Az előző részben a vakvezető kutyák „alkalmazásának” ötletéről, és arról a meghatározó időszakról volt szó, amíg a kölyökkutyákból felelősségteljes vakvezető lesz. A gondos tenyésztés, nevelés és kiképzés teszi lehetővé, hogy eljussunk az egész folyamat értelméhez, hogy a kutya valóban megváltoztassa egy ember életét.
„EGYEDÜL NEM MEGY”
Szabó László 17 évesen veszítette el látását egy betegség következtében. Masszőrként dolgozik, a 12 évét is betöltött, halványan őszülő fekete labrador, Gino már a harmadik kutyája. Amikor a beszélgetésre érkeztem, nehéz lett volna eltéveszteni a házat a kerítésnél harciasan ugató Gino miatt, aki egyébként rögtön felhagyott az ugatással, amint látta, hogy vendéggel van dolga. Gazdája munkája miatt hozzászokott az idegenekhez, bár a lelkes fogadtatásban nem kis szerepet játszott a táskámban lévő pizzás csiga is, amit mindenképp szeretett volna a táskán kívül látni.
László kezdetben nem akart kutyát, tudott róla, hogy van ilyen lehetőség, de azt gondolta: így is megbámulják eléggé az emberek, nem kell, hogy a kutya miatt még jobban nézzék. Bár azóta már régen felülírta ezen véleményét, az első időkben nem hiányzott neki segítőtárs, megtanult bottal közlekedni és sok segítséget kapott az emberektől is. Akkor még Sülysápon lakott, az állomás és a házuk között volt egy nagyobb szántóföldszerű terület, ahol, mivel rendszeresen vonattal járt, mindig át kellett mennie. Egyik este jól eltévedt, késő volt, így nem járt arra senki, bolyongott, kínlódott, dühös volt a világra és magára. Akkor érezte először, hogy ez így nem lesz jó. Ezután nem mert egyedül átmenni a szántón, mindig valakinek a segítségére szorult. Megszületett benne az elhatározás, hogy szeretne egy kutyát.
Akkoriban még nem volt internet, túl sok szakirodalom se, ahol utánaolvashatott volna a témának. Amikor bejelenttette igényét a kutyaiskolában, még nem sokat tudott arról, hogy miben fog egyáltalán segíteni a kutya. Sokat kellett várni, nagyjából másfél évet. Ez a helyzet azóta is változatlan, a várakozási idő három hónaptól akár több évig is terjedhet. Tavaly 19 kutya került kiadásra és nagyjából 80-85 igénylő vár négylábú segítőre, tehát még mindig van mit javítani a helyzeten.
HAT LÁB, EGY CSAPAT
Az ő idejében még két hét volt a beköltözés a csepeli központba, ez a mai felgyorsult világban már csak öt nap, az igénylők nem tudnak több időt rászánni. Az akkori három nappal szemben viszont másfél hónap áll a gazdák rendelkezésére, hogy a kiképzővel együtt gyakoroljanak a lakóhelyükön, bejárva a mindennapi életben fontos útvonalakat, hogy összekovácsolódjanak és felkészüljenek a vizsgára.
Az első kutya egészen különleges élmény. A legnagyobb munka a nem látó ember részéről az, hogy teljesen az alapoktól kell mindent megtanulnia, a parancsokat, a kutya jelzéseit, hogy mit várhat a kutyától. Nem elég kiadni a parancsot, a kutyának el is kell fogadnia, hogy a kiképző helyett most valaki más irányítja. László azt mesélte, hogy náluk nagyjából egy hét volt, mire a kutya felhagyott azzal, hogy az utasítás végrehajtása előtt az oktatójára nézzen megerősítésért.
Amikor kutya és gazdája kellőképpen összeszokott párossá váltak, az iskola bejelenti őket vizsgázni. A vizsga két részből áll: engedelmességi tesztből és városi közlekedésből. Ez utóbbi rész kicsit olyan, mint egy forgalmi vizsga, három útvonal közül húz a vizsgázó, amelyet a kutyával együtt egyedül kell teljesíteniük.
Sikeres vizsga esetén a páros szabadon közlekedhet, de a gazda csak örökös használója a kutyának. A tulajdonos mindvégig az iskola marad, ők képviselik a jogait (pl. hogy eleget tudjon pihenni), ha kiöregedik, ők gondoskodnak az elhelyezéséről. Az utógondozási program keretében nyomon követik a kutyák életét, félévenként ellenőrzik az egészségüket, ha kell, reflexfelfrissítő tanfolyamot tartanak, vagy a kiképző elmegy a vak emberhez, ha valami probléma adódik.
ENNI, VAGY NEM ENNI…
Gino esetében ez a már előző részben emlegetett falánkságból adódott, egyetlen rossz tulajdonságából. Nála az étel felülír mindent, bár munka közben tartja magát, de azért az elengedésnél adódnak problémák. Amíg rajta van a hám, Gino a világ legfegyelmezettebb kutyája, de amint lekerül róla, ugyanolyan idétlen, mint a többi mezei kutya. Ez nem is lenne baj, csakhogy egy időben, ha ennivalót talált, nem jött vissza a hívásra, amíg meg nem ette. Az emberek mondták Lászlónak, hogy ott van a kutya nem messze tőle, néha felé néz, aztán folytatja az evést… Persze amikor a kiképző eljött az ellenőrzésre, akkor angyalként viselkedett, el nem mozdult volna a gazdája lába mellől.
Gino nem túl finoman jelzi, ha valamilyen fogás a kedvére való. Ebből akadnak problémák munka közben is, merthogy az emberek puszta jóindulatból, de sokszor kérdezés nélkül is adnak enni a könyörgő, éhező tekintettel néző kutyának. Ez azonban nagyon rossz, mert megzavarja őt a munkában, a gazda pedig nem tudja, hogy mitől ugrott meg hirtelen a kutyája. Rengetegszer elismételt dolog, de fontos, hogy a vakvezetőkutyát etetni és simogatni munka közben tilos, kivéve persze, ha a gazda ezt megengedte.
NEM ESZKÖZ, HANEM TÁRS
Merthogy a vakvezetőkutyák munkája komoly koncentrációt igényel. Feladatuk lényege, hogy kikerülik az akadályokat, vagy megállással jelzik azokat a gazdának. Még a kiképzés során megtanulják, hogy méreteik megnövekedtek, nagyobb ívben kell bevenniük a kanyart, és figyelniük kell pl. a lelógó ágakra is. Nagyjából harminc szóhoz tudnak feladatot kapcsolni, ezek közé tartoznak az irányok, az alapparancsok, és a járda, ajtó, lépcső, megálló keresése. A vakvezetőkutya azonban nem taxi, nem vezet el kérésre a kisboltba, a gazdának kell tudnia, hogyha válaszutat jelez a kutya, akkor merre tovább. Ez egy közös munka, amely során olyan kapcsolat alakul ki a kutya és gazdája között, amelyet látó emberként soha nem fogunk tudni megérteni.
A legnehezebb feladat: az értelmes engedetlenség. Bizonyos helyzetekben a kutya észleli a veszélyt, amit a gazdája nem, ilyenkor meg kell tagadnia a gazda parancsát. Ezt a tanpályán egy lezárt sorompónál gyakorolják: az ember továbbküldi a kutyát, akit akkor jutalmaznak meg, ha nem megy tovább addig, amíg el nem hárult az akadály. Sok gyakorlás után a kutya összeköti, hogy néha felül kell bírálnia a gazdája döntését, de rengeteg próba szükséges ahhoz, hogy később élesben is jól döntsön.
A kutyák számára a vezetés munka, de kihívás is. Gino, bár már kevesebbet dolgozik, de mindig nagy lelkesedéssel fogadja, ha László ráteszi a hámot. A kutyák hatalmas odaadását fejezi ki László előző kutyájának története: egy alkalommal üvegszilánkba lépett, elég csúnya seb lett a lábán, amit csak altatásban tudtak összevarrni. Az orvos „eltiltotta” a négylábút egy napra a munkától, nem is a seb, hanem az altatás okozta kábaság miatt. A kutya egész éjszaka rosszul volt, de reggel, mikor meghallotta, hogy gazdája nélküle indul el dolgozni, beállt közé és az ajtó közé, és fájdalmas sírással tiltakozott a mellőzés ellen. Habár László munkahelyén az egész napot átaludta, este megint töretlen lelkesedéssel és hiba nélkül, ugyan kicsit lassabban kalauzolta haza gazdáját.
A vak emberek legnagyobb bánata, hogy a kutyáik nem élnek addig, mint ők, a kutya elengedése mindig nagyon fájdalmas. Másrészt, aki hozzászokott a kutyával való közlekedéshez, annak nehéz újra csak bottal közlekednie, éppen ezért nyilván az összeillőség szempontjait szem előtt tartva, de előnyt élveznek, akik már a második (vagy többedik) kutyájukra várnak.
A téma még rengeteg érdekességet és szépséget rejt magában, de sajnos ezeket nincs mind mód részletezni. Számomra hatalmas élmény volt a két beszélgetés, amelyekből ez a két cikk megszületett, nagyon hálás vagyok, hogy ezeket az embereket megismerhettem és valamennyire bepillantást nyerhettem ebbe a világba.
Zárásként Schiff Mónika válasza arra a kérdésemre, hogy mi a legkedvesebb emléke: „Számomra a legnagyobb öröm és élmény, amikor egy kutya megváltoztatja az ember életét. Amikor idejön egy kamaszlány, aki betegségből adódóan tudja, hogy el fogja veszteni a látását, bezárkózik, és nem is tudsz neki lelkileg segíteni, és aztán a kutya úgy megváltoztatja az életét, hogy évek alatt elvégez egy főiskolát, férjhez megy, gyermeke születik és ma már egy központ vezetésével ő is segít olyan embereknek, akik nem látnak. És akkor azt mondom, hogy nem hiszem el, hogy itt ült és ilyen volt, és nyilván ehhez a változáshoz más is kellett, de hogy hozzájárult a kutya, magabiztosságot, motivációt adott, ezt ő maga mondta.”