Hogyan mutatná be magát azoknak, akik most találkoznak először a nevével?
Ortopéd–traumatológus szakorvosként váll-, térd- és csípőízületi problémák kezelésével foglalkozom a minimálinvazív, arthroszkópos beavatkozásoktól egészen a nagyízületi protézisbeültetésekig. Jelenleg a Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikájának Váll és Könyöksebészeti részlegén dolgozom, de térd- és csípősebészettel is széles spektrumban és magas szinten foglalkozom. A célom minden esetben az, hogy a páciens pontosan értse a helyzetét, reálisan lássa a lehetőségeket, és a számára legjobb — kíméletes, ugyanakkor hatékony — kezelési terv szülessen.
Miért az ortopédia–traumatológia mellett döntött, és ezen belül hogyan alakult úgy, hogy a váll-, térd- és csípőízületi műtétekre specializálódott?
Családi kötődések miatt már korán közel kerültem az orvosi pályához, de fiatal koromban a sport és a sportsérülések világa is erősen ebbe az irányba terelt. Tudatosan választottam a váll–térd–csípő területet, mert ezek az ízületek a mozgásképesség alapjai, és a jól megválasztott kezeléssel gyakran jelentős életminőség-javulás érhető el — akár sportolóknál, akár kopásos panaszokkal élő pácienseknél.
Volt-e olyan meghatározó élmény, eset vagy mentor, aki különösen nagy hatással volt a pályaválasztására?
Igen, meghatározó mentorom Skaliczki Gábor egyetemi docens, igazgatóhelyettes úr, akitől az elmúlt években rengeteget tanulhattam. A precíz döntéshozatal, a műtéti kivitelezés igényessége és a betegút felelősségteljes végigvitele mind olyan alapelvek, amelyek számomra is meghatározóvá váltak.
Nemrég egyszerre ért el két nagy mérföldkövet: megszerezte a PhD fokozatot és az ortopédia–traumatológia szakvizsgát is. Milyen érzés volt ez a kettős siker?
Nagy megkönnyebbülés és motiváció egyszerre. A szakvizsga a mindennapi klinikai munka egyik fontos mérföldköve, a PhD pedig egy hosszabb, kitartást igénylő építkezés eredménye. Jó érzés, hogy a gyakorlati sebészet és a kutatói gondolkodás így egy időben ért össze.
Miről szólt a PhD-munkája – mi volt a fő kérdés vagy probléma, amire választ keresett a kutatásban?
A PhD-munkám két fő témára épült: a vállsebészeti infekciókontrollra, illetve a részleges rotátorköpeny-szakadások injekciós kezelési lehetőségeire. A fő cél az volt, hogy a páciensek biztonságosabb műtéti előkészítést, illetve átgondoltabb, evidenciákon alapuló kezelési alternatívákat kapjanak.
Miben segíti a mindennapi klinikai munkáját az, hogy kutatóként is gondolkodik, nem „csak” gyakorló sebészként?
A kutatói szemlélet abban segít, hogy a döntések ne csak megszokásból vagy rutinból szülessenek. Klinikai vizsgálatokat, szisztematikus áttekintést és metaanalízist is végeztünk ezekben a témákban, és ez a háttér a mindennapokban is azt erősíti, hogy a cél mindig az evidenciákon alapuló, naprakész ellátás. Például részleges rotátorköpeny-szakadás esetén a szteroid injekció helyett bizonyos esetekben jó alternatíva lehet a hialuronsavas vagy a PRP kezelés.
Infekciókontroll szempontból pedig a váll területén gyakori Cutibacterium acnes kolonizáció megfelelő műtét előtti kezeléssel csökkenthető; ennek részeként a szokásos fertőtlenítést érdemes lehet hidrogén-peroxidos lemosással kiegészíteni a fertőzési kockázat minimalizálása érdekében.
Milyen típusú váll-, térd- és csípőműtétekkel foglalkozik leggyakrabban?
A leggyakrabban csípő- és térdprotézis-beültetéssel, térdarthroszkópos beavatkozásokkal, keresztszalagpótlásokkal, vállarthroszkópos műtétekkel, illetve vállprotézis-beültetéssel foglalkozom. Csípő- és térdprotézis beültetésnél egyaránt minimálinvazív technikát alkalmazok.
Van-e olyan terület (pl. sportsérülések, protézisek, rekonstrukciók), ami különösen közel áll Önhöz szakmailag?
Közel áll hozzám mind a sportsebészet — különösen a váll és térdsérültek ellátása —, mind a nagyízületi protetika. A két terület közös célja ugyanaz: visszaadni a stabil, fájdalommentes mozgást és az életminőséget.
Hogyan látja: miben változott a váll-, térd- és csípősebészet az elmúlt években – akár technikában, akár szemléletben?
Az elmúlt években a szemlélet egyre inkább a kíméletes, szövetmegtartó és funkcióközpontú megoldások felé mozdult el. Egyre nagyobb hangsúlyt kap, hogy amikor lehet, megtartsuk a fontos struktúrákat (például a meniscust), és hogy a minimálinvazív technikák segítségével gyorsabban, kiszámíthatóbban lehessen támogatni a rehabilitációt. Ugyanilyen fontos az is, hogy a műtéti döntések mögött egyre inkább evidenciákon alapuló, protokollált betegút álljon.
Mi az, amire a legjobban figyel a műtéti döntéshozatal során – van-e egy „vezérlő elv”, amihez mindig visszatér?
Mindig a legkíméletesebb és leghatékonyabb megoldást keresem. A döntésnél nem csak a képalkotó leletet, hanem a panaszokat, a funkciót, a páciens céljait és élethelyzetét is figyelembe veszem.
Kollégái kiemelik, hogy segítőkészsége példaértékű. Ön hogyan látja: miért tartja ennyire fontosnak, hogy mindig elérhető és támogató legyen?
Az ortopédiai panasz vagy egy műtét gondolata sokszor bizonytalanságot okoz, ezért igyekszem a pácienseimnek gyors visszajelzést adni. Ha műtéti indikáció áll fenn, akkor részletesen átbeszéljük a legfontosabb gyakorlati kérdéseket is — például mikor lehet újra vezetni, futni, sportolni, és mire érdemes figyelni a felépülés során.
Mit tart a legfontosabbnak az orvos–beteg kommunikációban egy nagy ortopédiai műtét előtt – hogyan segít a pácienseknek megérteni a helyzetüket és a lehetőségeiket?
A legfontosabb a valódi közös döntés. Ortopéd sebészként szakmai irányt és hátteret adok: mi a probléma, milyen lehetőségek vannak, milyen előnyökkel és kockázatokkal számolunk. A döntés végül a páciensé — ehhez viszont minden szükséges információt meg kell kapnia érthetően és őszintén.
A mindennapokban nem csak a betegekkel, hanem fiatalabb kollégákkal, rezidensekkel is együtt dolgozik. Mit próbál átadni nekik szemléletben, hozzáállásban?
A szakképzés megterhelő és kimerítő, ezért fontosnak tartom, hogy a fiatalabb kollégák ne veszítsék el a motivációjukat, és emlékezzenek arra, miért választották ezt a szakmát. A mindennapi munkában a lelkesedést, a türelmet és az alázatot tartom a legfontosabbnak. Emellett a csapatmunka nálunk nélkülözhetetlen: az osztályon olyan munkahelyi háttér működik, ami a tudományos és a gyógyító munkát is jelentősen támogatja.
Milyen szakmai célokat tűzött ki maga elé a következő 5–10 évre – akár sebészetben, akár kutatásban?
Az 5 éves célok között több, jelenleg futó klinikai vizsgálat folytatása és újabb klinikai kutatások elindítása szerepel. Praxisunkban folyamatosan követjük a friss szakirodalmat és az új publikációkat — gyakran egy-egy új cikk indít el olyan gondolatokat, amelyekből később kutatási kérdés, majd vizsgálat születik. Sebészetben jelenleg kifejezetten értéknek tartom, hogy váll–térd–csípő területen széles spektrumban tudok dolgozni; ennek szűkítését inkább későbbre, hosszabb távra tenném.
Van-e olyan speciális terület a váll-, térd- vagy csípősebészeten belül, amelyet különösen szeretne itthon erősíteni vagy fejleszteni?
A célom az, hogy a betegellátásba következetesen beépüljenek a legfrissebb, bizonyítékokon alapuló technikák és szemléletek. Sok területen gyors a fejlődés, ezért most inkább az “up-to-date”, minőségközpontú ellátás fenntartását és fejlesztését tartom elsődlegesnek, mint egyetlen szűk részterület kiemelését.
Ha egy fiatal orvos most gondolkodik azon, hogy váll-, térd- vagy csípősebészettel szeretne foglalkozni, mit tanácsolna neki: miben fejlessze magát, mire figyeljen leginkább?
Három alapelvet emelnék ki: végtelen türelem a páciensek felé, folyamatos motiváltság a szakma iránt, és alázat. A jó ortopéd sebész türelmes, nyitott az új tudásra, és képes új szemléleti elemeket beépíteni a mindennapi döntéseibe.
Mit üzenne azoknak a pácienseknek, akik váll-, térd- vagy csípőpanasszal élnek, de még halogatják, hogy orvoshoz forduljanak?
A halogatás teljesen érthető, ugyanakkor sok esetben a megfelelő kezelés — és szükség esetén a műtét — jelentős életminőség-javulást hozhat. Ha valaki rendszeresen fájdalommal él, vagy instabilnak érzi a járást, a mozgást, javasolt ortopédiai vizsgálatra jelentkezni, hogy kiderüljön, mi áll a panaszok hátterében, és milyen lehetőségek állnak rendelkezésre.
Ön szerint mi az a legfontosabb gondolat, amit egy nagy ízületi műtét előtt érdemes fejben tartani – orvostól, aki sebész és kutató is egyben?
A legfontosabb, hogy a páciens tisztán lássa, mit várhat a műtéttől, és milyen életminőségbeli változás reális utána. A cél minden esetben a páciensre szabott betegút és betegellátás, a páciens számára megfelelő ütemben — átláthatóan, kiszámíthatóan, a rehabilitációt is a folyamat részeként kezelve.