Betűméret: A A A

A Klinika története

A Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika története

   1908-2018

2 

A Balassa utca 6. szám alatt működő klinika épülete 2018. november 1-én lesz száztíz éves. Megnyitásával kapott egyetemi rangot Magyarországon az elme- és ideggyógyászat oktatása, kutatása és egyben a pszichiátriai betegségekben szenvedők gyógyítása. Az évforduló kapcsán emlékezünk meg azokról az igazgatókról, akik e falak között dolgoztak az elmúlt 110 évben. 

A klinika megalapítása annak ellenére, hogy „Moravcsik Klinikának” is hívták, nem csak Moravcsik Ernő Emil nevéhez köthető. Mestere Laufenauer Károly – akinek az 1882-ben megalakult elmekórtani tanszék is a nevéhez fűződik- éveken át járt a főváros nyakára, hogy az elmebetegeket megfelelő körülmények között és helyen lehessen kezelni, de állandó elutasításban volt része. A megfáradt és megtört ember soha nem érhette meg, hogy álma megvalósuljon. Tanítványa, későbbi asszisztense, Moravcsik Ernő Emil nemcsak magáévá tette tanítója álmát, hanem neki már sikerült felépíteni az elmekórtani klinikát.

Moravcsik egyetemi tanulmányainak befejezése után 1881-től a Gyógyszertani tanszéknek volt a gyakornoka, majd 1882-től a Rókus kórház bőr-, majd szülészeti és nőgyógyászati osztályán dolgozott. Ezt követően alig egy év múlva már Laufenauer Károly professzor által vezetett pszichiátriai tanszékre került. Moravcsik már vezetői gyakorlattal érkezett meg az általa életre hívott klinikára, mivel 1895-ben az igazságügy-miniszter egy olyan osztály kialakítását bízta rá, amely az elmebetegségre gyanús letartóztatottak megfigyelésére, illetve az elmebeteggé váló elítéltek megfigyelésére és gyógykezelésére szolgált (Igazságügyi Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet). 1901-től tanszékvezetőként ő lett Laufenauer utódja. Ezt követően nagy erővel azon munkálkodott, hogy létrehozhassa a mesterével közösen megálmodott klinikát. Felkereste Angliát, Belgiumot, Német- Francia-, Orosz- és Olaszországot, mindenütt tanulmányozva az elmebeteg-ügyet, az elmebetegek elhelyezésének kérdését. E tapasztalatait hasznosította, amikor valóban sor került a már évtizedek óta napirenden lévő pszichiátriai klinika felépítésére, hisz a klinika tervei az ő irányításával készültek.

Véleménye szerint a pszichiátriai klinikának egy „egységes, minden tekintetben megfelelő otthont” kell teremtenie. Az Elme- és Idegkórtani Klinika építése 1906 őszén kezdődött, és 1908. november 1-én bocsátották a betegek rendelkezésére. A klinikát Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezték 160 betegre, pavilon-rendszerben. Cél volt, hogy a tanításra, a tudományos tevékenységre, a betegek racionális szabadabb elhelyezésére legyen alkalmas.                                            

Az Elme- és Idegkórtani Klinika képei 1908-ból:

2tanterem 2kórterem

2

a nyugodt betegek nappali csarnoka

2

villamoskezelő

2

hidroterápia

2

szövettani labor

 

Moravcsik 1912-ben megjelent könyvében ír arról, hogy milyen szempontok vezérelték klinikájának szervezésében. „A lehetőség határai között figyelem volt arra, hogy a betegek részére kellemes otthon biztosítassék, s megtalálhassák mindazt, ami az értelemre, a kedélyre és a szociális érzésre fejlesztően, emelően hat.” „Éppen ezért az egyes helyiségeket, a nappali csarnokokat és folyosókat kellemes, lágy, összhangzó színekkel; az ablakokat, udvarokat, a sétáló kerteket virágokkal, fákkal, bokrokkal díszítettük. A kórtermeket úgy rendeztük be, hogy azok ne különbözzenek a más természetű betegek befogadására szolgáló klinikákéitól”. Meg kell említeni, hogy Moravcsik idejében az egyik orvosi szoba lakója 1909-1913 között Brenner József volt, aki Csáth Géza néven lett ismertté a magyar irodalomban. Nevét 2005. szeptember óta emléktábla őrzi a klinika kertjében.  Moravcsikot 1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, de a székfoglaló előadását – melyben a hallucinációk keletkezésének feltételeit taglalta volna – halála miatt már nem tudta megtartani.

            Moravcsikot Schaffer Károly követte, aki kinevezése után is folytatta széleskörű kutató munkáját. Eredményei és tudományos hírneve tehetséges fiatalokat vonzott a klinikára. Schaffer neurológiai és pszichiátriai munkássága előrevetítette az elmekórtani tanszék kettéválását. A „Hirnpathologische Beiträge” sorozata VII. kötetéhez a Nobel-díjas Santiago Ramón y Cajal írt előszót, amiben azt állította, hogy Schaffer jellemében két csodálatra méltó tulajdonság egyesül, amely tudósoknál csak ritkán található: az önálló kutatásra való kiváló képessége mellett a kitűnő alkalmazkodás a modern tudomány és technika haladásához. Az ő vezetése alatt a neurológiai szemlélet erősödött, mivel áthozta a Balassa utcába az általa korábban az Üllői úton vezetett agykutató intézetet is. Az idegrendszer elfajulásos betegségei, azon belül is az agy tárolásos anyagcsere-betegségei különösen érdekelték. Egy külföldi szemorvos és klinikus kollégájával így fedezte fel Schaffer a hármójukról elnevezett Tay-Sachs-Schaffer kórt, amely súlyos, elbutulással, vaksággal és bénulással járó betegség, oka pedig a zsíranyagcsere során keletkező gangliozidok felhalmozódása az agyban. Ezen kívül a Schaffer-kollaterálisok néven ismert idegpályák őrzik a tudós emlékét. A professzor 1934-ben vonult nyugalomba. Életeleme továbbra is a munka maradt. Jelszavát – quieti non otio – ami annyit jelent, hogy „a nyugalom nem tétlenség”, élete végéig betartotta. Haláláig a különleges tehetségek agyának vizsgálatával, és a magyar történelem-irodalom jeles személyeiről írt patográfiák szerkesztésével foglalkozott. Többek között nagyító alá vette a Bolyaiakat, Vörösmartyt, Széchenyit, Aranyt, és Semmelweist.

1934-től a klinikát átmenetileg Somogyi István, tanársegéd vezette, aki 1936 őszén „helyet cserélt” Benedek Lászlóval, aki a klinika történetének legellentmondásosabb és leginkább vitatott igazgatója lett, ugyanis őt tartják az eugenika magyar képviselőjének. Utóbbi állítást a pszichiátria történetírás mai nagymestere Pisztora Ferenc több közleményében és könyvében cáfolja. Szerinte hangsúlyozni kell, hogy „ jóllehet Benedek László – pozíciójánál fogva is – beilleszkedett ugyan a Horthy-rendszerbe, s annak némely ideológiai elemével egyet is értett, de sohasem ragadt le a kor jellemző irredenta-soviniszta szólamainál, faji uszításainál, a napi pártpolitika kisstílű, partikuláris szintjén. Már csak azért sem, mert a provincializmus perspektíváját messze meghaladó európai kitekintésével és magas műveltségével, jóval felül állt azon.” Továbbá azt írja: „Benedeknél a sterilizálandó örökletes betegségek indikációs spektrumában soha nem merült fel népcsoportok vagy fajok szerinti javallat.

Magánéletéről elmondható, hogy Benedek László alapvetően a teljesítmények hajszolásának és a sikerek szüntelen begyűjtésének az embere volt. Szakmai és társadalmi karrierje töretlenül ívelt felfelé egészen 1945-ig, amikor mind szakmailag és magánéletileg is válságba került. A rá nehezedő megpróbáltatásokat nem tudta elviselni, öngyilkos lett. Egyesek szerint leginkább második feleségének Zilahy Irén színművésznőnek a csalárdsága viselte meg. Zilahyról tudni lehet, hogy Latabár Kálmán menyasszonya is volt, és a leghíresebb szerepét az „Úrilány szobát keres” című filmben játszotta.

Benedeket Horányi Béla váltotta a klinika élén, akit 1945. december 22-én bíztak meg igazgatónak. Horányi személyében Schaffer Károly neuropatológiai iskolájának – melynek komoly szerepet tulajdoníthatunk a biológiai pszichiátria megszületésében – szelleme tért vissza újra a klinikára. Egyik legjelentősebb neuropatológiai felismerését például ‑ mely szerint az Alzheimer-kór az idegrendszer elsődleges amiloidózisának tekinthető – a belga Dirvy csak a német nyelvű publikációjának korábbi megjelenésével előzte meg. 1951-ben koncepciós perben elmozdították, „nyugdíjazását” követően Nyírő Gyula vette át a tanszék vezetését. Horányit hat évvel később rehabilitálták, 1957-től pedig megosztották az intézetet, és innentől már szervezetileg is két külön klinika működött tovább, a Neurológiai és Pszichiátriai.

Nyírő Gyula mennyiségében és minőségében is tiszteletet parancsoló tudományos munkásságával az intézetnek nemzetközi hírnevet szerzett. Mint neves pszichiátria-történészünk Pisztora Ferenc megfogalmazta: „Nyírő egyike volt azoknak, akik elméletalkotó munkásságukat széleskörű klinikai tapasztalatukra alapozták, hitelesítve ezzel a tudományos megismerésnek egy sajátos útját.” Az ő nevéhez fűződik a mindmáig sokat vitatott elektrosokk kezelés. Kaffka Károllyal és Zsombok Györggyel közösen saját elektrosokk-készüléket szerkesztettek, amelyet hosszú évtizedekig a klinikán és országosan is alkalmaztak. Nyírő elgondolása az volt, hogy a „klasszikus tébolydákat” általános kórházzá kell átalakítani, hogy a tébolydai gyógykezeléssel együtt járó társadalmi megbélyegzés elkerülhető legyen.

            Nyírő halála után 1966-ban Juhász Pált pályázat kiírása nélkül hívta meg az egyetem az akkori nevén II. sz. Neurológiai és Pszichiátriai klinika professzori állásának betöltésére. 1968-ban bevezette az “open door” rendszert, valamennyi pszichiátriai osztály ajtaját kinyittatta. Új szakmai profilokat alakított ki, klinikai pszichológusokat vett fel, bevezette a csoportterápiát és terápiás közösségeket alakított ki. Juhász nagy érdeme volt még, hogy a debreceni epilepsziacsoportot áthozta a klinikára, ahol akkor már volt EEG-labor, így lehetővé vált a betegség európai színvonalú kutatása. Csengersimán végzett kutatásában pedig azt mutatta ki, hogy azoknak a parasztoknak a körében, akiket belekényszerítettek a téeszbe, igen megnőtt a kockázata bizonyos szorongásos betegségek kialakulásának és a neurózisnak. A VIII. kerület két körzetében folytatott epidemiológiai vizsgálat során mérte fel a roma családok és betegek helyzetét. 1983. évi Pszichiátriai Világkongresszus budapesti megrendezéséhez az Egészségügyi Minisztérium nem járult hozzá. Azt is megtiltották Juhásznak, hogy elvállalja az időközben Bécsbe áthelyezett világkongresszuson esedékes választásokon a Pszichiátriai Világszövetség alelnöki funkcióját, melyre komoly jelöltté vált. A tiltás ellenére elvállalta, az akkor már nagybeteg ember a halálos ágyán kapta kézhez az Egészségügyi Minisztérium fegyelmi elmarasztalását.

Juhász Pál utódját Magyar István orvos ezredest, az Orvostudományi Kar 1985-ben nevezte ki. Magyar István szemlélete mindig az egész embert helyezte a gyógyítás középpontjába. Igazgatói működése alatt olyan új, előremutató utakra lépett, amelyek a klinika jövőjére is jelentős pozitív hatással voltak. Felismerte, hogy a pszichofarmakológiai, genetikai kutatások eredményei mellett a pszichológia, pszichoterápia kognitív fordulata is komoly fejlődést indított el többek között a pszichoterápiás kutatások és a pszichoterápiás gyakorlat területén is. 1989 óta a klinika hivatalos neve Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika. 1991-ben bírósági bejegyzéssel létrejött a Moravcsik Alapítvány, azzal a céllal, hogy a klinika működését támogatva emelje a pszichiátriai betegek gyógyításának a színvonalát, segítse az itt folyó kutatások, oktatások és képzések finanszírozását.

Magyar nyugdíjba vonulásakor a rekonstrukciót, széttagoltságot megszenvedett, de végre újból az eredeti épületben működő klinikát adhatott át utódjának, Tringer Lászlónak, aki kinevezésekor már több mint három évtizede képviselte a 100 éve megfogalmazott és mesterei által gyakorolt, magas színvonalú, haladó és humanista pszichiátriát.

Tringer László 1994-től 2004-ig, két cikluson keresztül volt a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának igazgatója. Ez alatt az időszak alatt a klinika a magyar pszichoterápiás képzés, kutatás és gyakorlat jelentős és meghatározó központjává fejlődött. A pszichoterápia, mint jól körülhatárolható orvosi gyakorlat és tudományterület önállósága az orvos- és szakorvosképzésen belül megerősödött, a szakorvosok és klinikai szakpszichológusok számára jól strukturált, átlátható pszichoterápiás képzési rend, majd ezt követő szakképesítés vált elérhetővé. Tringer professzor a tudományos munkában kezdettől fogva elkötelezettje volt a pszichoszomatikus szemléletnek, valamint első kezdeményezője a viselkedést-regisztráló objektív skálák és statisztikai eljárások bevezetésének. A pszichoterápiától eltérő kutatási területeken is a betegellátás humánusabbá tétele vezérelte: lelkes támogatója volt annak, hogy az elektrokonvulzív kezelések intravénás narkózisban és relaxációban történjenek. A Tringer által  írt „A pszichiátria tankönyve” című monográfia 1999 évi megjelenése óta az általános orvosi kar hallgatói számára hivatalos tananyag. Egységes magatartásterápiás szemléletet tükröz, eset-illusztrációkkal gazdagon ellátott. Szemléletes, gördülékeny stílusa által nemcsak színvonalas szakmai tartalma, hanem olvasmányossága miatt is közkedvelt a hallgatók körében. Tringer a pszichoterápia területén alkotott jelentőset, új módszereket hozott a klinikára: az ő nevéhez fűződik a kognitív-viselkedésterápia és német modell alapján az intenzív csoportterápia bevezetése. Legfontosabb tette pedig a Carl Rogers által alapított személyközpontú pszichoterápia magyarországi meghonosítása. Ez a módszer az empátián és a feltétel nélküli elfogadáson alapul, Tringer személyesen Rogerstől is tanulta.

Bitter István folytatta a neves elődök munkáját igazgatása alatt 2004-től 2014-ig. Ebben az időszakban az intézetben elsősorban a szkizofréniát és a neurotikus kórképeket kutatták, és bevontak eddig elhanyagolt kórképeket is, például a felnőttkori hiperaktív figyelemzavart. Az intézetvezető másik törekvése az volt, hogy korszerűsítse az oktatást. A pszichoterápiás osztály magas színvonalon működött, intenzív csoportterápiákat is tartottak és tartanak ma is. A kutatások pedig a molekuláris biológiára is kiterjedtek, a DNS-ben is keresik a betegségek okait és rizikófaktorait, az agyat a legkorszerűbb MRI készülék segítségével vizsgálják. Igazgatása alatt újraindultak a művészetterápiás foglalkozások, és a klinikán ötvözték a biológiai szemléletet a humanista szemlélettel, akárcsak a pszichiátria úttörői száz évvel ezelőtt.

2014 és 2016 között megbízott igazgatók, Simon Lajos docens és prof. Bereczki Dániel irányították a Pszichiátriai Klinikát.

2016-tól napjainkig Réthelyi János vezeti, aki már igazgatói kinevezése előtti másfél évben intenzíven foglalkozott kutatással a Nemzeti Agykutatási Programban (NAP). 2005-től foglalkozik a pszichiátriai betegségek genetikájával: a pszichiátriai betegségek genetikai és biológiai hátterét vizsgálja, illetve azt, hogy a genetikai tényezők hogyan állnak összefüggésben bizonyos környezeti rizikótényezőkkel és a gén-környezeti interakciók hogyan vezethetnek egy pszichiátriai betegség kialakulásához. Elsősorban szkizofréniával foglalkozik, de vizsgálta a bipoláris affektív zavar és a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar genetikai hátterét is. Szívügye, hogy érdekes, izgalmas és lelkiismeretes módon történjen az oktatás a klinikán, és a hallgatók megfelelően motiváltak legyenek. Célkitűzése, hogy magas szakmai színvonalon, lelkiismeretesen és szeretettel tudja ellátni a betegeket.