Az ember csak ott egészen ember, ahol játszik

Susanna Millar, az Oxfordi Egyetem Kísérletes Pszichológia Tanszékének nyugalmazott oktatója, a Pszichológus szemmel a játékról című könyvében, többek között különböző állatfajokon tett megfigyeléseken keresztül próbálja alátámasztani azt az állítását, hogy már egészen kis szerveződéseken, például egyes hangyafajok esetében is észlelhető a „játék”, mint jelenség. Persze ez kimerül annyiban, hogy a hangyák ezen „játékos történéseikkor” alig csípik vagy sebesítik meg szándékosan egymást, illetve viselkedésükre sem a támadó magatartás jellemző ilyenkor. Szerencsére ettől azért meggyőzőbb és közismertebb az emlősállatok viselkedése, amely nem valamilyen alapvető biológiai szükség kielégítésének céljából történik, hanem a szakértő szavaival élve „haszontalan” megnyilvánulási forma. Többek között ide tartozik a futkározás, ugrándozás és egyéb feleslegesnek tűnő mozdulatok és faji sajátosságok. Ha azonban a személyes játéktér nem adott, akkor az állat könnyen elszigeteltté, barátságtalanná, akár agresszívvá is válhat.
A könnyebb megértés kedvéért képzeljünk el egy ketrecbe zárt oroszlánt, akinek minden alapvető szükségletét kielégítjük, a mozgási szabadságát is beleértve, azonban a játékhoz szükséges teret nem biztosítjuk számára. Egy kis idő elteltével oroszlánunk ellustul, érdektelenné válik a külvilág ingereivel szemben. Ebből is látszik, hogy a játék egy olyanfajta értéket képvisel az élőlény életében, ami (személyiség)fejlődéséhez elengedhetetlen. További példák is felsorakoztathatóak lennének az állati játék szerepére, illetve a bezártság-szabadság esetén fenálló magatartási megnyilvánulásokra, de talán sokak számára érdekesebb, ha a saját fajunk keretein belül boncolgatjuk tovább a játékosság és a játék pszichológiáját.
A játék, mint fogalom az alábbi módon definiálható: „olyan viselkedés, amelynek nincs közvetlen adaptív haszna, amely magáért a cselekvésért folyik.” A fent említett állatos példákból is látszik, hogy valóban ez egy olyan cselekvési forma, ami nem a biológiai lét fenntartására irányul. Az emberi faj esetében sincs ez másként. A gyerekeknél a játék legtöbbször a tapasztalatszerzés és a valósággal történő kapcsolatteremtés miatt történik meg: a játékok kezdetben egyszerűbb műveletek, míg az életévek számának növekedésével egyre inkább összetetté, integrálttá válnak. A felnőttek esetében részben már más a helyzet. A valóságon alapuló tapasztalatszerzés helyét átveszi a kikapcsolódás, a pihenés és a megszokott környezetből való kitörési utáni vágy.
A neves fejlődéspszichológus, Erik H. Erikson szerint a felnőttek játéka egy oldalirányú lépés egy másik világ felé.
Értelemszerűen számtalan elmélet létezik a játék, mint cselekvés kialakulására. Ezek pedig lehetnek biológiai, pszichológiai, filozófiai és szociológiai megközelítésűek. Azt már tudjuk, hogy a játék nem az alapvető szükségletek kielégítése miatt történik, hanem egészen más okból. Hogy mi is ez pontosan, nehéz megfogalmazni. Gondoljunk csak végig egy alkalmat, mikor legutóbb játszottunk. Nem kell bonyolult dologra fókuszálni, a példa kedvéért egy egyszerű Ki nevet a végén? is megteszi. Milyen érzésünk volt közben? Azon agyaltunk, hogy milyen elintéznivalónk van még a héten? Vagy hogy mennyire feszültek vagyunk a két napja történtek miatt? Nagy valószínűséggel nem. Figyelmünk inkább a mielőbbi célba érkezés és az ismételt 6-os dobások között ingázik. Mi következik ebből?
A játék során különböző adaptív folyamatok jutnak érvényre. Többek között ide tartozik a feszültséglevezetés, a regenerálódás és különböző fejlődési folyamatok. Tekinthetünk a játékra, mint egyfajta szabályozó rendszerre is, ami különböző éberségi-motivációs szinteket befolyásol. Pszichológiai szempontból megközelítve a játék jelentős az érzelmi és személyiségfejlesztő szerepe miatt, illetőleg a szocializáló szerepe sem elengedhetetlen, hiszen közösségformáló és csapatépítő ereje vitathatatlan (habár mikor ötödször ütik le a bábunkat a cél előtt, ezt igen erősen átgondolja az ember).
Ami még érdekesség, hogy a játékot, mint fogalmat nem szabad merev határok között értelmezni. Mondhatnánk úgy is, hogy a játék szerves része a legtöbb emberi tevékenységnek, kvázi részhalmaza egy nagy egésznek. Közös vonás fedezhető fel például a művészetekkel, hiszen ott is egy elképzelt, akár fiktív világot teremtünk. Vagy akár egy munka elvégzése során is megvannak az előírt lépések. használt rendszerek, de előfordulhatnak olyan játékos elemek, amelyek bizonyos részei párhuzamba állíthatóak egyes játékok folyamataival.

Talán az egyik legizgalmasabb és legtöbbet vizsgált kérdés azonban nem ez, hanem hogy miért van az, hogy egyes emberek nagyon szeretnek játszani, míg mások egyenesen képtelenek elengedni magukat egy adott játék kedvéért. A gyerekek számára sokszor érthetetlen, hogy a felnőttek miért nem lelkesednek annyira a játék iránt, mint mondjuk ők. Az értetlenség jogos, hiszen azért, mert valaki éveit tekintve idősebb, mint egy gyerek, attól még ennek a tényezőnek nem kéne magával vonnia a játék iránti motiváció és lelkesedés hiányát. Pedig sajnos legtöbb esetben ez történik, és megmarad nosztalgia szintjén az, hogy milyen is volt, mikor az adott személy gyerekkorában játszott. Elgondolkodtató az, amit erről T. P. Malone és P. T. Malone könyvében, A bensőséges kapcsolatok művészetében olvashatunk. A szerzőpáros két pszichiáter, apa és fia arra a követketetésre jut, hogy a legtöbb felnőtt sok minden iránt érdeklődik, számos hobbija lehet, de igazán mégsem játszik.

„Lehet, hogy sokat tevékenykednek, sok a hobbijuk, sokféleképpen kapcsolódnak ki és sok minden iránt érdeklődnek, de játszani nem játszanak. A felnőttek nem úgy szaladgálnak, mint a gyerekek, hanem kocognak, vagyis dolgoznak a futáson. Időt, pénzt és energiát költenek arra, hogy dolgozzanak a kikapcsolódáson, mindeközben nem tudják újraalkotni magukat, pedig ez lenne a rekreáció lényege.”

A magyarázat tehát egyszerű; minél több energiát fordítunk arra, hogy végezzük magát a cselekvést, a görcsösség, ami ebből fakad egyre távolabb taszít a valódi céltól, mégpedig a játék puritán valójától. A legtöbben a játékban a versengést látják, ami egy természetes emberi tulajdonság, van, akiben jobban, másban kevésbé nyilvánul meg. Ez nem minden esetben jelent rosszat, mert a versenyszellem akár magunkra, akár másokra is pozitívan hathat, de a túlzott versengés megölheti a játék valódi örömét. Természetesen ez nagyban függ a neveltetéstől és a tanulási mintáktól, és ebből is adódik, hogy kellő következetesség nélküli nevelésből még a legjelentéktelenebbnek tűnő játszási készségben is mekkora károkat lehet okozni. Persze ez elsőre elbagatellizálható, és nem is tűnik olyan fontosnak, de a fent említett, illetve azokon túl a széleskörben bizonyára jól ismert, játék közben tapasztalt pozitív impulzusok teljes átélésétől igen nagy kár lenne bárkit is megfosztani.