészségét illetően is kulcskérdés – állítja Molnos Zselyke biológus, pszichológus, az Ökopszichológiai Intézet vezetője, az ELTE Pszichológiai Doktori Iskola Ember-Környezet Tranzakció programjának hallgatója.
A szakember beszélt arról, hogy milyen okok állhatnak a természeti, környezeti válságok mögött, illetve részletesen kifejtette, hogyan építhetjük újra kapcsolatunkat a körülöttünk lévő élővilággal.
Mivel foglalkozik az ökopszichológia, miben tér el a pszichológia más irányzataitól?
Egy néhány évtizedre visszatekintő tudományterületről van szó, ami az úgynevezett természettel, a bennünket, embereket is magába foglaló élő rendszerekkel való kapcsolatunk pszichológiai vonatkozásaival foglalkozik. A más területektől való eltérést a rendszerszemlélet jelenti, ami abból indul ki, hogy az ember mélyen és elválaszthatatlanul illeszkedik a természeti rendszerekbe, legyen szó a globális anyagkörforgásról vagy a bioritmusunk meghatározottságáról. Tehát az ökopszichológia az ember egészségi állapotát és jóllétét is a természeti rendszerek kontextusában értelmezi, eltávolodva akár a bio-pszicho-szociális egészségmodelltől is; vagyis a mentális és a fizikai egészség nem csupán az élettani folyamatok, nemcsak az intra- és interperszonális kapcsolatok, illetve nemcsak a szociokulturális környezet függvénye, hanem meghatározó tényezőt jelentenek a nagyobb, természetnek nevezett rendszerrel való interakciók is.
Ön miért éppen ebbe az irányba indult el, mi a személyes motivációja?
Biológus-biológia tanárként végeztem, ezt követően szereztem meg az ökológiai mesterdiplomámat, majd ezt követte a pszichológia szak, amit kiegészítettem a tanácsadó szakpszichológus végzettséggel. Ezen évek során találkoztam az ökopszichológiával, ami az általam addig ismert tudományterületeket integrálta és tovább is gondolta azokat. Ezek közös nevezője maga az élet, amit a természettudományok és a pszichológia is másképpen közelít meg, az ökopszichológiai személet viszont rendszerbe helyezve kapcsolja össze a két nézőpontot. Engem pedig nagyon érdekel az élet, mert tele van ellentmondásokkal: hihetetlenül sérülékeny, és mégis hatalmas erő lakozik benne.
Vagyis az ökopszichológia egyik nagy felismerése, hogy a bennünket körülvevő környezet, a természet az egyik legfontosabb tényezőt jelenti az életminőségünket, sőt, akár az életkilátásainkat illetően?
Ez így van, de nem csak arról van szó, hogy a környezet hatással van a jóllétünkre. A jóllétünkön keresztül mi is alakítjuk azt. Az ökopszichológia nem is használja a ”környezet” kifejezést, hiszen ez a fogalom is az elidegenített, leválasztott állapotot jeleníti meg. Tehát, ha ebből a szemszögből nézzük az aktuális globális környezeti válságokat, akkor az ökopszichológia sarkosan fogalmaz:
amit létrehoztunk a világban, az egy megbomlott egyensúlyi állapot eredménye, az emberi psziché kivetülése.
Hogyan érdemes elképzelnünk az ökopszichológia gyakorlati – vagy az egyén szintjén alkalmazható – módszertanát?
Ahogy említettem, az ökopszichológia elsősorban a természetkapcsolattal foglalkozik és a személetváltáson, a paradigmaváltáson keresztül dolgozik, azt az alapelvet fogalmazva meg, hogy a természetről való gondolkodásunkat ne egy felsőbbrendű attitűddel határozza meg. Igyekezzünk másképpen látni, az észlelésünk tükrözze és tudatosítsa az ökológiai valóságot, vagyis azt, hogy mi emberek is ennek a nagy rendszernek a részei vagyunk. Az egyéni szinten lévő munkának sok formája lehetséges; ide tartoznak többek között az ökoterápiás tevékenységek: a kertterápia, a részvételi séták, az erdőfürdők, vagy az állatasszisztált folyamatok is. Mindennek az a célja, hogy a résztvevőkben erősödjön a természetkapcsolat, aminek jótékony hatását az elmúlt években több kutatás is megerősítette. Eszerint a természetben töltött minőségi idő és a más élőlényekkel való interakciók pozitív hatással vannak az egészségre és a jóllétre, hozzájárulhatnak az egészségi állapot javulásához.
A természetkapcsolat megerősítése jól hangzik, de vajon ez az ethosz hogyan válhat az emberek gondolkodásmódjának részévé, van-e valamilyen módon mérhető hatás, eredmény?
Jelenleg a doktorimat írom és ebben szeretném összefoglalni és tudományosan alátámasztani az ELTE Ember-Környezet Tranzakció Intézetének képzésein és a sétákon való résztvevők tapasztalatait. Mintegy hatvan fős közösségről van szó, és nagyon sok visszajelzést kapok arról, hogy a különböző élőhelyeken végzett részvételi séták alkalmával valós belső folyamatok zajlanak le a jelenlévőkben. Olyan szempontokat és fókuszokat adunk a résztvevőknek, amelyek hatására elindulhat bennük egy ráhangolódási folyamat. Egyfajta paradigmaváltásról is szó lehet; összeérnek a gondolatok, megszületik egy megértés, keletkezik egy AHA-élmény. Megtörténik egy nézőpontváltás azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amit valaki egyébként nap mint nap lát maga körül. Emellett az a tapasztalatom, hogy aki az élőhelye viszonylatában figyelmesebbé válik, az akár az emberi kapcsolatait illetően is változtathat.
Említette, hogy a bennünket körülvevő világ az ember mentális kivetülése, így adódik a kérdés, hogyan látja az ember és a természet kapcsolatát, olyan fekete-fehér, ahogy elsőre látszik vagy láttatják?
Ez egy összetett kérdés, és nem tudom azt mondani, hogy a helyzet nagyon rossz vagy reménykeltő volna. Egyszerre történik az összeomlás felé vezető menetelés, illetve egy paradigmaváltás is, aminek a lényege a megújulás és az újrakapcsolódás. Valóban súlyos a helyzet, vannak visszafordíthatatlan folyamatok, és egy a földi ökoszisztémához hasonló összetett rendszerben a nagyon apró változások is tovább tudnak gyűrűzni, komoly hatásokat kiváltva. De éppen ezért nem tudhatjuk, hogy kinek milyen kezdeményezése lehet képes arra, hogy egy ponton meg tudja állítani az összeomlást. Tehát valóban vannak veszteségek, folyamatos a pusztulás, miközben az egyéni és a közösségi szinten való cselekvés sem áll meg. Én alapvetően egy folyamatként gondolok az ember és a természet kapcsolatára, ami talán azzal kezdődik, hogy egyéni szinten megszületünk egy elsősorban az édesanyánkkal való egységállapotban, majd elindul a leválási, individualizációs folyamat, ami során kialakul az egyéniség. Összességében elmondható: az életünk fele az önmeghatározásunkkal, a céljaink felé való törekvéssel telik el. Ugyanakkor egy újabb megközelítés szerint az életünk második felében kezdünk el jobban az egyénitől a közösségi érdekek felé fordulni, például sokan kezdenek el erősebb felelősséget vállalni az jövő generációi vagy a föld egésze iránt. Ekkor érünk el az életünk egy következő szakaszába, amit nevezhetünk újrakapcsolódásnak is.
Számos kutatás szól arról, hogy az emberek egy része – főleg a fiatalabb, de azért az idősebb generáció is érintett – szorong a klímaváltozás, az ökológiai és a természeti környezet állapota miatt; a praxisában milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
Tanácsadó szakpszichológusként én is foglalkozom olyan kliensekkel, akik kifejezetten az említett problémák okozta nehézségekkel érkeznek hozzám; az ökoszorongás, az ökobűntudat vagy az ökológiai gyász valós érzések, amiket az ELTE PPK Ember-Környezet Tranzakció Intézete is kutat. A korábbi kutatások alapján az látszik, hogy a fiatalokat valóban nagyobb mértékben érinti a klímaszorongás érzelemvilága, persze nem véletlenül, hiszen az ő jövőjükről van szó. De ezek az érzések minden korosztályban megjelennek, a kisgyerekes anyák vagy apák is az érintett csoportok közé tartoznak. Fontos tudnunk, hogy az ezen típusú szorongások kapcsán egy hosszan tartó, mindannyiunkat érintő, globális történésekről, valós helyzetekről és az ezekre adott természetes értelmi reakciókról van szó. Talán éppen az a patológiás viselkedés, ha valakiben a veszély érzékelése során nem jelenik meg a szorongás érzése. Az a kérdés, hogy a szorongás vagy a depresszió elér-e egy olyan mértéket, ami az egyén minden energiáját lekötve a mindennapi életvitelében is akadályozza. Viszont ezek az érzések motiválhatnak is: cselekvésre, önmagunkon és az elérhető környezetünkön való változtatásra sarkallhatnak.
Egy ökoszorongással küzdő ember mire számíthat, amikor szakember segítségével szeretné megoldani a problémáját, hogyan képzeljen el egy ilyen támogató folyamatot?
A folyamat során azt tudatosítjuk benne, hogy a külső hatásokra adott válaszreakcióit, a nehéz érzéseit hogyan tudja átfordítani cselekvésbe. Például egy saját kezdeményezés vagy csatlakozás másokéhoz, a társas támogatás keresése egy fontos lépés a megküzdés útján.
De nem az a cél, hogy ezek az érzések teljesen megszűnjenek; az a cél, hogy elviselhető mértékűvé válva aktív cselekvésben nyilvánuljanak meg.
Viszont nagyon sok mindenre egyszerűen nincsen ráhatásunk, nincsen kontrollunk, ami frusztráció forrása lehet, ezzel az érzéssel hogyan boldogulhat korunk embere?
Valóban, a tudatosítás folyamatának része a cselekvés terének elhatárolása, hiszen a globális trendekre gondolva nagyon kicsinek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ám amikor kisebb, behatárolt területeken vizsgáljuk meg a mozgásterünket, a lehetőségeinket, akkor valóban megjelenik a kontrollérzet és a valóság talaján állva el tudjuk dönteni, hogy mibe érdemes energiát fektetnünk, mi az, amitől valóban hatékonynak érezzük magunkat. A cselekvőképességet illetően fontos tényezőt jelent az önhatékonyság érzése.
A természeti környezet és az élettér állapotának romlása mögött – sok más tényezővel együtt – ott áll a jelentős mértékű fogyasztás is, aminek csökkenése egyáltalán nem látszik. Szóval van azért itt egy ellentmondás a szorongás és a hétköznapi viselkedés között; valóban sokan élnek nehéz érzésekkel a bolygó állapotának romlása miatt, de közben – nagyon leegyszerűsítve – negyedévente vesznek új mobilt és havonta új cipőt.
Ez egy nagyon összetett kérdéskör, de valóban van egy ellentmondás, az ökológiai válságra a mozgatórugókat keresve ezért érdemes a pszichológia felől is ránézni. Kettéválasztanám a válaszomat. Egyrészt elfordítjuk a fejünket, úgy teszünk, minta nem lenne baj, tagadással, vagy intellektualizálással reagálunk az eseményekre. Ezek az eljárások egyfajta megküzdési stratégiák, amiket akkor alkalmazunk, ha aktuálisan vagy hosszabb távon nem állnak rendelkezésünkre a megküzdéshez szükséges erőforrásaink. Ha viszont az ökopszichológia szemüvegén keresztül, egy távoli nézőpontból tekintünk rá a fogyasztás jelenlegi mértékére, akkor a látott kép erősen emlékeztet a szenvedélybetegségekre. is A folyamatos fogyasztással feltehetően azt az űrt szeretnénk betölteni az életünkben, amit a természettől való elidegenedés hagyott bennünk.
Hogyan léphetünk az ökotudatosság útjára?
Az első lépés mindig attól függ, hogy valaki éppen akkor hol tart ebben a folyamatban, de arra figyelni kell, hogy nem szabad azonnal nagyokat „ugrani”. Érdemes olyan online és offline közösségekhez csatlakozni, ahol elérhetők a jó gyakorlatok, a tapasztalatok. Így kialakítható egy támogató, segítő „buborék”, mert fontos az is, hogy kikkel vesszük körbe magunkat, ugyanis a témáról másképpen gondolkodó környezetünkkel sokszor nehéz megküzdeni. És újra meg kell említenem a természetkapcsolat fontosságát: töltsünk kint minél több időt zöld környezetben, a természetben. Az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan tesszük: beszélgetve, más dolgokra figyelve haladunk keresztül egy parkon vagy erdei ösvényen, vagy kifelé figyelve ráébredünk arra, hogy más élőlények is vannak körülöttünk, és mi emberek csak egy élőlény vagyunk ebben a nagy közös térben. Ezek a megfigyelések, a természettel való kölcsönösségen alapuló interakciók – akár csak egy sünnel való találkozás, amihez kíváncsian, de nem tolakodóan viszonyulunk – fontos tapasztalataink lehetnek, jelentőségteli természeti élményeket jelenthetnek.
Lippai Roland
Fotók: Canva
