Ami születésünk óta körülvesz minket, azt legtöbben magától értetődőnek tekintik. Nem vizsgálják, nem gondolkodnak el rajta – egyszerűen együtt élnek vele. Hasonló természetességgel volt jelen egykor a mindennapokban a dohányzás is.
A füst nemcsak az utcákon és a lakásokban kavargott, hanem a filmek képkockáin is ott volt, a kor példaképeinek kezében – a szabadság, a lazaság és a felnőttlét kellékeként. Ott volt a megállókban, a szórakozóhelyeken, és lassan bekúszott a családok nappalijának levegőjébe is.
Nem azért nem kérdeztek rá a következményeire, mert ártalmatlannak hitték, hanem mert akkoriban még nem volt világos, milyen következményekkel járhat.
Ma a digitális képernyőhasználat tölti be ezt a szerepet. Körülvesz minket, észrevétlenül belesimul a mindennapokba, különösen a gyermekkorban, ebben az érzékeny életszakaszban, amikor az idegrendszer még alakulóban van.
Nem kíséri füst és szag, nem társul hozzá azonnal felismerhető testi ártalom, nem hagy maga után érzékelhető nyomot – ezért könnyű természetesnek tekinteni. Közben lassan, a háttérben formálja át a figyelem, a jutalmazás és az önszabályozás működését.
Ha megpróbálunk harminc év távlatából tekinteni a jelenre, nem nehéz elképzelni, hogy a mai gyakorlatok szokatlannak hatnak majd. Talán felmerül a kérdés, miként engedhettük, hogy óvodáskorú gyerekek hosszú időn át algoritmusok által formált ingerek között töltsék napjaikat. Nem pusztán értetlenül, hanem számonkérően – ahogyan ma tekintünk vissza arra, hogy a dohányfüst egykor természetes része lehetett akár a gyerekszobá(n)k levegőjének is.
Sokáig megnyugtató magyarázatnak tűnt az „egyéni felelősségre” való hivatkozás: a szülő döntése, a felhasználó választása, az egyén dolga. Ez a gondolat azonban meginog ott, ahol a választás már nem teljesen szabad, mert a digitális jelenlét nem kivétel, hanem alapfeltétel – az oktatás, az információhoz jutás és a közösségi kapcsolódás elsődleges terepe.
Ilyenkor a képernyőtől való távolmaradás nem pusztán az átlagtól eltérő, tudatosan választott életmódot jelent, hanem lemaradást a kortárs kapcsolatokban, az intézményi működésben és a mindennapi eligazodásban.
A helyzetet tovább árnyalja, hogy a következmények nem azonnal jelentkeznek. A képernyőhasználat nem vált ki hirtelen, ijesztő tüneteket, nem ad egyértelmű jelzést arról, mikor válik sokká, mikor lépjük át a saját határainkat.
A változás lassú és fokozatos: a figyelem terhelhetőségének csökkenésében, az unalomtűrés gyengülésében és az időérzékelés torzulásában mutatkozik meg. Különösen a gyermekkorban, amikor ezek a képességek még alakulóban vannak, nem lezárt rendszerek, hiszen az idegrendszeri érés és a tanulás folyamata még zajlik.
Hosszabb távon a mentális változások mellett testi tünetek is kialakulhatnak, különösen a mozgásszervi területen. Paradox módon éppen azért, mert az a rendszeres mozgás hiányzik, amely ellensúlyozhatná ezeket, miközben a hosszan tartó, előrehajló testtartás tovább erősíti a terhelést.
Az „egyéni felelősségre” hivatkozó érve
lés ott veszít az erejéből, ahol világossá válik, hogy nem semleges környezetről van szó. A digitális tér nem csupán lehetőségeket kínál, hanem a figyelmi és jutalmazási mechanizmusokra épülő rendszereket működtet, amelyek mérnek, visszacsatolnak és folyamatosan személyre szabottá igazítják a felhasználói élményt. A hangsúly nem egyszerűen a használaton van, hanem azon, hogy minél tovább fenntartsa a jelenlétet. Ebben az összefüggésben az ember mozgástere beszűkül: egyre kevésbé alakítója a folyamatnak, és mindinkább a rendszer működésének részévé és elszenvedőjévé válik.
Különösen akkor mutatkozik a helyzet súlya, amikor mindez már nemcsak a gyerekeknél, hanem a felnőttek széles körében is érzékelhető. Amikor egyre több felnőtt tapasztalja meg, hogy a használat szabályozása nem csupán elhatározás kérdése, hanem komoly belső fegyelmet igényel. Ilyenkor egyre nehezebb fenntartani azt az elvárást, hogy a még érésben lévő idegrendszerrel rendelkező gyerekek tudatosabban és fegyelmezettebben viszonyuljanak a képernyőhöz, mint a környezetükben élő felnőttek. Ez a felelősség nem hárítható kizárólag rájuk.
A történelemben újra és újra eljön az a pont, amikor a felelősség kérdése más megvilágításba kerül. Egy idő után már nem azt keressük, ki miért nem volt elég körültekintő, hanem azt próbáljuk megérteni, milyen feltételek tették hosszú ideig elfogadhatóvá mindezt. Ilyenkor az egyéni felelősség kizárólagos hangsúlya háttérbe szorul, és előtérbe kerül a közös felelősség felismerése.
Ha tanulni tudunk a múlt hibáiból, akkor talán nem utólagos magyarázatokat keresünk majd, hanem időben alakítjuk ki azokat a kereteket, amelyek képesek megelőzni a láthatatlan károkat. A lehetőség most még a kezünkben van.