Most valószínűleg legyintetek és továbblapoztok: Párizs, áhh, már voltam. Pedig az évenként a legtöbb turistát fogadó város bőven megér akár egy sokadik látogatást, a Fények Városa egyszerre kényezteti a kultúrára és a jó minőségű gasztronómiára éhezőket, de az sem marad szomjas, aki bulit iszik fesztivállal, és mindezeknek háttere a legpazarabb városkép széles e földkerekségen. Párizs maga egy életérzés, és nem csak fényképre kívánkozó látnivalók tömkelege. Ez az érzés könnyen okoz függőséget, anélkül, hogy akár a legcse-kélyebb mértékben unalmassá válna.
Kiskorom óta nagy vágyam volt, hogy Párizsban élhessek rövidebb hosszabb ideig, így nemcsak hatalmas megtiszteltetés, hogy a Pasteur Intézetben (ami nem mellesleg a mikrobiológia fellegvára is, több egyéb téma mellett, amiken nagyágyúk dolgoznak itt) csinálhatok kutatói gyakorlatot, hanem szó szerint az álmaimat élem 6 hónapig. Ami azt is jelenti, hogy jó szokásomhoz híven hiperaktív turista üzemmódba kapcsolok és mindent látni szeretnék, mérgezett egér módjára járom az utcákat, térképezem fel az eldugott kis kincseket, de igyekszem párizsivá változni, felvenni az itteni ritmust is. Nem alaptalanul hívják a franciákat az élet császárainak, a gasztro-kultúra mellett (halkan jegyzem meg, hogy az átlagos 5 hét fizetett szabadság, jó minőségi szociális és egészségügyi ellátás szintén fontos elem) kiemelném a park-kultúrát. A gyönyörű kertek és természetes ligetek nem csak dísznek vannak, a párizsiak egyik kedvenc időtöltése nemes egyszerűséggel a napozás valamelyik Jardinben, tegyünk hát mi is így, talán a legszívderítőbb a Jardin du Luxembourg taván hajókat eregető kisgyerekek látványa (és innen csak pár lépés a Panthéon, ahol a nemzet nagyjai kaptak síremléket, kombináljuk a kettőt!).
Ha letérnénk a kitaposott ösvényről, de a kultúráról nem mondanánk le, essen a választásunk a Musée Bourdelle-re (Antoine Bourdelle Rodin tanítványa volt, a múzeum a műhelyéből lett kialakítva, munkájára a nyers erő keveredése a líraibb témákkal a jellemző) vagy a Musée Zadkine-re (modern művészet, szobrok, grafika és fotók). Viszonylag új játékos a Musée Quai Branly, az Eiffel torony lábánál elhelyezkedő, már építészetileg is szokatlan kiállítótér, a primitívnek aposztrofált népek művészetét gyűjtötte össze, így jöhet velünk szembe mikronéziai szörfdeszkára emlékeztető totem vagy közép-afrikai szobrok, és akár az indai színháztechnikából is kiművelhetjük magunkat. Ha a klasszikusoknál maradnánk, a Palais Garnier-be (az ikonikus párizsi operaház, ami többek között a budapestinek is mintaképül szolgált) megpróbálhatunk egy előadásra jegyet szerezni pénztárcabarát módon: kezdés előtt egy órával 10-24 eurós áron árulják a megmaradt helyeket, de készüljünk fel, hogy a pénztárnál hadakozás lesz – viszont életre szóló élménnyel gazdagodhatunk, és konstatálhatjuk, hogy mennyire kultúraszerető nép ez a francia (általában nem marad üresen szék), aztán a darab után keressük meg leesett állunkat – a rendezésekre általában nem lehet kifogás, és maga az operaház is belülről még szemet gyönyörködtetőbb. Medikusként körülbelül kötelezőnek tartom, hogy elzarándokoljunk a Hotel Dieu-be, ami a főváros első kórháza, 611-ben nyitotta meg a kapuit, azóta is folyamatosan működik, persze átalakításokkal, bővítésekkel, és inkább néz ki műemléknek, mint kórháznak, a szemfülesek pedig az intézményben korábban tevékenykedők kö-zött sok anatómia és patológia előadásról ismerős nevet szúrhatnak ki. Morbid dolog lenne temetőt ajánlani? Talán, de a Pere Lachaise a number1 a don’t-miss-out listán, egy másik világ, valami letűnt, romantikus bájjal, no meg rengeteg hírességgel, Jim Morrison sírját jelzi a nagy tömeg, Oscar Wildét már dupla kordon veszi körül, mivel rengetegen hódolnak annak a szokásnak, hogy rúzsos ajakkal csókot nyomnak az írózseni sírjára. A hatalmas parkban órák hosszat el lehet bolyongani, visszarepülni az időben, keresgélni Chopint és Edith Piafot.
Egyszer bizony sok lesz a Champs Élysées embertömege, a Louvre monumentalitása, az Orsay impresszinostáinak pasztellszínei a szemünk előtt folynak össze; ilyenkor keressük fel a Quartier Latin-t, az úgynevezett „diáknegyedet”, habár a lezser kritériumnak a zsúfolt Boulevard St. Michel nem tesz eleget (annyira turistás, mint nálunk a Váci utca, kerülendő!), de a Panthéon mögötti zegzugos, sörözőkkel megtűzdelt terület fia-talos lendületével visszahoz minket a jelenbe, a legjobb antikvár könyveket is itt találjuk. Szintén kihagyhatatlan a Shakespeare könyvesbolt a Szajna parton, de hétköznap menjünk, az aranykor írólegendáinak bázisa előtt kígyozó sorok várják, hogy bejussanak a padlótól plafonig könyvekkel zsúfolt szentélybe.
Ha valaki beszél franciául és szenvedélye a történelem, legyen figyelmes, a város számtalan pontján van magyarázó táblával ellátva régi ház, templom, utca, ahol olyan részét ismerjük meg a múltnak, ami még a legrészletesebb útikönyvben sincs benne. Párizs drága, ez tény, de az általános praktikák, miszerint a közlekedésen spóroljunk, remekül kivitelezhető – amúgy is főben járó bűn nem sétálni a világ legszebb városában. Emellett sok múzeum kínál 25-26 év alatt ingyenes belépést, és ha figyelünk arra, melyik étterem, bisztro van helyiekkel tele, ami messzebb fekszik a turistacsapdáktól, nagy eséllyel kerülhetjük el a lehúzást, és jó áron ehetünk jó minőséget.
És neked megvan már, mikor utazol?
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 7. számában.