A szociális háló nálunk miért csapdaként működik?
Kora reggel állok a Blaha aluljárójában, várok valakire. Egy idősebb muzsikus cigány – valószínűleg skillful művészcsaládból, hegedűvel – beszélget egy földön ülő hajléktalannal. Nem sokkal később felém sompolyog, tudom előre, hogy nincs nálam készpénz, és ez igaz is. Kissé ittas tagoltsággal, de semmiképpen sem büdös alkoholistaként megáll előttem, bemutatkozik, és tulajdonképpen illedelmesen megkérdi tőlem, hogy fiú vagyok vagy lány, mert nem voltak benne biztosak.
Ezt viszont nem olyan bántással kérdezni, mint egy bizonyos részeges negyvenezervoltcsakazakómhogymerteakiscsajmajdnemleönteni egyetemista (true story), aki a drámai jelenetsor után miért is ne hozzám, mint csendes szemlélőhöz fordulna egy ilyen random kérdéssel. Maga a kérdés tehát nem is lep meg, csak az a kedvesség, ahogyan felteszi. Bele is állok a dologba: korán reggel van, meg egyébként sem szeretek a hajammal bíbelődni, rövid, hátracsapom és kész. Kicsit még elnézést kéreget, aztán megsúgja, hogy temetésre megy hegedülni, a nagybőgőst várja, aztán arrébb somfordál.
Az oszlop tövéből feláll a másik férfi. Egyenest odajön hozzám és bocsánatot kér a haverja nevében is. Biztosítom afelől, hogy nem bántottak meg. Kezet nyújt, én meg még mikrobiológia szigorlat után is úgy vagyok vele, hogy már csak emberségből sem érdemes őt elutasítanom. Amúgy is különös ez a kedvesség, amivel ez az egész művelet lezajlik.
Megerősíti, hogy ők zenészek már csak úgy tudnak játszani, ha isznak, és ők bizony sokat ittak, meg egyébként is itt él az aluljáróban, a családját és házát elveszítette – itt egy picit szünetel, aztán megkérdi, hogy én mire gyűjtök. Ez a kérdés már meglep, de automatikusan tágabban értelmezem, és elmondom neki, hogy az én családom is elveszítette az otthonát, hitel volt rajta, aztán meg öten vagyunk testvérek, bizony nehéz. Erre lelkesen ajánlja nekem a Hitelkárosultak Egyesületét, hogy ők ilyesmiben segítenek, bár igaz, hogy az ő ügyvédje nem volt valami nagy performansz. Ebben maradunk, aztán némi gondolkodás után előkap a zsebéből 150 forintot, és nekem akarja adni, a családomnak, fogadjam el.
Nem tudom, hogy a gesztus lep meg jobban vagy hogy kéregetőnek néz, próbálom összeszedetten nem elfogadni, de meg is köszönni a felajánlást. Nem akarok túl sokat magyarázni, de van most némi munkám, neki biztosan nagyobb szüksége van rá. Jól van – mondja – az nagyon jó, hogy fordítok. Közben megérkezik a férfi, akire várok, emberségből (vagy a kedvemért) ő is elfogadja a felé nyújtott kezet, de azért élesen rövidre zárja ezt a bimbódzó barátságot.
Jogok? Egy hatalomközpontú társadalomban nem tudom értelmezni a jog fogalmát. Mondhatni itt leragadtam. Törvény? Mi a létjogosultsága? A rend? Ha segítségre van szükségem, az rendetlenség? Hogyan hasonulhat meg egy egész Bizottság egy hajléktalan jóindulatában?
Most akkor mi vagyunk az egyetemi oktatásért vagy az oktatás van értünk? Hogyan máshogy térülhetnénk meg? A hallgató teher vagy asset? Kinek az értékrendje szerint? Konszenzus vagy kollektív tudat?
A szociális háló nálunk miért csapdaként működik?
Kinek a szégyene a mi szegénységünk?
Nem vagyok vallásos ember, de nem tudtam nem észrevenni, hogy beteljesednek az írások:
Akinek van, annak adatik,
akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van.
na meg, hogy
A betű öl.
Hiszen még oktatják is, hogy a törvénynek nem csak a betűjét, hanem a szellemét is be kell tartani.
Sokszor megfeledkezünk arról, hogy a hatalom számonkérhető, hiszen a számonkérés lehetősége általában látszólag nem elérhető.
Az erőnknek nincsen gyakorlata. De ki izmosodik meg jobban, mint az, akinek lassan nincs más választása? Ha nem az, akit mindenkor a küzdelemre kényszerítenek?
Természetesnek vesszük a mesterséges szelekciót.
A hatalom, ami meghasonlik önmagával, összeomlásra van ítélve.
Ez akkor lesz izgalmas, ha az írás valóban beteljesedik.
Szöveg: Fekete Aimie
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 őszén a Szinapszis XIII. évfolyamának 2. számában.