A tavasz: újjászületés, rügyfakadás, márciusi hóesések és – forradalom. Ezúttal két olyan könyv kerül terítékre, amelyek között több a párhuzam, mint a kontraszt; mindkettő magyar, kortárs, fiatal író alkotása, mindkettő 2017-es kiadás és ráadásul erősen jelen idejű, mindkettő főhőse sodródó, passzív fiatal felnőtt és míg az egyik Magyarországon játszódik, a másik egy kimondatlanul is nagyon-nagyon budapestszagú helyen, és még a cselekmény középpontjában álló forradalom kitörése, körülményei, apropója is hasonlít. Nem tudtam választani.
Nem életünk olvasmányélményeire kell számítani – még azt se merném megkockáztatni, hogy a félév vagy a hónap olvasmányélményeire –, de mindkét regény olyasféle titkos kielégüléssel kecsegtet, mint amikor az ember talál egy mémet, ami tökéletesen kifejezi a szégyellnivalóan #sadboi hangulatát. Vagy mint mikor egy rosszul sikerült hollywoodi nagyjátékfilmben felismerjük a fővárosi forgatási helyszíneket, és ettől valahogy világszínvonalúvá magasztosul a szeretnivaló lepukkantság. Tükörbe nézés. Azonosulás. Jelen idejű nosztalgia.
#NAÍV
Kemény Zsófi: Rabok tovább
A regény elbeszélője, Bora huszonévei elején jár, pszichológushallgató, és életében először kényszerül rá, hogy gondoskodjon magáról. Legalábbis ez történne, ha egy Facebook-csoportban szerveződő forradalom be nem rántaná magával.
Egyértelműen napjaink Budapestjén járunk, bár a politika szereplői nem felelnek meg a valóságnak, a közélet maga igen, épp csak egy kicsit kerülünk közelebb a kivándorlási apokalipszishez. Bora orvos anyja és egyetemi tanár apja például évek óta várták a lehetőséget, amely most megérkezett, mindketten megkapnak egy állást a tengerentúlon, és nem is kérdés, hogy mennek, a lányukat is csak azért hagyják itt, hogy befejezhesse az egyetemet. A legjobb barátnőjének szülei szintén elhagyták az országot. A jelen kilátástalansága azonban Bora számára egy tény, amivel nem akar kezdeni semmit, csak egy átlagos egyetemista, akit alapvetően nem érdekel a politika, és nem is nagyon vesz tudomást a mikrovilágán túl zajló eseményekről. Szinte heccből megy el a Facebook-csoportban szerveződő forradalmárok egyik gyűlésére, és cinikusan szemléli az emberek – egyébként jogosnak ábrázolt – hőzöngését, nem tudja komolyan venni sem a passzív elégedetlenkedést, sem az aktív cselekvést.
Az, ami mégis belehúzza és benne tartja a forradalomban, az a Giovanni művésznevű gengszterrapperrel kibontakozó kapcsolata. Ez a szerelem egyszerre magától értetődően szenvedélyes és nagyon túlgondolt, miközben Bora változatos belső monológokban analizálja Giovanni, saját maga és a többiek legkisebb rezdüléseit, csak végigsodródik a nagyobb horderejű eseményeken.
“Utáltam, hogy ilyen végtelenül közhelyesen kellett lecsap-nom Rémusz monológját, de idegesített. Láttam magam előtt, ahogy ugyanezt elmondja előttem hat másik embernek. Ahogy órákat csámcsognak rajta, ahogy adják egymás alá a lovat. A csatamént. Érezhetően ki volt találva a kirohanásának minden egyes mondata. Reggel óta tökéletesítette a magyarországi vízumos és a házasulós alternatíváit, hogy minél ütősebbek legyenek. Láttam magam előtt, ahogy felvillan a fejében a robotos párhuzam. Csak azt nem, ahogy ténylegesen leesik a székről, mert az meg messze túlzó modorosság volt. És idegesített az is, hogy engem nem az idegesített, ami őt. Hogy nem váltott ki belőlem érzelmeket, ha politikáról, a saját politikámról volt szó a saját országomban. Pedig Rémusznak még igaza is volt. De ha nagyon próbálkoztam, akkor sem tudtam elképzelni, hogy annyira szenvedélyesen gyűlöljek valakit, mint ő. És így élvezzem, hogy gyűlölöm.”
Épp ezért nemcsak a részvétele esetleges, de a nézőpontja is keveset enged láttatni abból, ahogy a szalondiktatórikus kormányzás elbízza magát, és az ellenzéki tüntetések forradalomig fajulnak. Mindössze epizódokat kapunk a budapesti barikádok körül őgyelgő punkokból, feldúlt rózsadombi villákból és a forradalmárok Gellért fürdőben berendezett, emberszagú táborából, viszont a fegyveres összecsapások, az ostrom alá vett kórházak, vagyis a forradalom valódi élettana említés szintjén marad, mindössze egy szkeccs, a regény szempontjából talán csak apropó Giovanni megismeréséhez. Bora szempontjából nézve pedig a „forradalom” nem igazán több, mint egy generációs apakomplexus megnyilvánulása: budai úrigyerekek lázadnak a rendszer ellen, amelyet voltaképpen szó szerint az apáik tartanak fenn, és ez a lázadás is leginkább csak unaloműzés, játék, kaland. Sajnos ez a könyvről magáról is elmondható, zavaróan biztonságos és forradalom létére zavaróan könnyed. Felmerülnek ugyan komolyabb témák, gyerekkereskedelem, nemi erőszak, családi traumák, a forradalom is együtt jár némi szennyel és ótvarral, de azért a Rabok tovább nagyon meseszerűen kezeli a zavargások piszkos valóságát. Egyébként sincs sok súlya, a szerelem és a forradalom egyformán gyorsan, nyom nélkül, lényegében atraumatikusan múlik el Bora életéből, és egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy egyszer majd felnőjön.
– De, kell. A fegyver nem azért kell, mert megvéd, hanem mert
magabiztosságot ad, amitől nem mernek megtámadni, és mindent jól csinálsz, mert magabiztos vagy. Ez mindennek az alapja.
A női magazinok ugyanezt a csinos fehérneműre mondták. Inkább választottam volna a csinos fehérneműt.”
Ami miatt esetleg mégis érdemes elolvasni Kemény Zsófi új regényét, az egyrészt a hamisítatlan keményzsófiság: olyan odavágósan lírai és frappáns a szöveg, és olyan újszerűen hatnak a hasonlatok és összegzések jelenségekről, emberekről, banálisan szólva az életről, hogy akkor is élvezetes, ha egyébként történet szinten nem nyűgöz le, és akkor is, ha a szöveg magas szintű megcsináltsága művivé, tumblr-szenvelgővé teszi helyenként a könyvet. Másfelől a Rabok tovább Magyarországa és egyetemistasága az Égéstermék fájóan ismerős kietlenségével ellentétben nagyon is otthonos, mindjárt az első pár oldalon a Szabó Ervin központi könyvtárában vagyunk, aztán a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, szerelmesek vagyunk, sose indítottuk még be önállóan a mosógépet, alig várjuk, hogy valaki bevezessen az életbe, cinikusak vagyunk és lelkesedünk egyszerre. Ezt a hangulatot nagyon tudja a Rabok tovább.
#MOCSKOS
Potozky László: Égéstermék
Az Égésterméknek már a világa is érdekes, pont azért, mert nem hangzik el ország- vagy városnév egyszer sem, és más alapján sem tudjuk beazonosítani, hol vagyunk, leginkább tehát sehol. A szereplők egytől egyig beceneveket viselnek, a kormányf
ő például Mikiegér, míg az ellenzéki politikusok Szlenderman, Holgerszon és Betmen. A főváros helyszínei és az utcanevek általánosak, ismerősek, Continental, Műszaki Egyetem, Régiposta utca, Konrád tér, Ezredvég; de minden kétséget kizáróan nem Budapesthez kapcsolódóak. A közeg, a megszürkült arcú emberek, a mindennapi politika olyan, hogy száz százalékra vennénk, hogy itthon vagyunk, de mivel Potozky egy párhuzamos dimenziót teremt, mégsem vagyunk itthon, csak úgy érezzük, mintha
– ez egy plusz sivárságot, idegenséget ad a regény hangulatához: otthontalan, de nosztalgikusan az, és ettől még otthontalanabb. Már az első pár oldal után szeretnénk emigrálni ebből a könyvből.
A főszereplő „Minibuller” huszonévei végén jár, szakdogaírás nélkül otthagyta a kommunikáció szakot, és egy táplálékkiegészítőkkel kereskedő cég futáraként dolgozik. Örök kívülálló, passzív, sodródó, teljesen középszerű figura, a tüntetésekhez és a forradalomhoz csak azért lesz köze, mert összejön egy bölcsészlánnyal, aki megpróbál tudatos állampolgárt (vagy politikai aktivistát?) faragni belőle. Minibuller tehát Nikka kedvéért ott van a tüntetéseken, és amikor a gyülekezésekből zavargások és szervezett megmozdulások lesznek, még a szkinhedek által szervezett kezdetleges fegyveres alakulatba is belép a lány kedvéért, bár ott is mindvégig tartalékos, „külsős” marad. Az E/1 elbeszélői hang itt szinte együgyűen tárgyilagos, kevés érzelmi töltete van a szövegnek, és ez pont úgy igaz a Nikka iránt érzett szerelem leírására, mint a forradalom égisze alatt történő brutalitás, halál, pusztítás, értékhanyatlás folyamatára.
“Ebben a kurva kopácsolásban létezni se lehet, tegnap óta tart. Sokan csinálják a Konrádon, fogalmam sincs, miért jó az nekik, ha a bádogpajzsukat zörgetik megállás nélkül, vagy hordókon dörömbölnek ököllel, alumíniumdarabokon pajszerrel, minden döng, ami fém. Még a szemeteskukák mellett is áll egy-egy hülye bottal, egyfolytában ütni kell valamit, stoptáblát csapkodnak fémrúddal, legalább tisztességes zaj legyen a fejben, ha már csend nem lehet. Van, akinek annyira pótcselekvés a forradalom, hogy vontatólánccal csapkodja a föld alatti parkoló egyik szellőzőjének a csövét, min-de-gyik-párt-u-gyan-úgy-árt! és így lesz mostantól, mert Mikiegérék hiába próbálják kivágni az országból a fővárost az autópálya-ellenőrzésekkel meg vonatritkításokkal, úgyis bejutnak a Konrádra az újabb és újabb jöttment arcok, szabadságharcos lesz belőlük, és mivel legtöbbször nincsen tennivalójuk, azok között kötnek ki, akik a vasat verik, soha nem hal el a zaj.”
Ennek ellenére Potozky sokkal pontosabb, realisztikusabb és részletgazdagabb képet fest az elképzelt forradalomról, akár a részvevő ellenzéki pártok, egyetemisták, szkinhedek frakcióinak és egymáshoz viszonyított kapcsolatának leírásában, akár a fegyverkezés, szerveződés nagytotálban való megmutatásában (noha főhőse nem sokkal aktívabb, mint Kemény Zsófi Borája volt). Itt valóban egy forradalom vagy forradalmi próbálkozás kellős közepébe csöppenünk, van gumilövedék, vízágyú, Molotov-koktél, járdapiskóta, agresszív nyugdíjasok, ledöntött emlékművek, Facebook-posztokban szimpatizáló külföldi honfitársak és így tovább.
Az Égéstermékben viszont talán a mellékszálak a legérdekesebbek. Az, ahogy a főhős öccse, Buller rohamrendőrként a rendszer kiszolgálója, ápolónő édesanyja pedig pártrendez-vényekre jár vasárnap, és ugyan a munkahelyi nyomás hatására teszi, mégis elhiszi, hogy az utcán küzdő fiatalokat Amerikából pénzelik, és a fia keres azzal, hogy részt vesz benne. De tűpontos jelenség Mágerné is, Minibuller egykori általános iskolás tanára, akinek a feleltetései közben szerzett traumákat a fiatal férfi máig nem heverte ki – egyáltalán nem meglepő, sőt rendszerszintű, hogy ez a nő szerepet vállalhat az oktatásügyben, és amikor a kormányfő el is bukik, Mágerné továbbsod-ródik a regnáló hatalom túlélőivel a következő ciklusba.
“Eszembe jut, milyen volt augusztusban úgy járkálni betépve az utcán, hogy a fű kizárólag szar dolgokat tudott felnagyítani, hogy a tompaság alól is kiérződött a háború, ha tudtam volna, hogy ennyire bánt, mondom, ez a baj, szól közbe, hogy engem mennyire bánt, mert te fel se fogod a
dolog súlyát, más világban élsz. Most már engem bámulnak az emberek, ahogy kérlelem, hogy próbáljuk valahogy megoldani, nem, nincs értelme, rázza a fejét, és én először a hideg nedvességet érzem, és csak utána a fájdalmat, amint térdre vágom magam a kövezeten, és átölelem a lábát.”
A válságba jutott aktuálpolitikából és a kilátástalan generációs teherből való feloldozás mindkét esetben elmarad. Egy-két hajtást le lehet metszeni, de a rendszer mintha megváltoztathatatlan lenne. Kiesik egy Mikiegér vagy egy Berkes János, de nem rántanak magukkal mindenkit, aki sáros, és a helyükre azonnal odalép egy másik. Végső soron nem is az a kép hervasztó, amit a két könyv a mindenkori hatalomról és a jelen csapásirányokról fest – arról nem is nagyon tudna újat mondani –, hanem az, ahogyan azt láttatják, hogyan viszonyul a politikához a mi generációnk, mi maradhat belőlünk azután, hogy megpróbálunk változtatni a jövőnket fojtogató rendszeren, és kudarcot vallunk. Az égéstermék, ez a sodródó, szkeptikus tehetetlenség pedig még fontosabb és még kiábrándítóbb diagnózis.
Szerző: Gergics Enikő
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 7. számában.