,,A legnagyobb mestereim a gyermekeim”  – interjú Reinhardt Gabriella pszichológussal

Napjainkban az anyák helyzete egyáltalán nem könnyű, hiszen számos életterületet kell összehangolniuk, a túlterheltség gyakran vezet kifáradáshoz vagy akár a mentális egészség romlásához is. Interjúnkban többek között arra keressük a választ, hogyan lehet felkészülni az anyaságra, hogyan lehet megbirkózni a vélt vagy valós elvárásokkal. Reinhardt Gabriella háromgyerekes anyával, pszichológus szakemberrel beszélgettünk.

Önt mi motiválta arra, hogy a pszichológia területére lépjen, és hogy az édesanyák segítése mellett köteleződjön el? Miért éppen ez lett a szakmai „kikötője”?

Nagyon jó kérdés, mert mindig megmelengeti a szívemet, amikor visszagondolok rá. Tizenhárom évig dolgoztam – értékesítőként, vezetőként, majd trénerként pénzügyi területen – az üzleti szférában. Nem huszonévesen lettem pszichológus; harminc fölött döntöttem úgy, hogy elhagyom az üzleti világot, és az emberek felé fordulok. Így kezdtem el a pszichológusképzést 31 évesen. Eleinte még azt hittem, hogy az új tudásomat továbbra is az üzleti szférában kamatoztatom majd. A fordulópont akkor jött el, amikor mesterszakot kellett választanom; épp abban az időszakban voltam várandós az első gyermekemmel, és már akkor megtapasztaltam, milyen nagy az információs káosz a kisgyermekes családok körében. Rengeteg a bizonytalanság és a kétség. Két héttel a jelentkezési határidő előtt döntöttem úgy, hogy nem a munka-pszichológia irányába folytatom tovább, hanem az iskolapszichológia és tanácsadás területét választom. Mint kiderült, ez életem egyik legjobb döntése volt.

Tehát – ha jól értem – az anyává válása komoly fordulópontot jelentett a szakmai életében is.

Abszolút! Az anyaság és a pszichológusi képzésem párhuzamosan haladt egymás mellett. Az első gyermekem kétéves kora körül döbbentem rá, mennyire más, amikor az ember a saját bőrén tapasztal meg olyan helyzeteket, amelyekről korábban csak tanult. Sok elméletet elsajátítottam az egyetemen, és másoknak is sokat beszéltem például a dackorszak jelenségéről, de amikor ez a valóságban is visszaköszönt, egészen más szintre emelkedett az élmény. A legnagyobb mestereim azóta is a gyermekeim – ma már háromgyermekes édesanya vagyok. Fantasztikus érzés, hogy a saját tapasztalataimból is merítve segíthetek más anyáknak, akik bizonytalanok vagy megerősítést keresnek ebben az élethelyzetben.

Beszéljünk azokról a kihívásokról, amelyekkel korunk anyái szembesülnek. Melyek a leggyakoribb nehézségeik?

Ma nem könnyű édesanyának lenni. Néhány generációval ezelőtt még természetes módon öröklődtek a szülői minták. A nagymamák, nagynénik, a nagycsalád tagjai átadták a tapasztalataikat. Ha pedig egy anyuka elbizonytalanodott, a környezete rögtön a segítségére sietett. 

Manapság azonban a magcsaládok világában élünk: anya, apa és a gyerekek próbálnak egyedül megoldani mindent. Ez nagy terhet ró az édesanyákra, ráadásul az információ dömpingje tovább nehezíti a helyzetet. Például, ha rákeresünk egy tünetre az interneten, számtalan – sokszor egymásnak ellentmondó – cikket találunk. Ez könnyen összezavarja az anyukákat, és elbizonytalanítja őket.

Egy másik jelentős kihívás az önmagukkal szemben támasztott elvárások kérdése. Manapság sokan nem huszonévesen, hanem harminc fölött vállalnak gyermeket, amikor már van mögöttük szakmai tapasztalat, sőt egy karrier. Ha valaki már megtapasztalta az életében, hogy kontroll van a kezében, információkat begyűjt, rendszerez, határidőre megold problémákat, akkor óhatatlanul ezt várja magától az anyaságban is. Éppen ezért sokként tud hatni a tartós kialvatlanság, a vígasztalhatatlanul síró baba, hiszen az anyaságot is tökéletesen szeretnénk „csinálni”. Az önmagunkkal szemben támasztott elvárások gyakran irreálisan magasak.

Ráadásul az internetes tartalmak is nagyon félrevezethetik az anyákat. Gondolok például a home office-t bemutató idealizált képekre: egy anya ül az asztalnál az ölében a babával, miközben zavartalanul dolgozik. A valóságban viszont ez szinte lehetetlen, és sokan hibáztatják magukat, hogy miért nem képesek „olyan könnyen” megoldani ezt, ahogy például a beállított stockfotókon látszik. Hogyan hat mindez az édesanyák mentális egészségére?

Nagyon sokszor találkozom azzal, hogy az anyák a teljesíthetetlen elvárások súlya alatt önmarcangolásba kezdenek. Ez még nehezebbé válik, amikor az édesanya nem tudja vagy nem akarja követni a saját szülei vagy nagyszülei nevelési elveit. Ez gyakran érthető is, hiszen sokan érkeznek sajnos bántalmazó vagy érzelmileg elhanyagoló családból, vagy – hogy egy nagyon gyakori példát említsek – olyan gyermekkorból, ahol nem volt elfogadható, nem volt szokás az érzelmek kifejezése. Ilyen háttérrel az anyák inkább arra koncentrálnak, hogy mit ne tegyenek. Ez azonban újabb bizonytalanságokat szül, hiszen a „mit ne csináljak” típusú hozzáállásból nehéz egy stabil, pozitív nevelési irányt kialakítani. Manapság a nagyszülőkkel való kapcsolat is sokféle lehet. Nem mindenki szeretné követni a régi mintákat, még akkor sem, ha a nagyszülőkkel egyébként szeretetteljes a viszony. Az internetes információáradat pedig – ahogy már említettem – csak tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen bármilyen kérdésre rengeteg, egymásnak ellentmondó választ találunk. Ez még a legmagabiztosabb anyát is elbizonytalaníthatja.

A mai világban szerencsére egyre többen beszélnek az anyák helyzetéről és a nehézségeikről. Sokan osztják meg a közösségi médiában is, hogy hogyan élik meg a szülői szerepet, és hogy nem minden olyan tökéletes, mint amilyennek látszik. Van-e valamilyen módja annak, hogy egy gyermekvállalás előtt álló nő fel tudjon készülni lelkileg, érzelmileg és mentálisan az anyaságra? Milyen praktikákat tud ajánlani ezzel kapcsolatban?

Manapság valóban egyre többen mernek őszintén beszélni arról, hogy nem minden tökéletes. A közösségi médiában látható képek gyakran egy hamis valóságot tükröznek, ahol a szülők mindig a legjobb formájukat mutatják. Sokan teszik ki a szép, mosolygós képeket, miközben a háttérben valószínűleg teljesen más zajlik. A mai világban egyre több anyuka vállalja, hogy nem minden rózsás, és hogy vannak nehéz pillanatai is. Személy szerint én is fontosnak tartom, hogy a szülők merjenek őszintén beszélni a nehézségekről, és elmondják, amikor fáradtak vagy tanácstalanok. Sokan próbálnak előre készülni a szülői szerepre, elolvasnak könyveket, blogokat, informálódnak, és ez természetesen hasznos lehet. Egy konkrét példát említve, ha olvastam előre a 4 hónapos korban fellépő alvásregresszióról, akkor könnyebb, nem ijedek meg annyira, hogy 4 hónaposan „elromlott” az addig jól alvó babám.

Azonban nem szabad elfelejteni, hogy bár a felkészülés fontos, a valóság sokszor más, mint amit elképzeltük. Még ha el is olvassuk az összes könyvet, nem tudhatjuk előre, hogy pontosan hogyan fog reagálni a gyermekünk, vagy hogyan élhetjük meg mi magunk a szülői szerepet.

Az előző példára visszatérve: hiába vagyok tájékozott, akkor is nagyon nehéz megélni, hogy hetekig alig alszunk, folyton ébred a baba. Sok anyukában ilyenkor fogalmazódik meg, hogy én ezt nem bírom, ha engem ez ennyire megvisel, akkor velem valami baj van. Az én tanácsom az, hogy a felkészülés része legyen az is, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy lesznek nehézségek, és hogy nem kell tökéletesnek lennünk. A szülőség nem arról szól, hogy mindent tökéletesen csináljunk, hanem az a lényeges, hogy képesek legyünk rugalmasan alkalmazkodni, változtatni, és merjünk segítséget kérni, ha arra van szükség.

Valóban fontos, hogy a szülők ne érezzék úgy, hogy mindent egyedül kell megoldaniuk. Én személy szerint is azt vallom, hogy a legjobb, ha őszinték vagyunk és nem próbáljuk mindig a legjobb formánkat mutatni. Azonban az a társadalmi elvárás – és erről azért a kipihent, edzőteremi influenszer anyukák is gondoskodnak –, hogy mindig mindennek tökéletesnek kell lennie, nem könnyíti meg a dolgunkat. Hogyan látja ezt a mai társadalomban, és milyen hatása van mindennek a szülők lelki jólétére?

Abszolút egyetértek, és valóban nagyon fontos, hogy merjünk őszinték lenni. A társadalmi elvárások ténylegesen nagy nyomást helyeznek a szülőkre. Az egyik legnagyobb problémát a közösségi média okozza, ahol rengeteg olyan képet láthatunk, amelyek tökéletes, boldog szülőket ábrázolnak. Mindenki a legjobb pillanatait mutatja, és könnyen érezhetjük úgy, hogy mások sokkal jobbak, sikeresebbek, mint mi. Ez érzelmileg nyomasztó hatással lehet a szülőkre. Az én tapasztalatom szerint sok anyuka küzd azzal az érzéssel, hogy nem elég jó, mert a környezetük és a közösségi média folyamatosan azt sugallja, hogy a tökéletesség a cél. Nagyon fontos, hogy ezen elvárásokkal szemben megértsük: nincs olyan, hogy tökéletes szülő. A szülői szerep nagyon összetett és nehéz, és el kell fogadnunk, hogy nem minden nap lesz könnyű. A legjobb, amit tehetünk, hogy merünk segítséget kérni, és nem félünk megosztani a nehézségeinket másokkal. Ha erre képesek vagyunk, sokkal könnyebben tudunk megbirkózni a mindennapi kihívásokkal.

Mi a helyzet azokkal a szülői irányzatokkal, amelyek szerint a gyerekek minden kívánságát azonnal ki kell elégíteni? Hogyan befolyásolják ezek a nevelési irányzatok a szülők hozzáállását és a gyerekek fejlődését?

Ez egy nagyon aktuális és nehéz téma. Én is gyakran találkozom azzal a szélsőséges irányzattal manapság, ahol azzal érvelnek, hogy a gyermek minden igényét azonnal ki kell elégíteni, hogy boldog és egészséges legyen. Ezek az elvek eredetileg jó alapokon nyugszanak, ténylegesen fontos fogalmak az igényszerintiség és a válaszkészség, hosszú távon azonban problémákhoz vezethet, ha túlzásokba esünk, vagy nem tudunk változtatni és tartósan beleragadunk bizonyos mintákba. Nézzük ezt is egy példán keresztül. Az természetes, hogy egy 2 hónapos baba igényeire azonnal reagálok, ahogy tudok. Ha megébred és hív, félreteszek mindent és jövök. Egy 1,5–2 éves kisgyermeknél azonban fontos, hogy elkezdjen kialakulni a türelem, a várakozás képessége. Itt sem hagyom őt magára a nehéz érzéseivel, ha kell, türelmesen elmagyarázom, miért nem lehet azonnal vagy egyáltalán az, amit ő szeretne. Persze, a 2 éves ezen sokszor kiborul. Ez természetes, az éréssel, fejlődéssel együtt járó folyamat. Azonban sok szülő ettől megriad, és inkább továbbra is mindent alárendel a gyermek igényeinek, nem mer határokat szabni.

Az én tapasztalatom szerint, amikor a gyermekek nem tanulják meg, hogy várniuk kell, nem alakítanak ki olyan készségeket, amelyek segítenek nekik alkalmazkodni a világ valóságához, az – ahogy említettem – később problémákhoz vezethet. Azok a szülők, akik a nagyobb gyermekeik minden kívánságát is azonnal teljesítik, nem tudják megtanítani a gyermekeknek, hogy néha várniuk kell. Pedig az egy nagyon fontos életlecke, hogy a dolgok nem mindig jönnek azonnal, és hogy a várakozás is az élet természetes része. Sajnos sok olyan szülővel találkozom, akik attól félnek, hogy ha nem teljesítik azonnal a gyerekük minden kívánságát, akkor lelki sérüléseket okoznak neki. Ez egy tévedés. Egy gyermeknek szabad kiborulni azon, hogy nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok. A mi feladatunk az, hogy ezen a nehézségen szeretettel, szelíd, de határozott hozzáállással átsegítsük. A szülőknek meg kell tanulniuk meghúzni a határokat és elfogadni, hogy a gyermek fejlődése érdekében fontos, hogy az életükben legyenek korlátok és szabályok. Egy számomra kedves mondás jut erről eszembe: „Ahol nincsenek korlátok, ott bizony kapaszkodó sincs”.

Melyek azok a legfontosabb tényezők, amelyeket figyelembe kell venni az anyák számára a lelki jólétük érdekében?

Az egyik legfontosabb tényező: ne felejtsük el, hogy mi magunk is emberek vagyunk, nem csak anyák. Az anyák lelki jóléte szorosan összefügg a saját szükségleteik felismerésével és azok kielégítésével. Fontos, hogy találjanak időt magukra, hogy elengedjék a tökéletességre való törekvést, és elfogadják, nem mehet mindig minden a legjobban. Emellett kulcsfontosságú, hogy támogató környezet vegye őket körül, és hogy a család tagjai –különösen a partnerek – aktívan vegyenek részt a teendők elvégzésében. A szülők számára az is fontos, hogy tanuljanak meg segítséget kérni, és hogy nyitottak legyenek a másoktól jövő támogatás elfogadására. A családi együttműködés és a megfelelő támogatás nélkül sokkal nehezebb kezelni a szülői feladatokat, különösen az első hónapokban. Az anyáknak meg kell érteniük, hogy nem kell mindent egyedül csinálniuk, és hogy a segítségkérés nem jelent gyengeséget. Az önmagunkra való figyelés, a pihenés, és a közösségi kapcsolatok ápolása mind-mind hozzájárulnak a lelki jólléthez.

Akkor hozzunk be egy sok fiatal családot érintő témát: hogyan lehet megfelelően kezelni azt, amikor a nagyszülők túlságosan erőteljesen próbálnak segíteni, vagy éppen ráerőltetik a saját nevelési elveiket a még frissen alakuló, nagyon is szenzitív időszakot élő új családra?

Ez nagyon érzékeny téma, és valóban sokan találkoznak ezzel a problémával. Az ideális az, ha a szülők képesek megfelelő módon kommunikálni a saját szükségleteiket, és elmondják, hogyan szeretnék, hogy a nagyszülők támogassák őket. De valóban előfordul az is, hogy a nagyszülők, akik szeretettel segítenének, saját nevelési elveiket próbálják ráerőltetni a családra.

Az ilyen helyzeteket úgy lehet jól kezelni, hogy a szülők nem a másik fél hibáztatására koncentrálnak, hanem a saját érzéseikre, és a saját döntéseik tiszteletben tartására kérik a nagyszülőket.

Például, sokat javíthat a helyzeten, ha egy szülő azt mondja: „Megértem, hogy segíteni akartok, és tudom, hogy a legjobbat szeretnétek, de mi úgy döntöttünk, hogy nem adunk cukros teát a gyerekeknek, és ezt szeretném, ha tiszteletben tartanátok.” Így szelídíthetők a konfliktusok, mert nem azon vitatkozunk, kinek van igaza, nem a nagyszülők értékrendjét kérdőjelezzük meg, hanem a saját döntésünket hangsúlyozzuk. Ez így sokkal könnyebben emészthetővé, elfogadhatóvá teszi a kérésünket.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a gyerekeknek van édesapjuk is, aki adott esetben szintén megküzd a saját apaságával. Ő mit tehet az anya és saját maga, összességében a család érdekében?

Nagyon fontos, hogy mindkét fél figyeljen egymás lelki állapotára. Az apák is nagyon sokat vállalnak, és hajlamosak elnyomni a saját érzéseiket, miközben próbálnak megfelelni a család elvárásainak. Manapság nem könnyű az apák helyzete sem, az irányukba is sok az elvárás. A mai apák többsége egyszerre próbál stabil anyagi helyzetet teremteni, időben hazaérni, figyelmes és türelmes apaként és férjként működni a családban. A helyzetüket tovább nehezíti, hogy 1–2 generációval ezelőttig az erős férfi-képbe egyáltalán nem fért bele a gyengeség, a bizonytalanság. Ezt ma sem könnyű felvállalni. Éppen ezért, az apáknak olykor még nagyobb nehézséget jelent segítséget kérni. Tehát, a javaslatom, hogy ha egy apa úgy érzi, nem találja a helyét az apaságában, akkor nem szabad elhanyagolnia magát, hanem próbáljon segítséget kérni, akár szakembertől. Emellett fontos, hogy egy vagy több kisgyermek mellett is törődjünk, beszélgessünk egymással.

Ha fáradtak vagyunk is, gyakran hangozzon el kölcsönösen a kérdés: „Hogy vagy? Milyen napod volt ma?” Persze, ez nehéz, a kisgyermekes létben nem könnyű erre időt és energiát szánni, de mindenképpen megéri. A legjobb, ha mindkét szülő képes a saját érzéseit kifejezni, és figyelni egymásra, hogy együtt tudjanak működni. Ha tehát egy apa érzi úgy, hogy nehézségei vannak, fontos, hogy ne hagyja figyelmen kívül ezeket az érzéseket, és dolgozzon rajta, akár önismeret fejlesztéssel vagy terápiával. Az édesanya pedig támogathatja ebben a folyamatban, mert így tudják a legjobban együtt működtetni a családi életet.

Az hiszem, hogy nyugodtan kihangsúlyozhatjuk a férfiak, apák egyéni felelősségvállalásának szükségességét is…

Igen, és azt látom, hogy egyre több férfi hajlandó is segítséget kérni, ami egyértelműen pozitív változás, komoly fejlődés. Az önismereti munka mindkét nem számára kulcsfontosságú. Ahhoz, hogy egy apa teljes értékűen és a legjobbat adva támogassa a családját, először magában kell rendet tennie. Egy férfi akkor tudja valóban jól ellátni a szerepét, ha önállóan is képes szembenézni a saját elakadásaival és a stresszforrásaival. Az egyéni felelősség vállalása egy rendkívül fontos lépés, hiszen, ha mi magunk nem vagyunk rendben, akkor másoknak is nehezen tudunk segíteni. Gyakran hangoztatom: csak abból tudsz adni, ami neked van!

A szülők hogyan tudják egymást valóban jól támogatni a családalapítás és gyermeknevelés egyáltalán nem egyszerű folyamatában?

Talán a legfontosabb, hogy figyeljenek egymás érzéseire és szükségleteire. Az egész család jólléte múlik azon, hogy a szülők hogyan kommunikálnak egymással, hogyan osztoznak a terheken, és hogyan tudnak együttműködni. Az önálló szerepek és elvárások helyett egy közös, csapatként való gondolkodás a legjobb módja annak, hogy mindkét fél elégedett legyen a helyzetével. Egymás támogatása nemcsak a nagy pillanatokban, hanem a kis, mindennapi feladatokban is megnyilvánulhat. Mindkét szülőnek fontos, hogy lássa, a másik is kiveszi a részét, és hogy ez a közös munka mindkettőjüknek megadja a család megfelelő működtetéséhez szükséges erőt és energiát. Az egyes feladatok elosztása, a közös döntések meghozatala és a határok tiszteletben tartása mind hozzájárulnak a harmonikus családi környezet kialakulásához. Ugyanakkor, a megsokasodott feladatok elosztása közel sem megy mindig konfliktusmentesen. Itt is alapszabály lehet, hogy a viták, nézeteltérések esetén próbáljunk kiszakadni a „kinek van igaza” nézőpontból, és helyette a „hogyan tudjuk együtt megoldani” szemüvegen keresztül tekintsünk a problémára.

Mit tehet egy anya, hogyan találhat egészséges egyensúlyt az anyaság, a kapcsolat/házasság és az önmegvalósítás között? Hogyan tudja elkerülni, hogy mások életét próbálja megélni, és hogy valóban a saját útját találja meg ebben a teljesen új, nagy erejű szerepben?

Ezt a kérdést nem igazán lehet úgy megválaszolni, hogy ne hozzuk be újra a magunkkal szemben támasztott elvárásokat. Az egyik gyakori és nagy hiba: sokan maximalistákká válnak, és elvárják maguktól, hogy tökéletesen menedzseljék a babát és a karrierjüket. Ön is említette az influenszer anyukákat, akik próbálnak mindent ugyanúgy csinálni, mint régen, de már babával a hátukon. Kávézni, edzőterembe járni, két héttel a szülés után úgy kinézni, mint egy szupermodell, miközben mindent tökéletesen csinálnak. Azonban a valóság nem így működik. Itt is fontos lépés, hogy engedjünk a saját elvárásainkból, mert nem a külvilág várja el, hogy egy másfél éves gyerek mellett üzleti sikereket érjünk el vagy ledoktoráljunk. Ezek az elvárások belőlünk fakadnak. Sokan hajlamosak túl nagy elvárásokat támasztani önmagukkal és a párkapcsolatukkal szemben. Ha sikerül ezen elvárások szintjét csökkenteni, azzal nagyságrendileg javítható a helyzet. Az önelfogadás szintén kulcsfontosságú kérdés. Ha aktuálisan nem tudunk mindent tökéletesen csinálni, akkor sem vagyunk rossz anyák. Ha elismerjük, hogy a gyerekeket nem kell a nap 24 órájában szórakoztatnunk, és a párunkkal sem kell minden egyes percet együtt töltenünk, akkor jobban érezhetjük magunkat. Fontos gyakorlati praktika, hogy a kisgyerekek alvásidejét se egy olyan időnek tekintsük, amikor gyorsan utolérjük magunkat minden elmaradással, inkább pihenjünk egy kicsit, ha arra van szükség, mert a pihenés is kulcsfontosságú. Ugyanez igaz akkor is, ha munkát vállalunk egy kisgyermek mellett; gondoljuk át, mennyit tudunk vállalni, tudunk-e kiszervezni az eddigi feladatokból. Ne akarjunk mindent egyedül megoldani. Érdemes az arany középútra törekednünk.

Melyek azok a tipikus jelek, amelyek azt mutatják, hogy egy édesanya túlfáradt, túlterhelt, és el kellene gondolkodnia azon, hogy segítséget kérjen? Mi az a pont, amikor érdemes szakemberhez fordulni, és hogyan lehet elérni, hogy ne érezzük szégyennek, ha segítséget kérünk?

Nagyon nehéz jól definiálni azt a bizonyos pontot, mert mindenkinek más a tűréshatára. Amit biztosan elmondhatunk: ha valaki egyre inkább azt érzi, hogy dühös, boldogtalan és fáradt, és nem érzi magát jól, akkor az már jele lehet annak, hogy elérkezett az a pont, amikor segítséget kell kérnie.

Az is fontos, hogy ne féljünk attól, hogy segítséget kérjünk. Sokszor, ha az ember körülnéz, rájön, hogy nincs egyedül ezzel a problémával. Ha van egy támogató környezetünk – barátok, család –, akik ott vannak nekünk, az is nagy segítséget jelenthet.

Például, ha a nagymama felajánlja, hogy néhány éjszaka besegít a gyerekek mellett, vagy ha anya és apa el tudnak menni egy hétvégére együtt, az segíthet lelkileg feltöltődni. Ha úgy érezzük, hogy gyakrabban vagyunk kétségbeesettek és frusztráltak, mint elégedettek és boldogok, vagy ha azt sem tudjuk megfogalmazni, milyen változtatásoktól lenne jobb, csak azt érzékeljük, hogy nem vagyunk jól, érdemes szakemberhez fordulnunk. Fontos, hogy ne várjuk meg, amíg teljesen kimerülünk, hanem figyeljünk oda az intő jelekre, és kérjünk segítséget, ha szükséges.

Lippai Roland

Fotó1: Reinhardt Gabriella

Fotó2: Daria Obymaha: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/1683975/

Fotó3: SHVETS production: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/no-fal-haz-visszaverodes-7513206/

Fotó4: Josh Willink: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/105952/