Az egyetemista létbe belecsöppenve sokan nehezen éljük meg a szülői fészekből való kiröppenést. Az önállósodás folyamata megköveteli az alkalmazkodóképesség fejlesztését, a stabil érzelmi állapot kialakítását. A másik városba költözés, hosszabb utazás kapcsán előjönnek azok a megoldatlan problémáink, amelyek régi közegünkben akár fel sem tűntek. A magánnyal való megküzdés és az integrálódás kulcsfontosságú új közegbe kerüléskor, ennek technikáiról és a felmerülő nehézségekről beszélgettem Heller Csilla krízistanácsadó szakpszichológussal.
Sokan már a középiskola során szembesülnek a szülőkről való teljes leválás szükségességével. Mit nevezünk teljes leválásnak? Köthető-e valamilyen életkorhoz?
Pszichológiai szempontból a felnőttség kimondásához három feltételnek kell teljesülnie: fizikai eltávolodás, anyagi függetlenség és érzelmi leválás. Utóbbit inkább csak a szakavatott szem tudja megítélni, még pedig az alapján, hogyha gond adódik a személy életében, már nem rögtön a szüleitől kér segítséget, illetve döntéshelyzetben sem az ő véleményüket kéri ki, vagy nem az ő vélt, feltételezett véleményük alapján hozza meg sajátnak tűnő döntését. A leválás és a pszichológiai értelemben vett felnőtté válás ideje mára egyre inkább kitolódott, de elősegíti, ha egy másik városban, országban kell folytatnunk az életünket. A szülői ház és a felnőtt életterünk közti ingázás viszont még gyakran visszaránthat gyerekstátuszba a hétvégékre. Tegyük fel, hogy egy egyetemista hétvégén hazalátogat. Amennyiben vasárnap este úgy tér vissza a fiatal a kollégiumba, albérletbe, hogy zaklatott, feszült az otthon tett látogatástól, megbomlott az önállóan megteremtett lelki egyensúlya, akkor még nem tudott érzelmileg teljesen függetlenedni a szülőktől. Huszonévesként visszazuhanni az otthoni gyerekstátuszba, annak minden szabályával együtt, lelkileg eléggé megterhelő.
Noha egy idő után valóban nem kérjük ki a szüleink véleményét, helyette kikérjük a párunkét, házastársunkét. Ez gondolom, így van rendjén, a lelki kötődés súlypontját áthelyezzük a társunkra.
Igen, ez így helyes, azonban nem szabad átesni a ló túloldalára, bármennyire bölcsnek tartjuk a párunkat, nem szabad, hogy a döntés jogát a kizárólag minket érintő kérdésekben (pl. munka, öltözködés, étkezés stb.) átadjuk neki. Az úgynevezett „nukleáris család” fogalma, melyet a családterápiában használnak, leírja, hogy minden családnak a saját szabályrendszere szerint kell élnie. Gyerekként vagy fiatal felnőttként, amíg még nem élünk együtt a párunkkal, a (nagyrészt) szüleink által kreált szabályok vonatkoznak ránk. Azonban összeköltözésnél nem jó, ha a régi családunk újra meg újra hatni akar az új életközösségünkre. Nyilván előnyös, ha a gyereknevelésbe nagyszülőkként besegítenek, de a szabályalkotó szerepkörről mindenképp le kell mondaniuk. Sok kliensem érkezik azzal a problémával, hogy megrekednek a régi és új családjuk között. A (nagy)szülőknek hatalmas szívóereje lehet a már felnőtt gyermekükre, és eközben arra törekednek, hogy visszaállítsák azt a régi egyensúlyt, amikor még a gyermekük velük élt. A két családrendszer között azonban nem jó a diffúz átjárás, új, rugalmas határok megalkotására van szükség. A családi életciklus-váltások, különösen a fiatal felnőtt elköltözése és a bekövetkező „üres fészek szindróma” egy elég nagy krízis, s ez utóbbi gyakran egybeesik a szülők életközépi válságával is. Mindeközben a fiatal is átmegy a kapunyitási válságon, hiszen a család elhagyása maga után vonja az új élet megteremtésével járó feladatokat, ami kettős teher. Konfliktusok nélkül egy életciklus-váltás sem zajlik le, ezért a hangosabb viták, az ellentétek felvállalása bizonyos helyzetekben elkerülhetetlenek és szükségesek. Általában minél későbbi életkorban történik meg a leválás, annál nagyobb konfrontációval jár. Mindig a „gyerek” feladata meghúzni a saját határait, mivel a szülőknek nem érdeke „kisöpörni” a házból a gyereküket. Különösen megfigyelhető a gyerekhez való ragaszkodás a patológiás családoknál, ahol a szülők annyira elidegenedtek egymástól, hogy csak a gyerek képes békében együtt tartani őket. Kicsit olyan ez a szituáció, mint amikor a süllyedő hajón lévő lyukat próbálják betömni, és ebbe a lyukba épp beleillik a gyermek.
Kicsit kifelé tekintve, pl. egy Erasmusra készülő fiatal mire számíthat? Feltételezem, ő sem teljesen ugyanolyan emberként jön vissza, mint ahogyan kiment.
Füzi Virág végzett egy felmérést erasmusos diákok között, és azt figyelte meg, hogy szinte mindig egy elszigetelt világot teremtenek meg maguknak a fogadó ország egyetemén. A magyarok általában a körülöttünk élő országok diákjaival (szlovákok, osztrákok) tartanak fent kapcsolatot, és gyakran úgy jönnek vissza, hogy nincs egy olyan barátjuk sem, aki helybelinek számít az adott országban. Pedig ahhoz, hogy sikeresnek érezzük magunkat, muszáj élő kapcsolatot teremtenünk az adott kultúra tagjaival, kinyitni a szívünket a külföldiek felé, hiszen így nyeri el az értelmét maga az utazás is. Ajánlott már az utazás előtt tisztázni magunkban, mik az elvárásaink, milyen nehézségekkel szembesülhetünk külföldi tartózkodásunk alatt, hiszen ilyen is bármikor előfordulhat. Az irreális elvárások és álmok csalódáshoz, súlyosabb esetben akár korai kiégéshez is vezethetnek, és kudarcérzéssel, céltalanság érzésével térhetünk haza, s ezek után biztos elmegy a kedvünk egy időre az utazgatástól. Még az olyan részletkérdéseket is ajánlott utazás előtt tisztázni, mint a helyi tömegközlekedés, az üzletek elhelyezkedése vagy, hogy hova tudunk segítségért fordulni, mivel mindezek egy olyan biztonságérzetet adnak, amit itthon természetesnek veszünk.
Nehézséget jelenthet az ott tartózkodás alatt az élmények „megoszthatatlansága”. Ez azt jelenti, hogy az erasmusos diák nem tudja úgy átadni az otthoniaknak a vele történteket, ahogyan ő azt átélte, mivel minden apró hétköznapi esemény más, idegen térben, ismeretlen szokásrendszerek és kulturális kódok, más jelentéstartalmak között zajlik, így egészen újfajta jelentéssel ruházódik fel. A család gyakran úgy képzeli, csupa kaland a gyerek élete külföldön, nem képesek megfelelő empátiával fordulni felé, holott egy idő után a külföldi lét is megszokottá, hétköznapivá válik. Általánosságban elmondható, hogy egy sokkal önállóbb, magabiztosabb személyiség tér haza, mint aki kiment. Továbbá az Erasmuson töltött idő után – lévén ez egy nagyon intenzív, eseménydús időszak – nehéz visszatérni a régi közegbe, ideiglenes hangulatingadozás, kialakulhat depresszív hangulat. Megjelenik az úgynevezett „kettős honvágy”, ami azt jelenti, hogy ahol egyszer életvitelszerűen
éltünk, ahhoz érzelmileg kötődni fogunk, és egy kicsit az otthonunknak érezzük. A szülői házba visszatérve emiatt lehet egyfajta hiányérzetünk.
Hosszabb távú ingázásnál, akár munka, vagy tanulás céljából történik, mi lesz az igazi otthonunk? Ami gyerekkorunktól adott volt, vagy amit saját magunk teremtettünk meg? Milyen gyakran érdemes hazalátogatni?
Sokaknak okoz gondot a feltett kérdés. Az a tapasztalatom, hogy az ember nem képes megfelelő sorrendiséget felállítani a lakhelyei között, mivel a különböző életterek minőségükben mások, és más-más élményeket tudunk hozzájuk kötni. Így könnyen előállhat az a helyzet, hogy mialatt a szüleinknél vagyunk, azalatt a másik, dolgosabb életterünk hiányzik, majd amikor visszamegyünk, a szülői ház kezd el hiányozni, mintha sehol sem lennénk „igazán otthon”. Az otthon kérdésköréből kiindulva aztán eljuthatunk egészen addig a kérdésig, hogy ki is vagyok én valójában, hiszen az énképünk határozza meg, hol élünk, mit tartunk saját magunk számára elfogadhatónak az „otthon” címszó alatt. Ha ez az öndefiniálás nem sikerül, akkor ez is elvezethet egyfajta krízishez, amit csak úgy lehet feloldani, ha az illető számára kikristályosodnak azok a prioritások, mely által újra tudja építeni önmagát.
A hazajövetelt érdemes két részre osztani: beszélhetünk egyszerű hazalátogatásról és végleges hazajövetelről. Az a tapasztalatom, hogy akik azért „menekültek” külföldre, mert máshogy nem tudtak kilépni a kamasz státuszukból, náluk pánikszerű tünetek is jelentkezhetnek a hazalátogatás gondolatára. Hazatérve ugyanabban a gyerekszobában – és gyerekstátuszban – kell feltalálniuk magukat, ahonnan elmenekültek, és azóta már rég túlnőttek ezen a státuszon. Egyik orvos kliensem, aki külföldön dolgozik, nem tudott hazautazni a szüleihez karácsonykor, ami természetesen szerepel a szülők által elvárt látogatások listáján. Január közepén meglepetten érkezett a szülői házba, ugyanis a szülei az érkezése időpontjáig kitolták a karácsonyfa állítást és az ajándékok átadását, ám ebben volt egy nagy adag sértődöttség is, mivel a „gyermekük miatt” nem lehetett náluk december 25-én karácsony. Szerintem nem jó, ha vannak úgynevezett elvárt látogatások, például egy Erasmusról nem okvetlenül fontos hazajönni az ünnepekre. Ha ez mégis bekövetkezik, készüljünk fel arra, hogy hazafelé tartva, vagy visszafelé a fogadó országba, a két világ közt megrekedve nem feltétlenül lesz felhőtlen jókedvünk.
Végleges hazaköltözésnél – eltekintve a hazatérés okától – fel kell készülni arra, hogy pszichológiai szempontból valószínűleg nehezebb lesz hazajönni, mint amilyen az elmenetel volt. Ennek az az oka, hogy hajlamosak vagyunk egyfajta személyes kudarcként, visszalépésként elkönyvelni a visszatérést, és a környezetünk is gondolhatja egyfajta csalódásnak a hazatérést. Gyakori elvárás ugyanis a külföldön dolgozótól, hogy sikeresen, vagy legalább egy sportkocsival térjen haza. A gyakori kudarcérzet ellenére a külföldi tartózkodásból azonban mindenki nyertesként tér haza, hiszen a személyiség drasztikus mértékben fejlődik a megélt próbatételek hatására. A hazatérés után egy gyászfolyamat indul be, el kell engednünk magunkban a külföldi megszokott életterünket, az intenzív időszakot, az izgalmas újdonságokat, és azt az énérzetet, ahogyan abban a környezetben megéltük saját magunkat.
Egy külföldi ország kultúrájába való integrálódásnál mennyire fontos/ajánlott a saját kulturális szokások megtartása? Mi a lélektani háttere a kulturális identitás megtartásának?
Az identitás többnyire felértékelődik külföldi tartózkodás alatt. Azok a hagyományok és ünnepek, amiket talán nem is tartottunk meg a hazánkban, hirtelen értelmet nyernek, fontossá válnak. Sok külföldi magyar közösség szervez március 15-e, augusztus 20-a és egyéb állami ünnepeink okán programokat az elvándoroltaknak. Viszont, ha részévé akarnak válni a befogadó ország lakosságának, ki kell alakítaniuk egy bizonyos szintű azonosságtudatot. A nemzeti azonosságtudatot sosem a kívülállók határozzák meg, annak belülről kell fakadnia, ugyanúgy, mint más, kisebb közösséghez való tartozásunknál is. A tanulásban, munkában úgy lehetnek sikereink, ha közben sikerül beilleszkedni az adott közösségbe, ehhez pedig elengedhetetlen az ottani tradíciók sajátként való elfogadása. Egyik kliensem, aki már több éve kint élt Angliában, anyanyelvi szinten megtanult angolul, és ehhez a nyelvtudáshoz – egy pusztán formai kifejező eszközhöz – automatikusan társított olyan belső hangulatokat, érzéseket, amellyel általában a brit nemzetet szoktuk jellemezni. Így amikor angolul beszélt, sokkal felszabadultabbnak, vidámabbnak érezte magát, ámde felszínesebben csevegett, míg amikor átváltott magyarra, kissé lehangoltabb lett, kissé pesszimistább, viszont sokkal mélyebben tudott beszélni egy adott témáról. Felhozhatom egy barátnőm példáját is, akinek a férje perui származású, emiatt ő is kapott perui nevet. Úgy érzi, teljesen más emberré válik, amikor a perui nevén mutatkozik be, és más embernek érzi magát, amikor a magyar nevét használja. Furcsa, kettős identitást tud létrehozni, ha igazán azonosulunk egy másik nemzet kultúrájával, de sok lelki kinccsel is gazdagabbak leszünk ezáltal. Több szempontból tudjuk megközelíteni ugyanazt a témát, ha megismerjük egy másik ország szemléletmódját, életvitelét. Ezt viszont csak a helyiektől tudjuk eltanulni, ezért nyitottnak kell lennünk, befogadóvá az új kulturális hatásokra, hagyni kell formálni a személyiségünket. Tartsuk szem előtt azt is, hogy bárhová megyünk a világban, a kulturális szokások különbözősége ellenére ugyanazokkal az emberi problémákkal, érzésekkel fogunk találkozni, és ha ezeket felismerjük, máris közelebb érezzük magunkat a helyiekhez. Alapvetően nincs igazán nagy különbség köztünk, bárhová is megyünk.
Külföldi munkavállalásnál sokan úgy érzik, hogy „kevesebbek” a helyi dolgozóknál. Mire kell felkészülnie egy végzett orvosnak, ha külföldön vállal munkát?
Az úgynevezett „imposztor-szindróma” egy speciális önértékelési zavar, amikor az illető az elért sikerei ellenére úgy érzi, valójában egyáltalán nem ért a szakmájához, mindössze kiválóan színleli a szakmában jártasságot. Külföldi munkavállalásnál ez az érzet felerősödik; így lehetséges az, hogy szó nélkül dolgoznak dupla annyit az elvándorolt orvosok ugyanazért a német vagy angol fizetésért. Sikeres beilleszkedésnél azonban nőni fog az önértékelésünk, ezáltal kevésbé leszünk kitéve például annak a veszélynek, hogy a főnökünk kihasználjon.
Van egyfajta „bejósló modell”, mely az interkulturális kompetenciák megléte vagy hiánya alapján előre jelzi, hogy az adott személy mennyire lesz sikeres egy idegen környezetben. Nem árt, ha külföldre költözés előtt fejlesztjük az önismeretünket, vajon megvannak-e bennünk azok a szükséges személyiségvonások (önbecsülés, magabiztosság, kíváncsiság, nyitottság, kulturális empátia), amik sikeressé tehetnek bennünket odakint. Amennyiben külföldön is magyar szakembert keresünk például au
tójavítás céljából, mert nem bízunk meg az ottani szakemberekben, egyfajta kulturális távolságtartásról beszélhetünk, ami esetén nem csoda, ha nem sikerül beilleszkednünk a helyi közösségbe. Vannak ismerőseim Angliában, akik hiába dolgoznak már 6-8 éve odakint, még az alapszintű szókincset sem sajátították el. Angliában minden kisebb közösségnek megvan a saját szlengje, és ha azt nem ismeri valaki, akkor nem fogadják be igazán. Ezért elengedhetetlen, hogy már a kiutazás előtt ismerkedjünk meg a hivatalos nyelvvel.
Ne felejtkezzünk meg arról, hogy egy külföldi útból sokat profitálhatunk; olyan drasztikus változásokon megy keresztül a személyiségünk, mely által sokkal fejlettebb lesz a problémákkal való megküzdési képességünk.
Nyitottabbak leszünk a világra, érzékenyebbek a más kultúrából érkezők nehézségeire, fejlődik az asszertivitásunk, mélyül az önismeretünk, egyszóval „felnőttebbek” leszünk.
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 7. számában.