Az egyetemen nincs túl sok kapcsolat és érintkezés a magyar és a külföldi hallgatók között. Miért van ez, és hogyan tudunk rajta segíteni? Caner Turannal, a Turkish Student Association társelnökével beszélgettünk.
Szinapszis: Pontosan mi a feladatod a hallgatók közötti kommunikáció elősegítésében és fenntartásában?
Caner Turan: Bár most hatodéves vagyok, már az első évemet is itt kezdtem Budapesten. Harmadéves koromban egyszerre kétféle Alapszabályunk volt, és nem tudtuk, melyiket is vegyük figyelembe. Akkoriban alakult egy szervezet, az ISAS (ma: ISSA), amely önkéntesi alapon keresett meg hallgatókat, akik a módosítás tervezése közben tartják a magyar hallgatókkal a kapcsolatot és képviselik a külföldi hallgatók érdekeit – mind az angol, mind a német programban. Egy évig dolgoztam ezen, majd ennek elfogadtatásán. Az új Alapszabályban az volt a fő, hogy leírtuk a külföldi hallgatók oktatási érdekképviseletének pontos menetét. Ennek okán új helyek nyíltak a közgyűlésben és a bizottságokban, de ami a legfontosabb, helyet kaptunk a Szenátusban. Negyed- és ötödévesként elnöki tanácsadói tisztségben dolgoztam, valamint része voltam különböző bizottságoknak (többek között a Külkapcsolati és Külügyi Bizottságnak), a kabinetnek és más szervezeteknek. Idén elnöki megbízottként dolgozom, illetve néhány éve társelnöke vagyok a Turkish Student Association-nek, ami az egyik a sok nemzetközi szervezet közül itt az egyetemen.
Sz.: A magyar és külföldi hallgatóknak nincs túl sok közös programja együtt és nem is ismerjük egymást igazán. Van valami terved, mivel lehetne erősíteni a kapcsolatot a két hallgatótábor között?
C. T.: Természetesen! Az egyik legfőbb prioritásnak kéne lennie, hogy a Hallgatói Önkormányzat erősítse a kommunikációt a magyar és a külföldi hallgatók között. Már régóta dolgozunk ezen és elő is álltunk néhány projekttel – ezek egyelőre elfogadásra várnak nemzetközi részről. Eddig egy véletlen folytán jött össze a legsikeresebb kapcsolat: a szűrőprogramok során.
Talán eddig ez volt a legerősebb kapcsolat a hallgatók között – pedig az elsődleges cél nem is ez volt, mi csak az egészségneveléssel szerettünk volna foglalkozni. Ez vezetett rá arra, hogy nem marketingesek vagyunk és nem is erre kell fókuszálnunk. Olyan programokat kell szerveznünk és igyekszünk is szervezni, amely mindhárom szervezetnek előnyös – emellett pedig természetes közegben kommunikálhatunk egymással.
Eddig a Language Club volt az, ahol a hallgatók összejöttek, hogy megtanítsák egymásnak az anyanyelvüket. A program sikeresnek látszik, de még több emberre lenne szükségünk.
Amit már régóta tervezek szervezni, azok az érdeklődés alapú körök, legyen az zene, filmek, vitaestek, bármi. Olyan jó lenne látni, hogy a közös érdeklődés hozza össze az embereket, nem pedig egy olyan névjegy, hogy „külföldi hallgató vagyok, légyszi beszélj velem” – ez egyszerűen nem működik!
Sz.: Ennek ellenére vannak azért olyan események, amik kifejezetten a két hallgatótábor közti kommunikáció segítésére jöttek létre. Hogy látod, tényleg erősítik ezek a kapcsolatot a hallgatók között?
C. T.: Mint tudod, a Karnevál kifejezetten így van meghirdetve. Már elsőéves korom óta része vagyok ennek, minden évben kicsit más oldalról és jobban beleláttam a szervezésbe – tavaly egyike is voltam az esemény főszervezőinek.
Ha a hallgatókat megkérdezed, mi a Karnevál célja, különböző választ fogsz kapni; a magyar hallgató azt mondaná: „hogy megismerkedjünk a külföldi hallgatókkal és a kultúrájukkal”. Egy külföldi hallgató szerint: „hogy bemutassam a kultúrámat és azokat a dolgokat, amik fontosak számomra”. Mégis, ha az esemény utáni hétfőn megkérdeznéd ugyanezeket az embereket: „Mondj nekem csak egy dolgot, amit nem tudtál eddig a görögökről, de péntek óta már tudsz!” – nos, erre még sosem kaptam semmilyen választ… (Természetesen, ha valaki ilyen céllal érkezik és sikerül barátokat szereznie, az lenne az ideális minden szervező részéről.)
Az a helyzet, hogy az esemény egyik célját sem teljesíti igazán – legyen az a kultúrák megismerése, az ételek, a különbözőség ünneplése, stb. Vagyis, hogyan tudnád bemutatni azt, ahonnan jössz, az egész kultúrát egy kajapult mögül?! A Karneválnak ezért szüksége van arra, hogy a céljaira koncentráljon, ha ez azzal is jár, hogy néhányat el kell különíteni az eseménytől.
Sz.: Mit gondolsz, lennének egyéb lehetőségek, ahol mindennapi helyzetekben tudnánk kapcsolatot teremteni egymás között?
C. T.: Tudod mi lenne igazán jó? Ha lennének közös óráink! Nem tudom, ez papíron hogyan működne, de ez már másik kérdés – egyik legfőbb probléma az, hogy a magyar nagyon szép, de nagyon nehéz nyelv. Sok erőfeszítést igényel, hogy megértsük és magyarul kommunikáljunk. A nyelv a kulcs ahhoz, hogy diagnózist állítsunk fel és segíthessünk, ha pedig nem tudunk folyékonyan magyarul, az a beteggel való kapcsolatot is hátráltatja, épp úgy, mint azt, amit a tanárok taníthatnának nekünk.
Eddigi csoportjaimban mindig volt valaki, aki jól tudott magyarul, de más csoportokban azért a testbeszéd nem működik annyira hatékonyan. Ha a klinikákon lennének tanársegédek, nem csak segíteni tudnának, de kihasználhatnák a kapcsolat előnyeit is: például, ha később az adott területen akarsz dolgozni, kétszer annyi órád lehet az adott tárgyból – és természetesen külföldiekkel is megismerkedhetsz.
Sz.: Teljesen egyetértek. Van esetleg még valami, amit szeretnél elmondani?
C. T.: Még két dolgot szeretnék mondani. Először is, szeretnénk megmutatni magunkat. Csak adj nekünk egy lehetőséget, és mi mindent megteszünk, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle.
Másodszor, csak akkor tudjuk képviselni a Semmelweis Egyetemet, ha úgy érezzük, mi is részei vagyunk – máskülönben tíz év múlva senki sem fog külföldről itt tanulni. Mi, külföldi hallgatók, nagyon szeretjük Budapestet és a magyarokat és csak az reméljük, nem fogjuk úgy érezni, hogy van A Semmelweis Egyetem A magyaroknak, meg amúgy mindenki másnak a háttérben.