Álljunk meg egy kávéra – beszélgetés Nándori Ferenccel

 2021. október 1-jétől dolgozom itt, az Egyetemen. Gazdasági irodavezetőként lettem felvéve és több, mint egy éve ideiglenesen ellátom tömbigazgató helyettesként a Tömő utcai Klinikai Tömbigazgatóság tömbigazgatói feladatainak a teendőit is. Ez várhatóan nem tart túl hosszú ideig, de egyelőre így ezt a kettőt viszem most párhuzamosan.

 Nem a feladatok jelentik a nagyobb terhet, inkább az időfaktor. Volt már a munkaerőpiacon ennél nagyobb vagy több teendőim is, ezért kihívásként inkább a feladatok szerteágazó természetét hoznám fel. Két nyolcórás munkát kell ellátnom, ami nyilván nem fér bele a nyolc órába. Ez ugye azt jelenti, hogy hol a nap elejéből, hol a nap végéből, hol mind a kettőből, hol az éjszakából, hol pedig a hétvégéből csípek még hozzá valamennyi időt. Úgyhogy így megy ez. Szeretem csinálni egyébként, tehát nem az a probléma, hogy agyi vagy képességbéli terhet jelentenének a feladatok, hanem úgy sok, hogy rengeteg időt visz el, és más is igényt tartana az időmre.

 Nem a krav maga kezdésekor kezdtem el sportolni (a krav maga civil formáját a 80-as évek óta tanítják – a szerk). Az edzések megkezdése előtt is minden áldott reggel kb. 60 percet és este egy olyan 20 percet mozogtam izzadásig és mozgok most is. Valami szerencse folytán nem túlzottan nagy az alvásigényem. Sosem volt alvásproblémám, rövid időn belül ki bírom pihenni magam, legalábbis ezt bizonyította eddig a szervezetem. Egy kicsit humorosan azt szoktam mondani, hogy „PÍ időben”, azaz 3:14-kor kelek hétköznapokon, szombat-vasárnap pedig túlalszom magam, akkor 4 órakor szoktam kelni. Ébredés után kezdetét veszi egy 60 perces kemény darálása az embernek, majd utána következik a rendbetétel, reggeli, és aztán jövök dolgozni hétköznapokon.

Ehhez a rutinhoz külön napokon jön még rá a krav maga-edzés, ami alkalmanként plusz 60 perces elfoglaltságot jelent. Egy ismerősöm szintén űzi a sportot, tőle kaptam kedvet, és megkerestem az edzőjét. Mindenképpen beszélni akartam vele, hogy megmondja, az én koromban még be meri-e vállalni az edzést. Megnézett, és azt mondta, hogy az izmoltságom jó, tehát szívesen vállal – azóta, két éve csinálom a krav magát.

 Érdekes kérdés. Egy nagyon intenzív mozgásról beszélünk, ennek ellenére van, aki bátorkodik nem feltétlen sportnak nevezni, merthogy ez egy küzdés valamiért. Az alapelv az, hogy mi soha nem kezdeményezünk semmiféle konfliktust és a lehetőség szerint mindent megteszünk, hogy ne keveredjünk ilyenbe. Elmegyünk, el is szaladunk, ha kell. De az élet olyan, hogy valamikor elkerülhetetlen helyzet áll elő. A krav maga arra készít fel, hogy ilyen esetben ne érjen váratlanul egy kvázi akármilyen erősségű támadás elhárításra sem. Ez nyilvánvalóan magával hozza azt, hogy keményen kell csinálni az edzést.

Megtetszett, hogy még inkább acélosítja az embert, és ez nekem jó érzést ad. Kimozgatom magam általa, szinte szállok le a lépcsőn, tehát nem kocogok, nem cammogok a lépcsőn meg bárhol, hanem így lépcső fölött két centivel tudok le-föl mászni, bárhol is vagyok – nekem ilyen szempontból ad sokat a sport. Úgy gondolom, hogy azért ez a fajta jó érzés ráteszi a bélyegét az élet minden részére. Ha az ember ki van mozgatva, akkor másképp esik minden. Persze az egyéni érzéseim nem feltétlenül jelentik azt, hogy mindenki ugyanezt vagy ugyanígy érez, vagy érezne, de én még nem csalódtam a krav magában, meg egyáltalán a mozgásban sem. Ilyen szempontból hasznos nekem, legalábbis így érzem most.

 Úgy vélem, hogy amíg el nem határozza valaki, addig valószínűleg nem fog sikerülni. És nem feltétlen kell mondjuk olyan időtartamban végezni, mint amit már én is csinálok, de az, hogy most már mindenhol és mindenhonnan azt közvetítik, hogy a mozgás milyen szinten van hatással az ember mindennapjaira, az egészségmegőrzésre, az motiváló. Elhangzik az is, hogy ha nincs időd az egészségre, akkor lesz időd a betegségre.

Sportolni nem feltétlenül emiatt a filozófia miatt kezdtem el, hanem azért, mert nagyon szeretem a mozgást. Nyilván, ha ennek az a hozadéka, hogy az ember megjelenése egészségesebb lesz, a kiállása tartósabb, vagy odafigyelőbbé válik, az biztos mindenkinek ad egyfajta magabiztosságot, egy jobb érzést. Vagy hétköznapi szituációkra szűkítve, nem zavarja meg például az embert, ha éppen nem működik a lift, nem jön zavarba, ha lefelé vagy felfelé kell menni a lépcsőn, nem esik rosszul, ha futni kell a busz után. Ezek annyira hétköznapi dolgok, hogy talán az ember észre se veszi addig, amíg nem találkozik bármelyiknek a nehézségével. És akkor el lehet gondolkozni, hogy nem célszerűbb-e, hogyha az egészséges formáját megtartja.

Én ezt tényleg így gondolom. Nincs semmi kényszerítő hatás rajtam, nem áll fölöttem edző naponta, hanem mindezt önszántamból, hobbiból teszem. Van bennem egy belső hajtás, és amikor teljesítettem az edzést, akkor elmondhatom, ma is megcsináltam – ez tényleg jó érzést ad nekem.

 Hát ez sem feltétlenül biztos, hogy hétköznapi.

Például kutyákkal foglalkozom. Most csak egy mudink van, de mindig is tartottam kutyákat. Nagyon szeretem őket, mondhatni egymáshoz nőttünk, továbbá sokat lehet tanulni az ő kiképzésükből, akár az emberi konfliktusok kezeléséhez is.

Most ugyan már ritkábban foglalkozom a másik hobbimmal – mert nem olyan túlzottan sok a szabadidőm -, de hobbimadarászkodom is, és tagja vagyok a Magyar Madártani Egyesületnek. És szintén nem feltétlen hétköznapi elfoglaltság, de gombászom is – bár ezt is már ritkábban. Ugye vannak magánerdők, és nincs feltétlen mindenhol kitéve, hogy privát erdőnél járunk-e és a tulaj engedi-e belépést. Ebből volt egy kellemetlen helyzetem: egy talán éppen az erdőhöz tartozó ember szóval támadott rám, hogy mit keresek én itt ezen a területen. Sajnos nem tudtam, hogy az övék. De azért szoktam járni gombászni olyan erdőkbe, amikről konkrétan tudom, hogy állami fenntartásúak. A Kertészeti Egyetemen annak idején végeztem (nem fejeztem be) egy gombaszakértői képzést, aminek köszönhetően a csiperkénél több gombát meg tudok megkülönböztetni. Tehát ezek vannak, amik még lekötik az időmet.