A szemeszter tizenegyedik hetének vége felé közeledve az emberben egyre égetőbben kezdenek el jelentkezni a vizsgaidőszak előtti pánik jelei. Van, aki a szorgalmi időszak adta relatív szabadságot az utolsó pillanatig kihasználja, míg mások előrelátóan még jobban ráhajtanak a tanulásra és a felkészülésre. Annyi talán mindannyiunkban közös lehet, hogy nem is értjük igazán, hogy ugyan hogy is rohant el ennyire gyorsan és észrevétlenül ez a közel három hónap. Így esett tehát, hogy kitörni készülő pánikhangulatomat a Hallgatói Önkormányzat által szervezett kárpátaljai, négynapos önkéntes programmal csillapítottam. Történetesen mikor az esemény egyik főszervezőjétől, Vágó Ildikótól hallottam a felhívásról, hogy a magyar nyelvű lakosság körében szűrővizsgálatokat végezzenek, egyből felcsillant a szemem. A jelentkezéskor viszont arra nem számítottam, hogy ilyen élményekkel gazdagodva térek majd haza.
November 18. (péntek)
5.00 40 perc az ébresztőig. Izgatott vagyok. Nagyobb utazások előtt sosem tudok normálisan aludni.
5.30 Lassan fel kéne kelni.
5.35 Fel kéne kelni, csak még kicsit pihenek…
5.40 Igen, már kelek is…
5.45 Naná, hogy elaludtam, pedig hatkor találkozó a szervezőkkel a HÖK irodában.
Lehetetlen küldetés, de mégis valahogy sikerül odaérni. Na jó, egy kis késéssel, de ne vesszünk el a részletekben! Egy életmentő kávé kíséretében megtörténik a számos felszerelés, szükséges holmi utolsó ellenőrzése és rendszerezése, majd fél nyolc körül megérkezik a buszunk is, rajta már az 54 lekes fogorvos-, gyógyszerész-, dietetikus-, gyógytornász-, és orvostanhallgatóval és három kísérő orvosunkkal. A kesztyűk, dezinficiálók és spirométeres szűrők rengetege pillanatok alatt eltűnik a busz gyomrában, köszönhetően a mindig friss hallgatóknak, majd ezzel kezdetét is veszi kis utazásunk. A csillogó tekintetek egészen Budapest határáig kitartanak, miután ugyanis többé-kevésbé mindenki szorgosan igyekszik bepótolni a szükséges, igencsak foghíjas alvásadagját. Mire a magyar-ukrán határra érünk, már nyoma sincs a korábbi fáradtságnak, sőt egyre inkább érezhető a növekvő izgatottság és a jókedv, amit a morcos határellenőrök szúrós pillantásai sem tudnak letörni. Ekkor a szervezők részletesen tájékoztatnak bennünket a napi programokról és arról, hogy a szűrővizsgálatokat párban végezzük majd el, úgy, hogy egy magyar hallgató egy külföldivel lesz együtt. Ennek kifejezetten örülök, mert szerintem még mindig túl kevés az alkalom arra az egyetemen belül, hogy jobban megismerjük egymást, esetleg lehetőségünk legyen arra, hogy közösen dolgozzunk. Az út előtt volt bennem egy kis aggodalom a felmerülő nyelvi nehézségekkel kapcsolatban, de szerencsére ezek teljesen alaptalannak bizonyultak, mert a külföldi hallgatók rendkívül nyitottak, türelmesek és hihetetlenül jófejek voltak mindenkivel.
A határátlépés után Ungvárra indulunk, ahol a helyi egyetemisták már várnak bennünket. Egy rövid megnyitó után kezdetét is veszi az, ami miatt tulajdonképpen idejöttünk. Vagyis kezdetét venné, ha látnánk, hogy mit hová és hogyan is kell. Kicsit kaotikus minden, a betegek pedig már kint várakoznak. Aztán egyszer csak a szervezők kezükbe veszik az irányítást, és hihetetlenül rövid időn belül a terem átalakul egy logikusan felépített, különböző állomásokból álló mobil orvosi rendelővé. Olyan finoman kerül minden a helyére, mint mikor kirakózik az ember, és a sok kis darabból egyszer csak összeáll a teljes kép. Ezen kép szerint én épp egy betegre várok, akinek az anamnézisét fogjuk felvenni spanyol hallgatótársammal. Az általános állapotot felmérő kérdések mellett már ezen a napon is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy mennyivel rosszabb körülmények vannak a helyi egészségügyben, illetve hogy mennyivel korlátozottabbak az itt élők lehetőségei, mint akár nálunk odahaza. Többek között ezért is nagyon fontos az, hogy mi most itt lehetünk. Úgy érzem ez még inkább megadja a kellő motivációt az elkövetkező napokra.
A viszonylag hosszú út, és az első szűrés izgalmaitól és tapasztalataitól kimerülten, gyalog indulunk el a közelben lévő szállásunkra. Útközben alkalmunk nyílik egy kis időutazásra is; legalábbis a szocialista panelek és az út mellett sorakozó Ladák látványa olyan érzetet kelt, mintha visszarepültünk volna a ’80-as évek fényképekről ismert világába. Alaposabb körülnézés után, mikor észrevesszük, hogy majdnem minden sarkon áll egy igen díszes és színes ortodox templom, vagy hogy minden közintézmény nevét cirill betűk hirdetik, akkor felmerülhet bennünk, hogy még mindig nem vagyunk olyan emberfeletti képességgel megáldva, hogy utazzunk az időben. Egyszerűen csak egy másik országban vagyunk. Ami történetesen éppen Magyarországtól keletebbre lokalizálódik.
November 19. (szombat)
A reggeli korai kelés után szerintem sokunkban felmerült a gyanú, hogy ez az út nem kimondottan a pihenésről fog szólni. Közel egyórás buszos zötykölődés után megérkezünk Tiszakeresztúrra, ahol egy elemi iskola és óvoda épületét vesszük birtokunkba. A szűrővizsgálatra érkező emberek arcán látszik, hogy őszintén örülnek nekünk, vártak már nagyon bennünket. A mai napon a speciális vizsgálatok állomására lettem beosztva harmadmagammal, ami azt jelenti, hogy EKG-t fogunk felvenni, illetve vizeletletvizsgálatot végzünk majd a betegek körében. Az indulásig most is nagyon kevés időnk van, és persze hogy akkor derül ki, hogy nincs elérhető távolságban konnektor az EKG-hoz, amikor már kreativitásunkat maximálisan kihasználva, felállítottuk a vizsgálati helyszínt. No de itt a pánikra nincs idő, tudjuk, hogy az első vizsgálatra érkező páciens hamarosan megérkezik, így rekordsebességgel fogunk neki az újratervezésnek. Ami aztán lássuk be, nem is sikerül olyan rosszul. A folyamat végén aztán persze kiderül, hogy kár volt a kapkodás, mert a bácsi a széken a sarokban nem csak egy kedves betévedő, kezdetektől fogva ránk vár. Nem tudta, hogy hol is kell várakozni, aztán ha már itt úgyis le lehetett ülni, hát leült. Azt is kedvesen elmondja, akart ő szólni, hogy rossz helyen keressük a konnektort, de úgy gondolta nem szól bele a dolgunkba, meg hát végülis csak meglett… Aztán jönnek szépen sorban a többiek is; a néni, aki elmondja, hogy kicsit aggódik, hogy biztos magas lesz a cukra, mert nem szabadna ugyan neki, de a várakozás közben csokit evett az unokájával. Aztán a bácsi, akiről kiderül, hogy korábban ő volt itt a polgármester, és annyira lelkesen magyaráz, hogy először szinte lehetetlen küldetésnek tűnik, hogy fél percre csendre bírjuk, amíg az EKG-ját elkészítjük. Ahogyan az idő telik, a vizsgálatra váró emberek nemhogy fogynának, inkább exponenciálisan növekszenek. Ami viszont azonnal szembetűnik, hogy nincs tolakodás, türelmetlenség vagy előzés, mindenki szépen kivárja a sorát. Úgy érzem ez bennünket is csak motivál arra, hogy kedvesen, kellő odafigyeléssel, ugyanúgy foglalkozzunk mindannyiukkal. Meg egyébként is, mikor valamelyikük sorra kerül, az mindig egy fontos pillanat. Hiába, hogy ez „csak” egy rövid vizsgálat, mindenki szívesen mesél valamit a (létező) betegségétől függetlenül. Ettől pedig csak még inkább bensőségessé és különlegessé válik az a jó néhányszor fél perc.
Kiváló alkalom volt számomra ez az utazás a tanultak gyakorlatban való alkalmazására, mindamellett, hogy rendkívül jó érzéssel töltött el olyan embereknek segíteni, akik meglehetősen rossz egészségügyi körülmények között kell hogy éljék mindennapjaikat. Nagyszerű volt a csapatmunka, lehetőségünk volt a kárpátaljai hallgatókkal, valamint a Semmelweis egyetem különböző karain tanuló magyar és külföldi hallgatókkal közösen dolgozni, amely új barátságok és kapcsolatok kialakítására is megfelelő volt. Úgy érzem, az önkéntes munka és a segíteni akarás olyan alapvető dolgok, amelyek motiválnak bennünket, hogy később már orvosokként megfelelően láthassuk el feladatainkat. – Sárkány Marci
Egy rohanó buszos ebéd után továbbutazunk Péterfalvára. Úgy tervezzük, itt gyorsan végzünk majd, mert alig tíz ember jött el. A szervezők mondják is, hogy elég lesz minden egyetemi karról egy-két ember, akinek nincs kedve, annak nem muszáj jönni. Fél perccel később az egész busz lent várakozik fehér köpenyben, hogy kipakolja a szükséges felszerelést. Azt hiszem, itt már többről van szó, mint önkéntesség, mindenki segíteni jött. Miután a legtöbb dolog a helyére kerül az állomásokon, kiderül, hogy a kezdeti tíz emberből legalább hatszor annyi további várakozó lett, úgyhogy láblógatásra ezúttal sincs idő, neki is fogunk hamar a vércukor-, a vérnyomás- és a szaturációmérésnek. Egy nagy közös, kerek asztalnál dolgozunk együtt a spanyol párommal és a másik két hallgató párossal. A vizsgálatok közben és után élénk eszmecsere zajlik a vércukormérést megkönnyítő praktikákról, és a nemzetközi kerekasztal-beszélgetés után az is kiderül, hogy hol kell szúrni, hogy az a legkevésbé fájjon. Persze mindez mit sem ér, ha az épp sorra kerülő páciens alig egy méter magas, és anyukája ölében hevesen tiltakozik bennünket meglátva. Ekkor hiába minden mosoly és kedvesség, a tökmag átlát rajtunk és legszebb mosolyunkon, és szinte borítékolható, hogy ordítani fog. Ekkor viszont a lehető legjobb dolog, amit tehetünk, ha nagyon fürgék vagyunk. A tortúra után természetesen az ajándékról sem szabad elfeledkezni. Egy felfújt gumikesztyű, amire mosolygós fejet rajzolunk például tökéletesen megfelel a célnak…
A mérés igencsak elhúzódik a tervezetthez képest, de a helybéliek kedvessége és hálás tekintete azt hiszem képes kárpótolni bennünket. Nem is beszélve a köszönetként kapott finom házi borról, amivel mindannyian együtt koccintunk, mielőtt továbbindulnánk szállásunkra. A fárasztó nap után a buszon, a sötétben zötykölődve megmutatkoznak a nemzetek különböző temperamentumai. Habár spanyol zene szól, és ők az egyik leghangosabbak, az egész busz valahogy egybeolvad egy nagy felhőtlen, boldog éneklős egésszé, ahol nincsenek nyelvi határok, nincsenek magyar ÉS külföldi hallgatók, csak mi vagyunk, együtt, közösen.
November 20. (vasárnap)
A mai programként további két, határmenti települést fogunk meglátogatni. Az első úticél Zápszony, ahol egy orvosi rendelőépület ad majd ideiglenes otthont a szűrővizsgálatoknak. A tegnapihoz hasonló módon, itt is az alapmérések kivitelezése lesz a feladatunk. Már egészen belejöttünk, és úgy érzem, hogy a dolog nehézsége nem is igazán abban rejlik, hogy hogyan is csináljuk jól a vizsgálatokat, hanem hogyan alkalmazkodjunk a helyi adottságokhoz. Egy nagyon kis helyen zsúfolódtunk össze hatan hallgatók, plusz az érkező betegek. Szerencsére ők itt is nagyon türelmesek, egyszerűen csak örülnek, hogy módjuk van ilyen szűrővizsgálaton részt venni. Amikor lehetőségük adódik, el is mondják, hogy milyen hálásak azért, hogy itt vagyunk, mert habár mi ezt nem tudjuk, de nekik nagyon nehéz, mert itt Ukrajnában főként ukránul beszélő orvosok vannak, és nagyon körülményesen tudják megértetni magukat, mert a betegek közül sokan csak magyarul beszélnek. Mindemellett kiderül az is, hogy a rendszer nem működik túl jól; a felszereltség nem megfelelő, és nagyon sok a korrupt orvos, ami csak még inkább rontja az orvos-beteg kapcsolatot és az ellátás minőségét. Utazásunk során többedjére játszom el a gondolattal, hogy milyen szerencsések is vagyunk mi, hogy habár a magyar egészségügy helyzete is kritikus, és égető szüksége lenne a megfelelő reformokra, mégis azért mennyivel jobb helyzetből indulunk mi, akiknek legalább az alapellátás viszonylag könnyedén hozzáférhető. Mindemellett az is megfogalmazódik bennem, hogy milyen fontos is az, amit mi itt most csinálunk. Ugyanis ha már néhány embert sikerül egy konkrét betegséggel kiszűrni, esetleg megfelelő szakrendelésre irányítani, vagy a személyre szabott gyógyszerhasználatot, táplálkozást hangsúlyozva sikerül hatást gyakorolni a betegekre, ezáltal meghosszabbítva az életüket, akkor már megérte az, hogy itt vagyunk.
Az, hogy elmentem Kárpátaljára nemcsak a közel félezer ott megjelent embernek segített, hanem nekem is. Több beteget vizsgáltam meg negyedévesként, mint amennyit eddig összesen az egyetemi tanulmányaim során. Emellett egyike volt azon kevés eseményeknek, ahol a külföldi és más karok hallgatóival is meg tudtam ismerkedni. Remélem, lesz még ilyen utazásra lehetőség a jövőben, és csak ajánlani tudom mindenkinek! – Farkas Detti
Miután elfogynak a betegek, ami a korábbi napokhoz hasonlóan, kezdetben itt is végeláthatatlannak tűnik, tovább indulunk Badalóra. Már az érkezéskor feltűnik, hogy talán itt a legkevesebb a hely, és hogy itt lesz a legnehezebb megfelelően elkülöníteni a különböző állomásokat egymástól. Talán azért is érzem ezt, mert most a fizikális vizsgálatra kerültünk, ahol azért nem lenne baj, ha egy férfi- és egy nőbeteg nem egymás mellett lenne megvizsgálva. Alapdolog, idehaza fel sem merül. Mégis, itt úgy látszik, nem zavarja az embereket. Látszik rajtuk, hogy jól ismerik egymást, többen egymást szólongatják és ismerőseiknek integetnek vetkőzés közben a függönyök mögül. Ez valahol furcsa, de közben jó is látni ezt a közvetlenséget, ami nálunk otthon kicsit nehezen lenne elképzelhető. Végül azonban a jól bevált kreativitásunkat felhasználva, itt is megoldjuk a térelválasztást, ami gördülékennyé és viszonylag nyugodttá teszi a munkát a nap hátralévő részére.
November 21. (hétfő)
Az utolsó napi programunk is viszonylag feszített tempójú. Mielőtt hazaindulnánk Magyarországra, egy nagyobb községbe, Nagydobronyba utazunk. A szervezők már jó előre felhívják a figyelmünket; itt jeleztek vissza legtöbben a felhívásukra, hogy szeretnének részt venni a szűrővizsgálaton. Nem is csalódunk, amikor leszállunk a buszról, már hosszú sorok kígyóznak a művelődési ház udvarán. Akárcsak az első nap, ma is az anamnézisfelvevők csoportjába kerültem. Szeretem ezt az állomást, mert amellett, hogy alapdolgokat lehet megtudni a betegről és az esetleges bajairól, nagyon sok minden kiderülhet, ha jól kérdez az ember. A legjobb rész pedig talán az, amikor érzed, hogy a bizalmukba fogadnak, megnyílnak és olyan dolgokat is elmondanak, amit szégyellnek vagy csak korábban nem mertek elmondani. Mindazonáltal nagyon nehéz először eltalálni, hogy kivel hogyan is kell először beszélni, hogy az érthető és megfelelő legyen az ő számára is. Például, amikor gyanútlanul beszélgetsz egy hölggyel, akinek látszólag – illetve elmondása alapján sincs – nincs semmi komolyabb baja, aztán kiderül, hogy a tünetei mögött valószínűleg a 38 éves fia három hónappal ezelőtti halála áll, arra azt hiszem nincsenek jól bevált módszerek, amivel az asztal túloldalán helyet foglaló fájdalmát csökkenteni tudnád. Nyilván lehet mondani, hogy ez nem is a mi hatáskörünkbe tartozik, de úgy gondolom, hogy talán az egyik legfontosabb dolog, amit a szakmai fejlődésünk és majdani kiválóságunk mellett nem szabad elfelejtenünk, hogy emberek vagyunk és más emberekkel együtt, értük, alázattal dolgozunk.
A hazaúton sokat gondolkodtam arról, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy volt egy ilyen lehetőségünk, hogy részt vehettünk ebben a programban, mert mind szakmailag, mind pedig emberileg úgy érzem, hogy hozzánk tett valamit ez az út. Az átlagos hétköznapok során hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy miért is vagyunk itt, mi a pontos célunk, vagy csak egyszerűen nem találjuk azt a kellő motivációt, ami túllendít a nehézségeken. Aztán egyszer csak adódik egy ilyen alkalom, elutazol négy napra önkéntesként, látod a többiek lelkesedését és azt, hogy együtt szinte bármit meg tudtok oldani. Látod a betegek arcán a hálát és köszönetet, miközben csak egy vérnyomást mérsz vagy egyszerűen csak meghallgatod őket és odafigyelsz rájuk. És akkor és ott rájössz, hogy ezekért az őszinte pillanatokért, minden nehézség ellenére megéri csinálni, és biztosan tudod, hogy a lehető legjobb helyen vagy; a saját utadon.
Szöveg: Bárándi Dóra
Fotó: Tóth Nóra Anna / HÖOK
Ha érdekesnek találta, ossza meg!
