Betűméret: A A A

A Semmelweis Egyetem részletes története

 

Az orvosi kar
története
(1769–1951)

 

Az orvosi kar története (1769–1951)

 

A nagyszombati orvoskari ház napjainkban

A nagyszombati orvoskari ház napjainkban

A Pázmány Péter esztergomi érsek által 1635-ben alapított nagyszombati egyetem Mária Terézia uralkodása idején emelkedett jezsuita rendi intézményből királyi rangra, és vált csonka egyetemből valódi univerzitássá az addig hiányzó negyedik kar, az orvosi felállításával. Mindez szerves részét képezte annak az átfogó, birodalmi szintű reformfolyamatnak, melynek hátterében az a felismerés állt, hogy az egészségügy elsőrendű államérdek, és nagyfokú állami szerepvállalást igényel. A nagyszombati Orvoskar tervezetét a királynő udvari orvosa, a holland származású Gerard van Swieten dolgozta ki, az általa megreformált bécsi Orvosi Kar mintájára. A szervezés Mária Terézia 1769. november 7-én kelt rendelkezése (ún. intimátuma) nyomán indult meg. Ezt megelőzően, egy július 17-én kelt királyi diploma az egész egyetemet királyi rangra emelte. Az új fakultás elhelyezésére külön épületet emeltek Franz Anton Hillebrandt tervei szerint, ami 1772 májusára készült el. Az oktatás 1770-ben indulhatott meg, kezdetben öt tanszékkel: élettan és gyógyszertan (Prandt Ádám Ignác), bonctan (Trnka Vencel), sebészet (Plenck József Jakab), botanika és kémia (Winterl Jakab József), valamint általános kórtan (Shoretits Mihály), vagyis a voltaképpeni klinikum. Saját klinika híján ez utóbbi oktatása komoly nehézségekbe ütközött, de hasonlóképpen gondot jelentett a tetemek és a botanikuskert hiánya. Az egyetem 1777-es Budára költöztetésével e gondok is megoldódni látszódtak.

A Budára telepítéssel egy időben kiadott I. Ratio Educationis módosította az egyetem vezetését. Az egyetem élén 1767 óta álló, és az állam képviselőjének számító consistorium helyébe egyetemi tanács (szenátus) lépett, igaz gyakorlatilag ugyanazon tagokkal. Továbbra is megmaradt a főként szertartási ügyeket intéző, évenként újraválasztott magistratus academicus. Az egész intézmény élére elnököt, ill. főigazgatót, a karok vezetésére pedig kari igazgatókat (kari elnökök) neveztek ki. Nem sokkal később (1786) II. József – az orvoskar kivételével – eltörölte ezt a tisztséget, hatáskörüket pedig az addig háttérbe szorított dékánok vették át. Ekkor szabályozták először a tanárok kinevezési módját is. A kar véleménye alapján a szenátus terjesztett fel javaslatot az uralkodóhoz, aki a Helytartótanácson keresztül küldte le a kinevezést.

Az 1780-ban kiadott Diploma Inaugurale

Az 1780-ban kiadott Diploma Inaugurale

1780. március 25-én adta ki Mária Terézia az egyetem „Magna Chartájának” is nevezett Diploma Inauguralét, melyben általános rendelkezések mellett rögzítette az egyetem jogállását és fenntartásának anyagi alapjait. A királynő utódját, II. Józsefet is közelről foglalkoztatta az Universitas sorsa. Személyes látogatásai után döntött az intézmény Pestre helyezéséről, ami 1784-ben történt meg. Az Orvoskar a korábban feloszlatott jezsuiták rendházában (a Hatvani, ma Kossuth Lajos és Újvilág, ma Semmelweis utcák sarkán) kapott helyet. A gyakori költözködések visszafogták az oktatótevékenységet, hiszen a legtöbb erőt a feltételek megteremtése kötötte le. A gyorsan fejlődő Pest azonban az eddigiekhez képest gazdagabb és változatosabb beteganyagot biztosított, és a klinikai ágyak száma is 16-ra növekedett. Az egyre szaporodó tanszékek (elméleti orvostan, természetrajz – 1784; állatorvostan – 1787; államorvostan, különös gyógytan – 1793; elméleti sebészet – 1808; szülészet – 1812; szemészet – 1817) és a növekvő létszámú hallgatók befogadására a kolostor átalakított épülete hamarosan szűknek bizonyult. Erősen hátráltatta a gyakorlati oktatást, hogy a klinikák, eltérően a nemzetközi gyakorlattól, nem a városi kórházban, hanem a kar épületében kaptak helyet, így nem nyílt lehetőség az oktatáshoz szükséges beteganyag rendszeres cseréjére. Ugyan a kar többször tett kísérletet arra, hogy a Szent Rókus kórházat is bevonja a kar intézeteinek bővítése érdekében, azonban ezek a városi magisztrátus ellenállásán rendre meghiúsultak. Ennek ellenére a 20-as évektől kezdve a karon meghonosodott a gyakorlati oktatást hangsúlyozó klinikai irányzat, melynek egyik fő képviselője Bene Ferenc, a himlőoltások bevezetője volt.

Az orvosképzés időtartamát van Swieten felfogása szerint kezdetben nem szabályozták. Egy 1774-es rendelet szabta meg először az orvosok képzési idejét, ami ekkor 5, majd az 1786-os tanulmányi rend szerint csak 4 év volt. A vizsgáztatások megszigorítása után II. József óta érvényesült az orvosi oklevelek kölcsönös elismerése (az ún. conformetur elve), legalábbis Bécs-Prága-Krakkó-Pest vonatkozásában. Ebből Bécs 1804-ben kilépett, és a többivel szemben privilégiumot szerzett. A sebészmesteri, ill. polgári sebészi tanfolyam két-, a gyógyszerészi egyéves volt. A szülésznőket szemeszterenként indított rövid kurzusokban képezték. 1787-től csatlakozott ehhez az állatorvosi tanfolyam.

Orvoskari pecsétnyomók 1770, 1848

Orvoskari pecsétnyomók 1770, 1848

A pezsgő egyetemi életet produkáló századvéget I. Ferenc korának maradi szelleme váltotta fel. Ezt tükrözi a központosítás és a tanszabadság megvonása jegyében fogant 1806-os II. Ratio Educationis, ami sokkal mélyebben foglalkozott az Orvosi Karral, mint a megelőző. Részletesen rögzítette a tananyagot és a professzorok kötelességeit, korszerűsítette a tanulmányi és szigorlati rendet, a tanulmányi időt 5 évre emelte. Az egyetem vezetésében döntő szerepet kapott a kormány akaratát keresztülvivő elnök (praeses universitatis) és helyettese, az alelnök (vice-praeses), aki egyben az egyetem kancellárja is volt. A rektorból, dékánokból és seniorokból álló egyetemi magisztrátus csekély jogkörrel rendelkezett. Az 1810-es évek végén még a kari igazgatói tisztséget is visszaállították, jóllehet az Orvoskar felett továbbra is az országos főorvos gyakorolt szakmai felügyeletet.

Mivel a kormányzat által annyira rettegett francia forradalmi eszmék szempontjából az orvosképzés semleges területnek számított, a XIX. sz. elején a karok közül csak itt nyílhatott lehetőség komolyabb tudományos tevékenységre, illetve jelentősebb fejlesztésekre. A megtett erőfeszítések ellenére a túlzsúfoltság és a növekvő igények következtében az oktatás tárgyi feltételei a 30-as évektől egyre romlottak. Az 1838-as jeges árvíz pusztításai csak tetézték a bajokat, annyira, hogy még az országgyűlés is foglalkozott az Orvoskar helyzetével.

Ilyen szűkös körülmények között igyekeztek a kar tanárai lépést tartani az ekkoriban nekilendülő és szakosodásnak induló nemzetközi orvostudománnyal. Ennek fényében értékelendő, hogy Bécset is megelőzve, 1793-ban az elsők között Pesten kapott önálló tanszéket az államorvostan, ami akkoriban összevontan tartalmazta a törvényszéki orvostant és a közegészségügyet. A himlő elleni védőoltásokat Magyarországon már 1799-től kezdték alkalmazni, 1824-től pedig Gebhardt Ferenc vezetésével Központi Oltóintézet létesült az Orvoskaron belül. A kar tanára volt korának egyik legjelentősebb természettudósa, Kitaibel Pál. Az 1844-ben, Arányi Lajos által alapított Kórbonctani Intézet nemzetközi összehasonlításban is az egyik legkorábbi ilyen intézmény. 1847 elején, mindössze néhány hónappal a Massachussets Hospital-beli első kísérlet után Balassa Pesten már kipróbálta az éteres altatást. Az első altatásos műtétet néhány nappal később Schoepf-Merei Ágost végezte el. A kar a hazai nagy járványok leküzdésében (tífusz, sárgaláz, himlő, a lázadásba torkolló 1831-es és az 1848/49. évi kolera) is mindvégig meghatározó szerepet játszott.

Sebészmesteri oklevél 1776

Sebészmesteri oklevél 1776

Az orvosi és sebészdoktori tanfolyam kezdettől latinul folyt. A nemzeti nyelven történő oktatás a XVIII. sz. végén került napirendre. Rácz Sámuel, aki az orvoskari professzorok sorában már ötödikként 1793/94-ben rektori tisztséget is betöltött, 1789-ben kiadta az első magyar nyelvű élettan könyvet „A physiologia rövid sommája” címmel, amely egyben az első magyar nyelvű egyetemi tankönyvnek is tekinthető. 1830-ban törvény engedélyezte a magyar nyelv használatát, 3 év múlva megszületett az első magyarul írt doktorátus Flór Ferenc tollából, 1844-ben pedig a magyar lett a hivatalos nyelv. A magyarul történő oktatást azonban, a tanárok nemzeti elfogultsága ellenére az Orvoskar fenntartásokkal fogadta, mivel számos diák – sőt néha tanár – nem értett magyarul, azon kívül jószerint hiányzott még a magyar orvosi műnyelv. Végül a magyar oktatási nyelvet 1848-ban vezették be. Az alsóbb fokú tanfolyamok (sebészmester, szülésznő, állatorvos) kezdettől nemzeti nyelveken, magyarul, németül, és szlovákul zajlottak.

Az 1848. évi áprilisi törvénykönyvben külön cikk (1848:XIX.tc.) foglalkozott az egyetemmel, mely végre kimondta annak függetlenségét, valamint a liberális tanszabadság elvét. A tanárok és hallgatók többsége aktívan részt vett a szabadságharc eseményeiben. Ennélfogva a fegyverletételt követő megtorlás erősen megrázta a tanári kart, többen kényszerültek börtönbe (Balassa János), bujdosásra (Bugát Pál) vagy emigrációba (pl. Schoepf-Merei, aki végül Manchesterben alapított gyermekkórházat). Igazoló eljárások indultak, a tanárok lojalitásuk függvényében tarthatták meg katedrájukat, állandósultak a hatósági zaklatások. Császárhű, de nemegyszer másodrendű új tanerők kerültek a karra. Az abszolutizmus idején a magyar helyett a német lett az oktatás és az ügyvitel nyelve. Az 1848-as tanulmányi rend helyett a „conformetur” elv jegyében az 1833-as bécsi rendet vezették be. Ezzel egyidőben bizonyos korszerűsítések is megvalósultak. Így 1850-től vált kötelezővé a középiskolai érettségi, és eltörölték a kari igazgató tisztségét. Bár még mindig kilencféle szakon képeztek szakembereket, a sebészmesteri kurzus lassan elsorvadt, mígnem Lemberg, Olmütz és Salzburg mintájára Pesten is felfüggesztették a képzést. 1872-ben a céhet is feloszlatták.

oktoberi_diploma

Az Októberi Diploma 1860

Nyelvkérdésben elmozdulás csak az udvart ért nagy külpolitikai kudarcok után következett be. 1859-ben diákküldöttség indult Bécsbe a magyar nyelv visszaállítása érdekében. 1860-ban a pesti egyetemre is kiterjesztették az autonóm rektor- és dékánválasztás jogát. Az Októberi Diploma nyomán a főtárgyakat magyarul, a többit igény szerint németül, szlovákul vagy latinul adták elő. A magyar nyelvet végül a kiegyezés után, az 1868:XLIV. törvénycikk helyezte vissza jogaiba. Ekkor több magyarul nem tudó tanár távozott az Egyetemről, pl. a kitűnő fiziológus Jan Nepomuk Czermák is lemondott, akit magyar kollégái hiába próbáltak maradásra bírni.

1872-ben vezették be az egységes orvosképzést, így 1878-tól már csak egyetlen orvosi diploma létezett, „egyetemes orvosi tudományok doktora” megjelöléssel. Az 1875-ös egyetemi szabályrendelet a tanszabadság és autonómia biztosítása mellett, lefektette az új, egyetemes orvosdoktori szigorlati rendet. 1881-től változott a tanév időtartama is. Korábban novembertől augusztusig, ezután szeptembertől júniusig tartott.

A rossz felszereltség mellett az orvoskar legfőbb gondja továbbra is a helyszűke volt. 1848-ban ugyan elvitték végre a klinikákat az Újvilág utcai épületből, de ez csak átmenetinek bizonyult, mivel a forradalom leverése után visszaköltöztek oda. A Szent Rókus Kórház továbbra is elzárkózott a klinikák befogadása elől, a főváros pedig hosszú ideig nem biztosított telket az építkezések számára. Átmeneti enyhülést jelentett a Kunewalder-féle terményház (az akkori Országúton, ma Múzeum körúton) megszerzése 1858-ban, amit eredetileg az Állatorvosi Intézet számára vásároltak. Ide költözhetett át a sebészet (Balassa), az állattan, az élettan és az ekkor Semmelweis vezette szülészet, valamint a teljes kari adminisztráció. Igazi megoldást azonban csak az 1873 és 1911 között megvalósult, és mintegy 25 millió koronát fölemésztő nagyszabású építkezések hoztak, melyek egészen 1911-ig tartottak. Ekkor vált az akkor még igencsak külterületnek számító Üllői út az Orvoskar tengelyévé, ahol két telepen helyezték el a klinikákat, a füvészkertet és az adminisztrációt. Ezzel egy időben, gyors egymásutánban alakultak az új, gyakran párhuzamos, de kivétel nélkül a kor színvonalán álló, kielégítően felszerelt tanszékek. Az 1880-as évekre számuk mintegy megnégyszereződött. E máig egyedülálló fejlesztésekben kulcsszerepet játszottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium részéről Eötvös József és Trefort Ágoston miniszterek, valamint Berzeviczy Albert államtitkár, Markusovszky Lajos tanácsos, az Orvoskaron pedig Balassa János, Korányi Frigyes és Tóth Lajos, későbbi államtitkár.

semmelweis_publikacio_orvosi_hetilap

Az Orvosi Hetilap 1858. január 10-én megjelent száma Semmelweis A gyermekágyi láz kóroktana című cikkével

A klinikum gyors fejlesztésével sikerült behozni az addigi jelentős elmaradásokat. Az építkezésekkel párhuzamosan kristályosodott ki, elsősorban az Orvosi Hetilapot is elindító Balassa és Markusovszky körül a „budapesti orvosi iskola”. Semmelweis hatására itt indult meg először a műtéti fertőzések tudatos prevenciója. Az elsők között kapott Budapesten tanszéket a közegészségtan, a kiváló bakteriológus Fodor Józseffel az élén. A Schoepf-Merei és Sauer művét folytató Korányi Frigyes kezdte meg a korszerű alapokon álló magyar belgyógyászati iskola kiépítését. Munkáját fia, Sándor vitte tovább. A „magyar Charcot”-nak is nevezett Jendrassik Ernő az ideggyógyászat, Dollinger Gyula az ortopédia, míg Tauffer Vilmos a műtétes nőgyógyászat és szülészet egyik megalapítója volt. A modern sebészetet meghonosító Lumniczer Sándor elsőként alkalmazta a Lister-féle antiszepszist. Schulek Vilmos, Grósz Emil és Imre József munkássága nyomán ebben az időben vált Európa-hírűvé a magyar szemészet. A gyermekgyógyászatban a Bókayak és Kopits Jenő, a csípőficam nemzetközi szakértője említendő. A hazai Pasteur Intézet első igazgatója, Hőgyes Endre alapozta meg Bárány Róbert későbbi Nobel-díjas felfedezését. Az anatómus Lenhossék Mihály az idegrendszer finomabb szerkezetének kutatásával kivívta Nobel-díjas kollégája, Santiago Ramón y Cajal elismerését, aki társának tekintette a neuron-tan megalkotásában. A stomatológiában Árkövy József, a gyógyszertanban Balogh Kálmán voltak kiemelkedők. 1907-ben kapott önálló intézetet a radiológia, annak hazai megalapozójával, Alexander Bélával az élén. Az élettan a cseh származású kitűnő Czermákkal vált korszerű tudománnyá az Orvoskaron. Őt Jendrassik Jenő követte, aki a korszerű magyar fiziológiai iskola megalapítását tűzte maga elé célul.

Szembetűnően emelkedett a hallgatók száma. Az 1860-as években 400-500 között mozgott, az 1880-as évekre meghaladta az 1000 főt. A 60-as években alakultak az első diákszövetségek. 1862-ben segélyegylet, majd öt év múlva önképző egylet. A század végén merült fel először a nők felvételének problémája. Az orvoskar általában elutasító álláspontra helyezkedett a kérdésben. Az első magyar orvosnő, gr. Hugonnay Vilma csak 17 évi huzavona után tudta honosíttatni Zürichben, 1879-ben szerzett diplomáját. 1895-ben azonban már rendelet tette lehetővé a nők számára a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi képzést és gyakorlatot. Az első Pesten végzett magyar orvosnőt Steinberger Saroltát 1900. november 3-án avatták fel. Igazi változást az orvosnők képzése téren azonban csak a világháború hozott.

III. Sz. Belgyógyászati Klinika kórterme 1922-ben

III. Sz. Belgyógyászati Klinika kórterme 1922-ben

Az első világháború idején a hallgatók és tanárok jó része bevonult, a sebtében 2000-re szaporított klinikai ágyak felét sebesülteknek tartották fenn. A hadigazdaságra való átállás, majd a Monarchia gazdasági kimerülése drasztikusan csökkentette általában az oktatás, így az egyetem anyagi ellátását is. A háború szinte kiszippantotta a hallgatókat, a leszerelés után viszont dömping mutatkozott. Az utolsó békeévhez viszonyítva több mint kétszer annyi medikus (6526 fő) kívánta folytatni félbehagyott tanulmányait.

További zűrzavart okozott a forradalom és a proletárdiktatúra 1918/19-ben. Az egyetemet szoros központi irányítás alá vonták, és jelentős átalakításokat hajtottak végre. Személycseréket hajtottak végre , a jobboldalinak vélt tanárokat szolgálaton kívül helyezték. A Tanácskormány rövid fennállása miatt intézkedései nem lehettek tartósak. Az ellenforradalom hatalomra jutásával a kari tanács „ex lex”-nek minősítette az 1918. október 31. után történteket, és újabb személycserék, illetve igazolási eljárások kezdődtek. Tanárokat távolítottak el a karról, többek között a később külföldön Nobel-díjassá lett Hevesy Györgyöt, a nukleáris orvostudomány egyik megalapítóját, vagy a kitűnő szemészt, Grósz Emilt, igaz, őt csak átmenetileg.

tanevnyito_1928

Az 1927/28. egyetemi tanévnyitó ünnepség díszmenete

Az elcsatolt területekről kisebb népvándorlás indult a maradék „csonka Magyarország”, elsősorban Budapest felé. Főként az állami szolgálatban álló értelmiség (köztisztviselők, orvosok, tanárok stb.) kényszerült elvándorlásra, részben mert hivatása nyelvhez kötött, részben mert az újonnan berendezkedő idegen államtól aligha remélhetett alkalmazást. Az orvosi szakma területén mutatkozott a legnagyobb túlkínálat, főleg Budapesten, így a kenyérharc itt különösen éles formákat öltött. A túl nagyra duzzadt hallgatói létszámok és a forradalmak tapasztalata mellett ez is egyik előidézője volt az 1920:XXV. törvény, közkeletűbben a „numerus clausus” megszületésének, melynek kezdeményezése épp a budapesti Orvoskarról indult ki. Ennek lényege az egyetemre lépés feltételeinek szigorítása volt, amivel egyrészt igyekeztek csökkenteni a továbbtanulók számát, másrészt kizárni a forradalomban részt vetteket, illetve korlátozni a zsidó hallgatók arányát. Ez utóbbi különösen az Orvoskart érintette közelről, hiszen nyílt pálya lévén kezdettől számos zsidó fiatal választotta az orvosi hivatást. Másfelől e törvény kedvezett a protekcionizmus terjedésének. Ugyanekkor a kar igyekezett a nők felvételének is gátat vetni.

A budapesti tudományegyetem 1921. április 14-én felvette alapítója, Pázmány Péter nevét, amit 1950-ig viselhetett. A háború okozta gazdasági válság, amit az ország területi megcsonkítása tovább súlyosbított, az egyetemet is addig nem tapasztalt anyagi gondok elé állította. Alig kezdett normalizálódni a helyzet, mikor az 1929-es újabb válság ismét az oktatásra és egészségügyre fordított összegek csökkentését eredményezte. Az orvosok között is megjelent a munkanélküliség, az egyetemen több mint 10%-os volt a leépítés, leálltak a beruházások, és az ágyak negyedét anyagi okokból üresen kellett hagyni. A hallgatók száma is erősen megcsappant (1925/26-ban 1729 fő, 1930/31-ben 1234 fő), ellentétben a nemzetközi tendenciával.

dolinger_gyula_bemutato

Dollinger Gyula, a Sebészeti Klinika vezetőjének bemutatója a 20. század elején

1922-ben vezették be az orvosképzés régóta napirenden lévő reformját. Fő elvként a kutató- és gyakorló orvos együttes képzését tartották szem előtt. A tanulmányi idő 5-ről 6 évre emelkedett, a szigorlatokat négy ciklusra osztották, és emelték a meghirdetett kollégiumok számát. Később tovább módosult a szigorlati rendszer, de ezt csak 1943-ban vezették be. 1936-ban megváltozott a diplomák klasszifikálása. Ekkor alakultak ki a ma is használatos rite, cum laude, summa cum laude minősítések. Hosszú idő után a gyógyszerészképzést is megreformálták, kettőről négy évre emelve a tanulmányi időt, a gyakorlatot pedig kettőről egy évre csökkentve. Ezentúl a gyógyszerészi tanulmányok megkezdését nem kötötték előzetes gyógyszertári gyakorlathoz, hanem érettségi után azonnal be lehetett iratkozni.

A mai Fogorvostudományi Kar alapjait 1909-ben vetették meg. Ekkor épült fel és nyílt meg a Mária és Pál utca által határolt telken az akkori Európa egyik legjobban felszerelt fogászati klinikája, a Stomatológiai Klinika. Az 1920-as években maxillofaciális sebészet oktatását is kibővült, majd röntgen osztállyal is kiegészült a klinika.  Balogh Károly igazgató kezdeményezésére 1947-től a fogászat kötelező tantárgyként szerepelt az orvosképzésben.

Ifj. Bókay János gyermekgyógyász

Ifj. Bókay János gyermekgyógyász

Az Orvoskaron a két háború között is nemzetközileg elismert iskolák működtek. Így pl. Korányi Sándoré, aki az apja által alapított iskolát fejlesztette tovább. Eredményei közül kiemelkedik a vese funkcionális vizsgálati módszereinek kidolgozása és a tuberculosis visszaszorítása. Tanítványai közül akadémikusok és tanszékvezetők sora került ki: pl. Rusznyák István, Hetényi Géza, Haynal Imre. Jelentősek voltak Krompecher Ödön rákkutatásai, akinek a nevéhez fűződik a „basocellularis” rák leírása, Liebermann Leó nukleinekre, komplementerekre, enzymekre vonatkozó, vagy Schaffer Károly morfológiai témájú kutatásai. Kórbonctanban Buday Kálmán tisztázta az elhalásos száj- és arcgyulladás pathogenezisét. Mikrobiológiában Preisz Hugó, biokémiában Hári Pál, élettanban Farkas Géza, biológiában Huzella Tivadar neve emelhető ki. A klinikai orvostudományok terén a gyermekgyógyász Heim Pál, Bókay János és Bálint Rezső, a sebész Verebély Tibor, valamint a szemész Grósz Emil és Blaskovics László voltak szakterületük kiemelkedő egyéniségei.

A II. világháború 1944-ig az oktatókat is érintő katonai szolgálaton és a sebesült-ellátáson kívül különösebb zavart nem okozott az Orvoskar életében. A front közeledtével az oktatószemélyzet nagy részét mozgósították. A 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel az egyetemre, így az Orvoskarra nézve is új veszélyekkel járt. A kormányzat határozott utasítása ellenére az egyetem megtagadta a Németországba települést. Ezután a klinikák, laboratóriumok Budára telepítésére készültek tervek, ám részben a kar ismételt ellenállása, részben szállítási nehézségek ezt is jórészt meghiúsították. Ám még az ostromgyűrű bezárulása előtt katonai behívóval Németországba vitték a felsőbb éves mérnök-, orvos-, gyógyszerész- és állatorvostan hallgatókat, vagyis mindazon szakok képviselőit, akiket a háború folytatása szempontjából fontosnak tekintettek. A budapesti Orvoskarról ily módon kb. 600 orvos- és gyógyszerészhallgatót telepítettek ki részben Halléba, részben Ausztriába a tanszemélyzet egy részével együtt. Ők csak a háború után, nem kis nehézségek árán a kar, illetve az egyetem közbenjárására tudtak hazatérni amerikai útlevéllel.

2_belklinika_bombatalalat

A II. Sz. Belklinika bombatalálatott kapott épületrészének bontása

Budapest ostromát a várossal együtt a kar is nagyon megsínylette. Hatalmasak voltak az épületkárok (négy klinikát ért súlyosabb találat), és a felszerelések jelentős része is elpusztult. A teljes kár összesen mintegy 13 millió (1938-as) aranypengőre volt tehető. A legnagyobb pusztítás a II. Belklinikát, az I. Női, a Bőrgyógyászati, a II. Sebészeti és a Gyermekklinikát érte, de számos más épület is károsodott. Ezt tetézte a vízrendszerek szétfagyása és a városszerte elharapódzó fosztogatás. Ezzel együtt a klinikák az 50 napos ostrom idején is működtek, sokszor lehetetlen körülmények között. Még az Élettani Intézet és a Kórbonctan is berendezkedett a sebesültellátásra.

A háború után jelentősen kicserélődött az oktatószemélyzet a hatalomra kerülő új politikai erők ízlése szerint. Ennek fő eszköze az igazolási eljárások voltak. Az arányokra jellemző, hogy a 27 orvoskari nyilvános rendes tanár közül 15 ellen indítottak eljárást, illetve távolítottak el állásából különböző szankciókkal. Ehhez járult még a Szemészeti Klinika megürülése Imre József professzor 1945. januári halálával. Rajtuk kívül még 6 címzetes rendkívüli, 17 magántanár, valamint 111 orvos lett elmozdítva. Utóbbiak közül 44-en a kivitt hallgatók kíséretében még Németországban voltak.

1945 júniusától emigrálásáig a kar oktatói közé tartozott a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzor is, aki ez idő alatt az élet- és kórvegytani tanszéket vezette. 1945-től a hallgatók száma ugrásszerűen megnőtt, többszörösen meghaladva a kar befogadóképességét, így 1947/48-tól kénytelenek voltak bevezetni a felvételi vizsgát. A kommunista párt hatalomátvétele után egyik fő szempont a jelölt származása lett, ennélfogva alaposan megváltozott a hallgatóság társadalmi összetétele. Hamarosan mintegy 25%-ot tett ki a munkás és paraszti származású fiatalok aránya. Megalakult a NÉKOSZ, majd az 1951/52. tanévtől szovjet mintára megindult a tudományos diákkör mozgalom. 1948-ban megtörtént az oktatás újabb reformja. Szigorodott a vizsgarend, gyakorlatiasabbá vált az oktatás, a tantárgyak közé felvették az orvosi kémiát és a fizikát, majd 1950-ben a biológiát. Politikai okokból került bevezetésre a marxizmus-leninizmus, az orosz nyelv, majd a honvédelmi ismeretek.

Ebben az időszakban csatoltak több kórházat is az egyetemhez, klinikákká alakítva át őket. Ennélfogva az ágyszámok az 1946-os 1178-ról 1955-re 3167-re duzzadtak. Ezzel párhuzamosan folytatódott a tudományágakon belüli szakosodás, ami hamarosan a klinikákon is további elkülönülést eredményezett. A kutatásba egyre nagyobb költségigényű területek léptek be, így a gazdag országok mögötti lemaradás törvényszerű volt. Ezt tetézte az 50-es évek nagy elzárkózása, amikor a tudományban is a szovjet befolyás érvényesült.

2017. augusztus 1-jétől Pető András Kar (PAK) néven a Semmelweis Egyetem karaként működik a Pető András Főiskola, valamint az annak részét képező Konduktív Pedagógiai Központ, így az egyetem ma ismét hat karral rendelkezik.

Összeállította: dr. Molnár László

Az önálló orvostudományi
egyetem története: BOTE, SOTE
(1951-2000)

 

Az önálló orvostudományi egyetem története: BOTE, SOTE (1951-2000)

 

1949-től kezdve a magyar felsőoktatás egymást követő reformok során ment keresztül. Az egyházak elleni harc jegyében változtatták meg az egyetem nevét, így 1950. szeptember 1-jétől alapítója, Pázmány Péteré helyett egyik legjelesebb tudós-tanárának, Eötvös Lorándnak a nevét viselte. A Minisztertanács 1950 végén, szakítva a korábbi gyakorlattal és hagyományokkal, határozott a szakminisztériumok alá rendelt szakegyetemek létrehozásáról. Ezt részben új intézmények alapításával, részben már meglévők megbontásával kívánták elérni.

Az átszervezések során a 30-as évek szovjet felsőoktatási rendszerét vették mintának, tekintet nélkül arra, hogy az azóta eltelt idő alatt ezt már a Szovjetunióban is jelentősen módosították, visszaállítva a felsőoktatás egységes irányítását. Az akció befejezésének határidejét 1951. február 1-jére tűzték ki. Ennek keretében történt meg a tudományegyetemek orvoskarainak leválasztása és önálló szakegyetemekké alakítása. Ezzel párhuzamosan az új orvosegyetemek többé nem a Vallás- és Közoktatásügyi, hanem az újonnan felállított Egészségügyi Minisztérium alárendeltségébe tartoztak. 1951. február 1-jétől tehát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orvostudományi Kara mint önálló Budapesti Orvostudományi Egyetem folytatta működését.

Hőgyes Endre utca 9. BOTE Gyógyszerészi Kémiai Intézet, hallgatói laboratórium, 1960.

Hőgyes Endre utca 9. BOTE Gyógyszerészi Kémiai Intézet, hallgatói laboratórium, 1960.

A gyógyszerészképzés még 1951-ben került végleg az Eötvös Loránd Tudományegyetemről az orvosegyetemre. A negyvenes években megindult reform keretében felállt Gyógyszerészképzés Karközi Állandó Bizottsága (ami a mai Gyógyszerésztudományi Kar bizonyos értelemben vett „őse volt) az önállóvá vált, még egy karú egyetemen  is folytatta tevékenységét Gyógyszerészeket Oktatók Testülete” néven. 1955 októberében ennek bázisán szervezték meg a Gyógyszerésztudományi Kart.

A második világháborút követően a vérveszteségek és az emigráció  következményeként a magyar fogszakorvosok száma jelentősen lecsökkent, illetve a régi típusú, az általános orvosi diploma megszerzésén alapuló fogszakorvos képzésre, annak hosszú tanulmányi ideje miatt egyre kevesebben jelentkeztek. 1952-ben megjelent a fogorvosképzés reformjáról szóló rendelet, így még abban az évben megindult az új típusú szakosított fogorvosképzés. A Gyógyszerésztudományi Kar kialakításával párhuzamosan 1955-ben megalakult a Fogorvostudományi Kar, mely ekkor még csak egyetlen klinikával rendelkezett. A három kar kialakítását (akkori nevükön: Általános Orvostudományi, Fogorvosi, Gyógyszerészi) megelőzte, hogy 1955. szeptember 1-én létrejött az egyetem saját rektorátusa. 

Az önálló egyetem megteremtése után az ötvenes évek elején több kórházat is az egyetemhez csatoltak, klinikákká alakítva át őket.  A hallgatói létszám megkétszereződött. Az önállósodás azonban nemcsak nyereséget hozott. Az orvosi szakmára bizonyos szempontból hátrányosan hatott a humán területektől és a Természettudományi Kartól való távolodás.  Az 1950-es években a hallgatók kiválasztásánál pártpolitikai elveket alkalmaztak, és igyekeztek háttérbe szorítani több „származási kategóriát” és 1963-ig az ideológiai tárgyak jelentős óraszámot vettek el a szakmai képzéstől, illetve nagy jelentőséggel bírtak az államvizsgán is. 

az 1972-es BEK döntőn a Partizán Belgrád elleni mérkőzésen

az 1972-es BEK döntőn a Partizán Belgrád elleni mérkőzésen

Az új egyetem mindennapi életét nehezítette, hogy csak a legszűkebb szakmai intézményekkel rendelkezett, de hiányoztak a kulturális és sportélet feltételei, vagy a nagyobb rendezvényekre alkalmas termek. Ezeket csak a 70-es évek nagy beruházásaival sikerült pótolni. A leválás után megtörtént az egyetemi sportklubtól, a BEAC-tól való elszakadás is, megalakult az Orvosegyetem Sport Club. Az OSC vívói és vízilabdázói olimpiák és világbajnokságok rendszeres és eredményes szereplői voltak.

A háború nyomai még el sem tűntek, mikor a kommunista hatalom elleni tiltakozásként 1956. október 23-án kitört a forradalom. A diákmegmozdulásokban az orvosegyetemisták is részt vettek, majd a fegyveres harc kirobbanása után egyetemünk szerepe természetszerűleg a sebesültellátásra korlátozódott. Annál is inkább, mivel intézményeink a budapesti harcok epicentrumába estek. Az érintett klinikák, intézetek személyzete nemegyszer emberfeletti, hősies helytállást tanúsított.

Az Üllői út 26. sz. épület 1956-ban

Az Üllői út 26. sz. épület 1956-ban

Újabb épületkárok keletkeztek, a legsúlyosabban a Bőrklinika sérült. A kommunista restaurációt kísérő megtorlás az egyetemet sem kerülte el. Ennek lett áldozata az ártatlanul meghurcolt és kivégzett Tóth Ilona szigorló orvos, akit egyetemünk ma mártírjának tekint.

A konszolidációt követően, a 60-as évektől megélénkülő külkapcsolatok elősegítették a tudományos lépéstartást a nemzetközi szakmával. 1969. november 7-én, az Orvoskar alapításának 200. évfordulóján az egyetem felvette Semmelweis Ignác nevét.

Az elmúlt évtizedekben komoly fejlesztések is megvalósultak. Az elméleti és tudományos tevékenység és ezek körülményeinek fejlesztését szolgáló beruházásként 1978-ban készült el a Nagyvárad téri Elméleti Tömb (NET), ami sokáig a SOTE jelképe volt és a maga 89 méteres magasságával Magyarország legmagasabb épülete. További jelentős infrastrukturális fejlesztés volt az 1956-ban lerombolt Bőrklinika újjáépítése, az I. sz. Szemklinika és az 1990-es évek elején átadott Transzplantációs és Sebészeti Klinika volt. A klinikákon ekkor több mint 3100 ágyon folyt a gyógyító-oktató munka.

Az 1970-es évektől indult meg a külföldi hallgatók arányának növekedése. Ekkor még főleg a harmadik világból, illetve zömmel az ún. demokratikus országokból érkeztek. 1983-ban indult meg a német, 1989-ben az angol nyelvű oktatás.

A felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény az egyetemek feladatává tette a tudományos fokozatra való felkészítést és a doktori (PhD) fokozat odaítélését, amely alapján a Semmelweis Egyetem a Doktori Iskoláját még abban az évben akkreditáltatta és 2000-ig 28 programot indított el.

Összeállította: dr. Molnár László és Sági Zenina

A Haynal Imre Egészségtudományi
Egyetem: OTKI, EFK, HIETE
története (1956–1999)

 

A Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem: OTKI, EFK, HIETE története (1956–1999)

 

A Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem jogelődje csak 1956-tól működött, de a magyarországi szervezett orvostovábbképzés már több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza. 1883-ban Fodor József indítványára döntött úgy a Budapesti Orvosi Kar tanártestülete, hogy a szünidőben 2 hetes ismétlő kurzusokat indítanak gyakorló orvosok számára. Angliában ugyanebben az évben alapították az Orvosi Továbbképzés Iskoláját.

orvoskepzes1911-ben indította meg Scholtz Kornél és Grósz Emil az „Orvosképzés” c. lapot, mely 1938-ig követte a tanfolyamok programját. A kurzusokat olyan neves tanárok vezették, mint Tauffer Vilmos, Dollinger Gyula, Bókay János, Schaffer Károly és Grósz Emil. 1912-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hivatalosan is elismerte az Orvosi Továbbképzés Központi Bizottságát. Budapesti, majd később vidéki közkórházak is bekapcsolódtak a képzésbe, a támogatókhoz csatlakozott az Országos Társadalombiztosítási Intézet, az Országos Közegészségügyi Tanács és az Államvasutak. Grósz Emil, aki 10 éven át volt a bizottság elnöke, fáradhatatlan szervezőmunkát végzett, ami a külkapcsolatok terén is megnyilvánult. A 20-as, 30-as években világszerte nőtt az orvostovábbképzés jelentősége, Magyarországon volt egyedül visszaszorulóban. 1936-ban megszüntették a bizottságot, az orvostovábbképzést pedig az egyetemek vették át.

Az önálló orvostovábbképzés csak a háború után, 1947-ben szerveződött újjá, az Országos Közegészségügyi Tanács és az Orvosszakszervezet munkája nyomán. Ekkor mindkettő elnöke Weil Emil volt. 1955-ben hozták létre az Orvostovábbképző Intézetet (OTKI), mely 1956. január 1-jén kezdte meg működését. Bázisként a Szabolcs utcai Állami Kórházat jelölték ki, mely az államosításig, 1950-ig a Pesti Izraelita Hitközség Kórháza volt. Az alapításnál kezdeményező szerepet játszott az Állami Kórház első igazgatója, Doleschall Frigyes, aki 1957-ben egészségügyi miniszter lett. Az OTKI az orvostudományi egyetemekkel és a vezető kórházakkal együttműködve kezdte meg a tanfolyamok szervezését.

1961-ben az intézmény osztályaiból 21 tanszéket állítottak fel. Ez a bázis a 70-es évek során jelentősen kibővült, nemcsak a központi telephelyen, de országos intézeteket is bevonva az orvostovábbképzésbe. 1970-ben az Egészségügyi Minisztérium az intézetet közvetlen felügyelete alá vonta, egyben az orvos- és gyógyszerész-továbbképzés központjává tette. Az oktatói állományt a felsőoktatási intézményeknél szokásos nomenklatúra szerint (egyetemi tanár, docens stb.) szervezték át. Ekkoriban alakult ki az orvostovábbképzésnek az egész országra kiterjedő rendszere.

1973-ban az Elnöki Tanács az OTKI-t egyetemi rangú felsőoktatási intézménnyé nyilvánította. Az orvos, gyógyszerész és orvosi pszichológus szakképzés és továbbképzés mellett feladatul kapta az egészségügyi intézmények vezetőinek és főorvosainak vezetőképzését. Ekkor alakult ki az Egészségügyi Főiskolai Kar felállításával a kétkarú tagozódás. Az új karon folyt a főiskolai végzettségű egészségügyi dolgozók képzése, az Orvostovábbképző Karon pedig az orvosok és gyógyszerészek továbbképzése.

Az Egészségügyi Főiskolai Kar 1975. szeptember 2-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét. A Kar létrejöttét, a főiskolai szintű képzés elindulását az egészségügyben az évtizedek óta létező társadalmi igényen túl két, 1973. december végén megjelent jogszabály tette lehetővé, addig ugyanis az egészségügyben dolgozók közül csak az orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek részesültek felsőfokú képzésben. E két jogszabály: „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1973. évi 32. számú törvényerejű rendelete az Orvos-továbbképző Intézetről” és „A Minisztertanács 1046/1973. (XII. 29.) számú határozata az Orvostovábbképző Intézet keretében működő karokról”. A határozat szerint „azokon a szakokon, szakterületeken kell a főiskolai képzést bevezetni, amelyeken az orvos irányítása és ellenőrzése mellett végzendő munkafolyamat meghatározott önállóságot és önálló szakmai ismeretkört, önálló munkavégzést követel az adott dolgozóktól.” Ennek értelmében az Egészségügyi Főiskolai Karon dietetikus, védőnő, gyógytornász, közegészségügyi-járványügyi ellenőr szakokon 3 éves nappali képzés után főiskolai oklevelet, egészségügyi szakoktató, intézetvezető, mentőtiszt szakokon pedig 2 éves levelező képzés után „felsőfokú intézeti szakoklevelet” kaphattak a végzett hallgatók.

1975 szeptemberében a jelzett hét szakon, ötvennyolc oktató és négyszázhatvanöt elsőéves hallgató közös munkájával kezdődött meg a kar első tanéve. A tantervek véglegesítésére irányuló módosítások elkészítése három évvel később kezdődött és a Kari Tanács 1980. októberi ülésének határozatában realizálódott.

Az Egészségügyi Főiskolai Kar első tanévnyitója 1975-ben

Az Egészségügyi Főiskolai Kar első tanévnyitója, eskütétel  – 1975. szeptember 2.

Az átalakítások után az OTKI 1976-ban kapott új szervezeti és működési szabályzatot, melynek értelmében a Szabolcs utcai központban lévő oktatási egységek klinikáknak és intézeteknek, az országos intézetekben létesültek pedig tanszékeknek minősültek. Ez utóbbi körbe tartozott az Országos Kórbonctani Intézet, az Országos Laboratóriumi Intézet, az Országos Anaesthesiológiai és Intenzív Therápiás Intézet és az Országos Dietetikai Intézet. Ugyancsak 1976-tól kezdődött a szakprofil osztályok és ambulanciák felállítása a klinikákon. Az OTKI szervezeti keretében működött az Országos Szakképesítő Bizottság, melynek feladata az orvosok és gyógyszerészek szakvizsgáztatása, ill. a vizsgáztatás szervezése és ellenőrzése volt.

Az OTKI-t 1985-ben az egyetemi törvény nyilvánította teljes jogú egyetemmé Orvostovábbképző Egyetem néven. Az intézmény 1993-ban vette fel Haynal Imre nevét. Munkájában ekkor 9 klinika, 24 tanszék, 5 intézet, valamint 9 oktató kórház (köztük a Western Pennsylvania Hospital) vett részt. Az egyetemnek az orvostovábbképzésen kívül a területi ellátásban és a tudományos kutatásban is voltak feladatai. Az egyetem által szervezett csaknem 400 tanfolyamon, konferencián, szakmai gyakorlaton évente mintegy 13-14.000 fő vett részt.

1990 júniusában az Egészségügyi Főiskolai Kar Kari Tanácsának határozata alapján a korábbi szakokra tagozódott szerkezetet felváltotta az intézetek és tanszékek rendszere. Ennek következtében az egyes tantárgyak, tantárgycsoportok oktatási feldolgozása, fejlesztése, tudományos háttere egyértelmű autonómiát és felelősséget kapott. Ugyanakkor megmaradt az oklevelek szakmai értékéért viselt kompetencia és felelősség is, a korábbi szakokból kifejlesztett tanszékeknél.

Az első nappali képzési formában végzős diplomás ápolók a gyakorlatizáróvizsga után

Az első nappali képzési formában végzős diplomás ápolók a gyakorlatizáróvizsga után

1989-ben levelező, egy évvel később pedig nappali tagozaton indult be a diplomás ápoló képzés, amely az ápolók azt a két évtizedes törekvését váltotta valóra, hogy felsőoktatási végzettség is demonstrálja szakmai önállóságukat és a munkavégzésükhöz szükséges speciális felkészültség színvonalát. Az optometrista szak 1991-ben indult három éves levelező alapképzéssel. A felsőoktatási végzettséggel rendelkezők szakirányú továbbképzésének elveit, tanterveik felépítésének általános követelményeit, felvételi rendszerét a Kari Tanács 1991-ben határozta meg. Ennek alapján sorra kezdődtek a különböző képzések: családgondozó védőnő, egészségügyi menedzser, klinikai mérnök, DSGM szakgyógytornász és végül addiktológiai konzultáns. A Népjóléti Minisztérium Karunk közreműködésével készítette el az egészségügyi felsőoktatási intézmények képzési céljait megfogalmazó előterjesztést. Ennek figyelembevételével a Kari Tanács 1993 áprilisában módosította a nappali alapképzések négyévesre módosított tanterveit. Ennek megfelelően ősszel négyéves nappali képzés kezdődött dietetikus, gyógytornász, közegészségügyi-járványügyi felügyelő és védőnő szakokon. A megnövelt képzési idő lehetőséget teremtett a gyakorlatok, a szaktantárgyak, a szakdolgozat készítés és a személyiségfejlesztő tréningek hatékonyságának fokozására. A Kar az utóbbi két szakon, a munkáltatói igényeknek megfelelően, levelező alapképzést is bevezetett.

Az Egészségügyi Főiskolai Kar Kari Tanácsa 1994 decemberében kinyilvánította szándékát a Semmelweis Orvostudományi Egyetemhez történő integrálódásról. A SOTE vezetése támogatóan fogadta a kezdeményezést, viszont a HIETE Egyetemi Tanácsa nem döntött a Kar elbocsátásáról, ehelyett együttműködési megállapodásra törekedett a SOTE-val. A Kar erőfeszítéseihez nagyban hozzájárult az országgyűlés azon célkitűzése, hogy törvénymódosításaiban szorgalmazza az intézményi integrációt és az együttműködések ésszerűsítését. Az 1996. évi módosításoknak köszönhetően felgyorsultak az események. 1996 májusában végül megalakultak a HIETE és a SOTE közös munkacsoportjai, amelyek feladata az integráció tartalmi kérdéseinek kidolgozása volt. Ettől kezdve hatékony együttműködés alakult ki a Főiskolai és az Orvostovábbképző Kar képviselői között.

Összeállította: dr. Molnár László és Sági Zenina


A Semmelweis Egyetem
története (2000–)

 


SE_cimer_png_250A Semmelweis Egyetem története (2000–)

 

A 90-es évek végén került napirendre a hazai felsőoktatási hálózat átalakítása az intézményi integráció jegyében. A folyamat végső szakaszát a felsőoktatási intézményhálózat átalakításáról szóló 1999. évi LII. törvény határozta meg. Ennek megfelelően három egyetem (SOTE, HIETE, TF) még abban az évben, júliusban létrehozta közös Integrációs Előkészítő Testületét, amely elkészítette a létrehozandó egyetem szervezeti-működési és gazdálkodási szabályzatainak tervét, valamint rektorának és főigazgatójának pályázati kiírását.

A Semmelweis Egyetem címerét 2001-ben az előd szervezetek pecsétjeiből alakították ki

A Semmelweis Egyetem címerét 2001-ben az előd szervezetek pecsétjeiből alakították ki

Az előkészítési munkálatokat követően 2000. január 1-jétől létrejött a Semmelweis Egyetem, amely hat karral az Általános Orvostudományi, az Egészségtudományi, az Egészségügyi Főiskolai, a Fogorvostudományi, a Gyógyszerésztudományi és a Testnevelési és Sporttudományi Karral indult el. Ebből az alakulatból 2001. december 31-én kivált a HIETE Egészségtudományi Kara, amely egyidejűleg egy kormányhatározat alapján megszűnt. (A HIETE utóda a belőle létrejött új szervezet, az Országos Gyógyintézeti Központ lett, amely bezárásáig, 2007-ig „Szabolcs Utcai Kórház” néven volt közismert.) A HIETE Egészségügyi Főiskolai Kara továbbra is az egyetem része maradt, mely 2001 végétől kezdve tehát 5 karral: Általános Orvostudományi, Egészségügyi Főiskolai (2007-től Egészségtudományi Kar néven), Fogorvostudományi, Gyógyszerésztudományi és Testnevelési és Sporttudományi Kar folytatta működését.

A Semmelweis Egyetem Szenátusa a 2008. május 29-i, 62/2008. számú határozatában döntött arról, hogy három, a természettudományok és társadalomtudományok határterületén dolgozó intézet, az Egészségügyi Menedzserképző Központ, a Mentálhigiéné Intézet és az Egészségügyi Informatikai Fejlesztő és Továbbképző Intézet részvételével megalapítja hatodik karát, az Egészségügyi Közszolgálati Kart. A Kar tevékenységét 2010 januárjában kezdte meg, a Kari Tanács alakuló ülésére 2010. április 21-én került sor. Az új kar meghatározóan társadalomtudományi orientáltságú, de interdiszciplináris, határterületi képzéseket integrált magába. Programjaival lefedi a teljes képzési spektrumot, az alapképzéstől kezdve a mesterképzésen, illetve doktori képzésen keresztül a szakirányú továbbképzésig az egészségügyi menedzsment, a lelki és közösségi egészség, valamint az egészségügyi informatika területén.

RS31918_KA-20150615-IMG_9654-eok-scr

Elméleti Orvostudományi Központ

Az új évezred a szervezeti átalakulások mellett jelentős fejlesztéseket is hozott. 2003-ban az Egészségügyi Főiskolai Kar a korábbi szétszórtsága helyett (Óbuda, Újpest, Józsefváros) új székhelyre költözhetett, az egyetem központjához közeli Vas utcába, az igényesen felújított egykori Pajor-szanatórium, később Balassa János Kórház épületébe. 2006-2007 között épült fel a Fogorvostudományi Kar Oktatási Centruma a Szentkirályi utcai Pátria nyomda helyén. Ebbe a modern épületbe költözött a kar szinte minden klinikája és tanszéke. 2008 szeptemberében valóra vált a ’60-as évek óta dédelgetett második elméleti épület terve, a Tűzoltó utcai Elméleti Oktatási Központ, mely több építészeti szakmai díjat is elnyert. A ház bruttó 27 000 négyzetméterén a kutatást biztosító laboratóriumok, dolgozószobák, hallgatói laboratóriumok, előadótermek, modern állatház és hét szemináriumi terem található. A két utóbbi beruházás úgynevezett PPP-konstrukcióban valósulhatott meg. Az épületfelújítások közül meg kell említeni a központi igazgatási épület (Üllői út 26.) 2008-ban indult, több ütemre tagolt projektjét, mely első szakasza, a felújítás 2009-ben készült el, majd 2012-ben a tetőtér kialakításával fejeződött be. A Mária utcai Szemészeti Klinika és az I. Sz. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet 2013-ban újult meg. 2012 nyarán indult el a Külső Klinikai Tömb nagyarányú fejlesztése, a Korányi projekt, mely az egyetem elmúlt száz évének legjelentősebb beruházása.

Fogorvostudományi Oktatási Centrum

Fogorvostudományi Oktatási Centrum

A Semmelweis Egyetem 2008 és 2010 között három külföldi kihelyezett képzést indított el. Az első az Asklepios Campus Hamburg volt, amelynek keretében a német nyelven tanuló hallgatók a budapesti elméleti képzés után tanulmányaikat a magyar tanterv alapján, a hamburgi campuson folytatják, a képzés végén pedig a Semmelweis Egyetem orvosi (M.D.) diplomáját kapják meg. 2009-ben indult az olasz és angol nyelvű fizioterápiás alapképzés (BSc) a svájci Luganóban található L.U.de.S Egyetemmel együttműködésben, amely megegyezik az Egészségtudományi Kar képzésével. 2010-ben az Egészségügyi Közszolgálati Kar Pozsonyban hozott létre egy székhelyen kívüli képzést. A pozsonyi Health Management Academy-val (HMA) közösen szervezett posztgraduális egészségügyi menedzserképző program szlovák nyelven folyik.

RS25802_KA-20141204-IMG_9080-scr

A Központi Igazgatási Épület felújítása 2009.

2010-ben a Semmelweis Egyetem kutató-elitegyetem címet nyert el, melyhez kapcsolódva nagymérvű pályázatot valósított meg „Modern Orvostudományi Technológiák a Semmelweis Egyetemen” címmel. A mintegy három milliárd forintos pályázat keretében kiemelkedő eredmények születtek öt kiemelt kutatási projektben: a személyre szabott orvoslás; a képalkotó eljárások és bioimaging; a bio-engineering és nanomedicina; a molekuláris medicina területén, valamint az integratív oktatási modulban. Az egyetem a következő, 2013-16 közötti időszakra is elnyerte a kutatóegyetem minősítést.

Magyarországon az orvostudományi egyetemek közül elsőként a Semmelweis Egyetemen valósult meg 2011-ben egy két éves TÁMOP projekt keretében az e-learning tananyagok fejlesztése és nyílt lehetőség online vizsgáztatásra is. Még ebben az évben megalakult az E-learning és Digitális Tartalomfejlesztő Központ, amely egyetemi tananyagfejlesztések koordinációs feladatait látja el.

Tüdőtranszplantáció 2016.

Tüdőtranszplantáció 2016.

2013-ban megszűnt a budapesti Központi Stomatológiai Intézet, amelynek szerepét az egyetemen belül létrejött Fogászati és Szájsebészeti Oktató Intézet vette át. Az Intézet a Fogorvostudományi Kar legnagyobb létszámú és alapterületű intézete és a folyamatos betegellátás mellett részt vesz az oktatási, szakorvosképzési és továbbképzési feladatokban is. 2014-ben létrejött az Országos Onkológiai Intézet bázisán működő Semmelweis Egyetem Mellkassebészeti Klinika. 2015 decemberében itt hajtották végre az első sikeres hazai tüdőtranszplantációt.

2014. szeptember 1-jén a Testnevelési és Sporttudományi Kar kivált a Semmelweis Egyetemből és ismét önállóan, Testnevelési Egyetem néven folytatja működését.

2014 végén a többi hazai felsőoktatási intézményhez hasonlóan, a kancellári tisztség bevezetésével a Semmelweis Egyetemen is átalakult a vezetési rendszer. Az oktatás, kutatás és betegellátás a rektor irányítása alá tartozik, míg az egyetem működtetésével, gazdálkodásával kapcsolatos feladatok a kancellárhoz kerültek. 2015-től a Rektori Hivatal jogi feladatait a kancellár alá rendelt Jogi és Igazgatási Főigazgatóság vette át, míg az oktatással kapcsolatos feladatokat a rektor irányítása alá tartozó új szervezeti egység, az Oktatásigazgatási Hivatal kapta meg. Ugyanettől az évtől az egyetem Klinikai Központjának vezetését a klinikai rektorhelyettes vette át a rektortól. 2016-ban, közvetlenül a Klinikai Központ alá tartozó egységként, megalakult az egyetem Onkológiai Központja.

Összeállította: dr. Molnár László és Sági Zenina