Az utcán sétálunk. A szembejövő emberek arcát fürkészve azon merengünk, hogy vajon milyenek is lehetnek. Egy arckifejezés, egy gesztus vagy akár csak a külső megjelenés alapján, szinte azonnal számtalan gondolat suhan át az agyunkon, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már kész „kategóriadobozokkal” rendelkezünk, amelyekbe legtöbbször minden embertársunkat képesek vagyunk könyörtelenül beleerőszakolni. Egy angol klinikai pszichológus, Linda Blair szerint az embereknek mindössze hét másodpercre van szükségük ahhoz, hogy egy első találkozás alkalmával véleményt formáljanak a másikról.
A fentiek függvényében a fejünkhöz kaphatunk, hogy milyen kevés is kellhet ahhoz, hogy egy ígéretesnek tűnő emberi kapcsolatunkat néhány elhamarkodott gondolat miatt jó mélyre süllyesszük abban a képzeletbeli fiókunkban. Ha pedig az első találkozáson sikeresen túljutunk és benyomásaink pozitívak, akkor is előfordulhat, hogy a későbbiekben igen könnyen hajlamosak vagyunk a másikat tévesen megítélni, esetleg pálcát törni felette, még akkor is, ha ez nem is a mi kompetenciánk.
De miért is végezzük ezt az olykor kegyetlen és alaptalan szelekciót?
A pszichológusok szerint ez egyfajta tudatalatti viselkedés, amely a túlélési ösztönünkből fakad. Amikor először találkozunk valakivel, akkor ösztönszerűen felmérjük, hogy fenyegetve vagyunk-e bármilyen formában a másik által, majd – ennek hiányában – figyelmünk a társunk külső megjelenésére, és az általa közvetített személyiségi mintázatokra terelődik. Csakhogy az első találkozást legtöbbször nem órákon át tartó ön- és társelemzés követi. Az időnk igencsak kevés arra, hogy helyesen ítéljük meg a másik személyiségét, illetve hogy az önmagunkról közvetített kép is megfeleljen annak a valóságnak, amit közölni szeretnénk. Ezért is fordulhat elő az, hogy annak ellenére, hogy tisztában vagyunk, hogy az elhamarkodott ítélkezés nem feltétlenül kifizetődő a későbbiekben, mégis szinte a legtöbb helyzetben valamennyien alkalmazzuk.
Mondhatni, egyfajta közösségi szereppel is bír, hiszen az evolúció során az egyén fennmaradásához elengedhetetlen volt a valamely csoporthoz való tartozás. Régebben ez úgy működött, hogy az adott életközösség megalkotta saját szabályait, amely a benne lévőkre feltétel nélkül vonatkozott, attól eltérni nem lehetett. Nyilvánvalóan ez elengedhetetlen volt az életben maradáshoz és a teljes csoport integritásának megőrzéséhez, azonban napjainkban ez már másképpen működik. A közösségi érdekekkel szemben egyre hangsúlyosabbá válik az egyéni érdekérvényesítés, valamint az a tény, hogy manapság már számtalan csoport részesei lehetünk, amelyek mindegyike saját szabályokkal rendelkezik. Az egyén, mint önálló gondolatformálásra képes lény, illetve a „csoportszabályok” megléte gyakran konfliktusokat szül, és ami régen a túlélés feltétele volt, ma már inkább csak feszültségek kialakulását eredményezheti.
Első benyomás = valós ismeret?
Önmagában az első benyomás kialakulása egy több tényező által meghatározott, bonyolult folyamat. Amikor a másik személy észlelése megtörténik, és a megfelelő csatornákon létrejön a kommunikáció, akkor beszélünk személypercepcióról. A bennünk kialakuló első impresszió kialakulását három főbb- és számos egyéb összetevő határozza meg. A főbb tényezők közé soroljuk az adott személy fizikai megjelenését, az általa közvetített nonverbális jeleket és nem utolsósorban az egyén egységes viselkedését, magatartását. Mindezek mellett nem elhanyagolható szerepük van az egyéb befolyásoló tényezőknek is az első benyomás kialakításában. Többek között ide tartozik az individuális szocializáció, valamint fontos szerepe van az egyén öröklött és tanult viselkedésformáinak is.
A másokról kialakított első benyomás jelentőségével a lengyel származású – a későbbiekben az Egyesült Államokban tevékenykedő – pszichológus, Solomon Asch foglalkozott. Ez a más szakemberek által is vizsgált jelenség az ún. Halo-effektus, mely szerint az első impulzusok egy adott személyről, tárgyról vagy élethelyzetről a későbbiekben nagymértékben képesek befolyásolni a szóban forgó dologról kialakuló véleményünket. Egy gyakorlati példát tekintve gondoljunk csak bele; mikor tartunk szimpatikusabbnak egy személyt a későbbiekben, ha az első bemutatkozás alkalmával a szemünkbe néz, és érdeklődően felénk fordul, vagy ha zavarodottan, esetleg érdektelenül a földet bámulja. Az első esetben nagy valószínűséggel mi is nyitottabban fordulunk oda, mint az utóbbiban, holott lehet, csak arról van szó, hogy akivel beszélgetünk félénk, és nehezebben teremt kapcsolatot másokkal, mint a legtöbb ember. A jelenség fennállását számos más kutatás is alátámasztotta. Sajnálatos módon ezek a megfigyelések is azt a tényt erősítették, hogy sok esetben igen elfogultak tudunk lenni a vonzó, pozitív megjelenésű társainkkal, mint egy kevésbé megnyerő küllemű személlyel szemben. Az egyik felmérés során például azt találták, hogy az emberek inkább nyújtottak segítséget egy vonzó külsejű idegennek, mint egy kevésbé vonzónak. Egy hasonló megfigyelés pedig azt erősítette meg, hogy a tanárok sokkal elnézőbbek voltak a szép külsővel rendelkező diákokkal szemben, sőt intelligensebbnek is gondolták őket a többieknél.
„Ne ítélj, hogy ne ítéltess…”
Talán érezzük, hogy mi is a baj a fenti eredményekkel és gondolatokkal. Bármilyen közhelyesen is hangzik, nem lehet (lenne szabad) mindenre ráhúzni egy szűk kategóriát, legyen az most a szép/nem szép kérdése, vagy akár bármi más. Legtöbbször sokkal összetettebbek a dolgok, mint azt először gondolnánk, és alapos ismeretek vagy megismerés nélkül igen könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy nagyon mellélövünk a dolgokkal kapcsolatban pusztán azért, mert elhamarkodottan ítélünk.
A dolog természetesen kétoldalú, így az is nagy valószínűséggel előfordulhat, hogy mi húzzuk a rövidebbet, azaz bennünket ítél meg valaki idejekorán tévesen. Értelemszerűen ilyenkor fontos, hogy tudatosuljon bennünk, hogy kiről/miről is szól ez valójában. Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus szerint maga az ítélkezés egyfajta kivetítés, ami mint elhárító mechanizmus működik. Az ítélkező személy önmagában nem szeretett tulajdonságait kivetíti például egy másik emberre, ezáltal a benne keletkező belső ellentétek valamelyest részben feloldhatók. Míg mások esetében ez egyfajta pótcselekvés arra vonatkozóan, hogy addig, amíg mások hibáit kritizálja, addig sem saját hiányosságai miatt kell szorongania. Megint mások felsőbbrendű magatartásukkal próbálják palástolni belső frusztrációjukat, mert azáltal, hogy pálcát törnek valaki felett, úgy érezhetik, hogy saját helyzetük kevésbé szerencsétlen. Látható, hogy az okok hátterében számtalan magyarázat állhat, azonban az igazi nehézséget mégsem ezek felsorolása, hanem a személyesen elszenvedett sérelmek kezelése jelentheti. Nagy valószínűséggel legtöbbünk számára nem új a jelenség, hiszen ez egy olyan dolog, ami volt, van és lesz is, de amikor bennünket talál meg egy-egy igen elhibázott skatulya, akkor azzal – hangulattól és temperamentumtól függően – néha igen nehéz mit kezdeni.
Minden bizonnyal akkor tesszük a legjobbat a fenti esetek bármelyikében, ha próbáljuk elfogadni a tényt, hogy minden egyes ember független egyéniség, és joga van az önálló véleményalkotáshoz, még akkor is, ha ez esetleg ránk nézve nem túl hízelgő. Abból az elméletből kiindulva, hogy az ítélkezés is csak egyfajta projekció, könnyen belátható, hogy az ítélkező személy nem is igazán a mi hibáink miatt viselkedik így, hanem a saját elégedetlensége és frusztrációi miatt. Ennek tudatosításával könnyebben túllendülhetünk a sértettségünkön, és talán ez bennünket is arra ösztönözhet, hogy a későbbiekben kellő toleranciával nyissunk a másik felé, és próbáljuk ne az első hét másodperc benyomásai alapján elvágni valami jónak a kezdetét.
Szöveg: Bárándi Dóra
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 5. számában.