2 könyv 1 nem

„A »tudós nő« olyan jelzős szerkezet, amely évszázadokig egymásnak ellentmondó szavakat kapcsolt össze (oximoron)” – írja Hargittai Magdolna a Nők a tudományban című könyve bevezetésében.

Amikor 1977-ben dr. Rosalyn Yalow fizikusnő radioimmunoassay (RIA) módszerrel végzett kutatásait orvosi Nobellel díjazták, másodikként a kutatónők között, teljesen érthető volt a tévedés, hogy a díjátadó utáni banketten a két dr. Yalow közül nem őt, hanem a férjét akarta a pódiumra kísérni az ezzel megbízott diák. Maga Yalow is csak mosolygott. Ma azonban a Nobel-díjas tudósnők száma meredeken nő, a tavalyi díjazott, Juju Tu a tizenhetedik, akit természettudományos területen Nobel-díjjal tüntettek ki. Egy, az Egyesült Államokban végzett vizsgálat alapján 2010-ben már a gyerekek negyven százaléka rajzolt nőalakot, ha arra kérték, hogy ábrázoljon egy tudóst.

A nők részvétele a modern orvosegyetemi oktatásban több mint egy évszázados múltra tekint vissza, és a legfiatalabb orvosgenerációban kétszer annyi nőt találunk, mint férfit. Hova tűnnek a férfiak az orvosképzésből? Hová tűnnek ezek a nők a ranglétrán felfelé haladva, miért van tízszer annyi férfi sebész, mint nő? Üvegplafon a műtő felett, ragadós padló a laborban?

Két könyv. Egy szociológiai tárgyú, tudományos munka és egy tudománytörténeti ismeretterjesztő mű. Egy kimondottan a hazai viszonyokról és egy számos nemzet képviselőiről, többek között magyarokról is. Egy könyv az orvostudomány művelőiről és egy másik a természettudományok széles spektrumával foglalkozó szakemberekről. Egy, a hazai olvasók és elsősorban a szakma érdeklődésére számot tartó kiadvány és egy olyan, amelyet az Oxford University Press kiadásában megjelentettek angol nyelven is. Az egyik könyv szerzője a Semmelweis Egyetem adjunktusa, szakember a témában, a másik szerző pedig a Magyar Tudományos Akadémia öt százaléknyi női tagjai közé tartozik, tudós házaspár tagja.

Hugonnai Vilma idén 119 éve – 18 évvel diplomája megszerzése után – lett hivatalosan is Magyarország első orvosnője. Ma, miközben az orvoskutatók között és az egészségügy vezető pozícióiban a nők még mindig jócskán alulreprezentáltak, az orvosi pálya egészét tekintve már többségben vannak. A jóslatok szerint a gyógyító szakmát választó férfiak aránya a jövőben még tovább csökken majd, vagyis az orvoslás fokozatosan elnőiesedik. Ha figyelembe vesszük, hogy a női szakmák (pink collar jobs) társadalmi és anyagi megbecsültsége általában a legalacsonyabbak közé tartozik a palettán, valamint a magyar orvosnők egészségi mutatói alapján egyfajta veszélyeztetett fajról van szó, ez a tendencia mindenképpen figyelmet érdemel.

Dr. Győrffy Zsuzsa könyve több oldalról világítja meg, hogy mit jelent ma Magyarországon orvosnőnek lenni az egyén, a társadalom és az egészségügy szempontjából, és mindeközben olyannyira nem áll szögletesen a témához, hogy még a kiadvány sarkai is lekerekítettek.

A könyv az orvosi pálya iránt elköteleződésben való nemi különbségektől kezdve egy orvosnő várható életpályáját tekinti át. A kutatások eredményei több ponton egybevágnak a sztereotípiákkal: a vizsgálatban részvevő medikák motivációjában altruisztikus képzetek domináltak, és kevésbé voltak fontosak számukra például az anyagi megbecsülés, külföldi munkavállalás lehetősége, illetve a presztízs (ez persze a nagyobb migrációs hajlandósággal is összevetve mindjárt magyarázatot adhat arra, hogy hová tűnnek a fiatal férfiak az orvosképzésből). Külön fejezet foglalkozik az orvostanhallgató lét nehézségeivel: van szó a stressztényezőkről, az eltérő stressztűrésről – a medikák a vizsgálat során több feszültségről számolnak be, kiégésről és még a boncolással kapcsolatos szorongásokról is, de talán a legizgalmasabb téma a szakválasztás kérdése.

Régóta ismert tény, hogy a szakma megbecsültsége a férfiak számára, a betegekkel való kapcsolat pedig a nők számára fontosabb tényező a szakválasztásban, de ez önmagában nem magyarázza a hagyományosan “férfias” és “nőies” szakmák fennmaradását. A jelentősen eltérő részarányt valamennyire indokolja például az ortopédia, traumatológia területein a jobb fizikum, illetve a csecsemő- és gyermekgyógyászat terén a hagyományos női-férfi szerepelvárások. Sokkal kevésbé érthető azonban például a szülészet-nőgyógyászat ma is elsöprő férfifölénye. A tanulmányok részint a női-férfi szerepekre való szocializációból, részint a nők női közegbe való törekvéséből, részint pedig a gyakran döntésformáló erejű szerepmodellekből adódik. A hagyományosan női szakmának tartott szakok esetén mindenképpen meghatározó az életstílus alapú szakválasztás, vagyis a nők eleve olyan munkahelyet választanak, amelyet könnyebben hangolnak össze a családi kötelezettségekkel, de nem ritka az sem, hogy később a családalapítás során kényszerülnek arra, hogy az eredetileg vágyott szakma helyett egy könnyebben tervezhető másikra váltsanak.

Ezzel kapcsolatban megkerülhetetlen téma, de egy kicsit lerágott csont is a családi szerepek kérdésköre és a szupernő-jelenség. Hazánk ebből a szempontból ma is konzervatív nézeteket vall, így a háztartás vezetésének terhe, a gyermeknevelés oroszlánrésze még az orvos házaspárok esetében is nagyobbrészt a nőket terheli: egy részük ezzel elégedett, egy másik részük elégedetlen, az egyenlő és a fordított munkamegosztás egyelőre ritka fenomén.

Sok év eredményeit összegző tudományos munkáról lévén szó, az Orvosnők Magyarországon nem egyszerű olvasmány a kutatásmódszertanban járatlanabb olvasó számára, de mindenképpen sokszínű körsétát jelent a hazai gyógyítás problémás világában. Szó esik a férfias orvoslásról, nőies orvoslásról, felmerül a kérdés, hogy az orvosnők védjegye vagy nemfüggetlen kvalitás-e az empátia, és mennyiben számottevő a beteg szempontjából, hogy doktor vagy doktornő kezeli. Külön fejezet tárgyalja az orvos házaspárok speciális helyzetét, illetve rendkívül nagy hangsúly jut a magyarországi orvosnő-paradoxonnak is: azaz annak, hogy a magyar orvosnők más diplomás nőkhöz képest rosszabb egészségi mutatókkal bírnak, gyakoribbak náluk a krónikus betegségek, reprodukciós zavarok, rosszabb egészségmagatartással rendelkeznek és a mentális egészség szempontjából is magas kockázati csoportba esnek. Ez különösen a fiatal orvosnőkre igaz.

Annak ellenére, hogy a könyvben idézett, orvosokkal és orvostanhallgatókkal készült számos interjúból egyáltalán nem egy biztató jövőkép rajzolódik ki, az Orvosnők Magyarországon igyekszik pozitívan zárni a körképet. Számba veszi azokat a lehetőségeket, amelyek segíthetik a megküzdést, és törekszik arra, hogy jó példákat állítson az olvasó elé. Megtudjuk, hogy az Egyesült Államokban – ahol egyébként minden harmadik megkérdezett orvos “igen boldognak” vallotta magát – “a legboldogabb az a 60 év feletti reumatológus, aki Amerikában született, jó egészségnek örvend, normál testsúlyú, hetente négyszer sportol, napi rendszerességgel fogyaszt csekély mennyiségű alkoholt, és nem dohányzik. Házas, és tevékenykedik valamilyen karitatív szervezetben is.” Ezzel szemben a magyar orvosnőről azt lehet elmondani, hogy statisztikailag akkor boldog, ha “8 órát vagy kevesebbet dolgozik, nem végez ügyeleti munkát, rendelkezik minimum napi egy óra szabadidővel, »saját idővel«.” Hogy ez reményteli fejlemény vagy sem? A populáció negyede mindenesetre nem boldogtalan.

Ha szóba kerül, hogy mit tettek le eddig a nők az asztalra tudomány és technológia tekintetében, valószínűleg az egyik első gondolatunk az ikonikus Marie Curie. Jogos népszerűségét elvitatni lehetetlen, nem csupán az első tudományos Nobel-díjas és az egyetlen kétszeres Nobel-díjas nő, de máig az egyetlen díjazott, aki két különböző kategóriában kapott tudományos Nobel-díjat, valamint az egyetlen, aki egyúttal egy másik Nobel-díjast nevelt fel lánya személyében. Curie ma is tökéletes példakép lehet – de egyáltalán nincs egyedül a tiszteletreméltó tudósnők között.

Hargittai Magdolna könyve zárszavában bevallja, ezzel a művével célul tűzte ki azt is, hogy a fogékony fiatal nők érdeklődését a tudományos pálya felé fordítsa, és ehhez példaképeket nyújtson. Könyve nem csupán izgalmas és inspiráló olvasmány: ezt a célkitűzést is könnyedén teljesíti. A prominens tudósnők körében végzett hihetetlen, precíz kutatómunkát érzékenyen desztillálva egy-egy hosszú és termékeny életút valódi eszenciáját hozza létre, egyúttal ezeknek a kiváló nőknek a portréját is megeleveníti. Némelyik arckép hízelgőbb, mint másoké, akadnak kimondottan kevéssé hízelgőek, de mindegyik emberi, hiteles, és kétségtelenül mindegyik példaértékű.

A szerző nem nagy következtetéseket keres, nincs itt semmiféle induktív, izzadtságszagú igazságkeresés, hanem egyéni életekről, egyéni életutakról beszél: a végeredmény egy hihetetlenül diverz merítés nők életrajzaiból, akik többségében a 20-as, 40-es években születtek, 18 ország képviselői, van köztük – abszolút a teljesség igénye nélkül – űrmérnök, tribológus, csillagász, orvos, ökológus, molekuláris biológus, krisztallográfus, fizikus, de olyan kirívó esetek is felbukkannak, mint egy thaiföldi kémikusprofesszor hercegnő, illetve egy olyan politikus-matemetikus, aki a gyerekkorában kialakult teljes süketséggel járó hátrányokat is le tudta küzdeni. Az életutak mellett Hargittai izgalmas betekintést nyújt a kutatásaik alakulásába is, számos szakterület jelentős eredményeinek lebilincselő és felemelő történetét olvashatjuk, a Cori-házaspártól kezdve az FDA hősnőjeként emlegetett Frances Oldhamig, aki meg tudta fékezni a thalidomide térhódítását az USA-ban, miközben Európában még nem tudták, hogy a Contergan-botrány hamarosan milyen áldozatokkal jár majd. De van szó szuperhúrelméletről, a bolhák péniszéről, molekuláris mágnesekről, sötét anyagról, paritáselméletről, a precíziós mezőgazdaság jelenéről, az egérgenetikáról és még megannyi más kutatási irányról és eredményről. Nyilvánvaló, hogy két nagy szenvedély, a portréállítás és a tudomány iránti érdeklődés fonódik össze ebben a könyvben, és mindkét aspektusban a legjobbat hozza: a hétköznapi ember számára is megtapasztalhatóvá teszi a tudomány szépségét. Nem egy kutató írja le a kutatási tevékenységet olyan gyöngédséggel és szenvedéllyel, mint például Banga Ilona: „A kutatás az én életigényem, ami megtart és kitölti az életemet.”

Az interjúalanyok egy része úgy látja, soha nem érte hátrány amiatt, hogy nő, de sok anekdotát olvashatunk ennek az ellenkezőjéről is. Ez nem meglepő, hiszen ezek a tudósok általában akkor kezdték az egyetemet, amikor bizonyos szakmák és különösen a kutatás nem állt nyitva előttük, és akkor kezdték tudományos pályafutásukat, amikor az Egyesült Államokban könnyebbséget jelentett számukra a háború miatti férfihiány, majd megélték azt is, mikor a visszatérő férfiak ismét kiszorították őket. Tudós házaspárok nőtagjainál gyakori közös pont, hogy egy időben nem dolgozhattak férjükkel együtt hivatalosan, vagy férfi munkatársuk mellett gyakran egyszerű asszisztensnek tekintették őket. Nem volt ritka az az alapvetően jóhiszemű diszkrimináció sem, hogy a tudósnőt, pláne, ha férjezett, a férje úgyis eltartja, így az állásra, elsőszerzőségre, ösztöndíjra stb. elsősorban a férfi pályázónak van szüksége. Kuroda Reiko japán kémikus például azzal szembesült, hogy akkoriban az volt a szokás, hogy pályázati rendszer helyett doktoranduszaiknak a professzorok kerestek munkát, ám amikor megszerezte a PhD fokozatát, a professzora neki férjet ajánlott.

Gyakran kicseng a sorok közül, hogy noha a nőket már a 20. század közepe óta széles körben alkalmasnak tartották a kutatói pályára, elvárták tőlük, hogy meglegyen bennük például Gerty Cori ellentmondást nem ismerő, emberfeletti makacssága. A könyvben szereplő nők azonban nem véletlenül vannak ma ott, ahol: kitaposták maguknak az utat, és átlagon felüli elhivatottságukkal, makacsságukkal elérték, hogy azt tehessék, ami a leginkább érdekelte őket, és sokan közülük rengeteget tettek azért, hogy az utánuk jövő generációnak könnyebb legyen. A könyv azonban azt sem hallgatja el, hogy interjúalanyai némelyike tehernek élte meg azt, hogy különféle bizottságokban a “kötelező nő” szerepét kellett betöltenie.

Még árnyaltabbá teszi a nagyobb képet, hogy a szerző külön fejezetet szentel az orosz, indiai, török kutatónők helyzetének. Különösen érdekes, hogy Törökországban a nők aránya az egyetemek és kutatóintézetek bizonyos szegmenseiben akár az EU-tagállamok többségénél is nagyobb, például szignifikánsabb több török mérnöknőt és természettudományos szakembert találhatunk. A szakértők szerint ennek hátterében az áll, hogy korábban a nők helye egyértelműen otthon volt, majd a váltás hirtelen következett be, így kevésbé jellemző a köztudatban a nőies vagy férfias szakmák megléte (emellett ezek a pozíciók kevésbé vonzóak a török férfiak számára).

Visszatérő motívum a meginterjúvoltak által adott tanácsokban, hogy mennyire lényeges a megfelelő házastárs megválasztása. A tudós házaspárokat ismertető rész különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy feltárja a háztartás, gyermeknevelés területét, de egyéni portréiból sem hiányzik az anya és feleségszerep szálainak felfejtése. A bemutatott tudósnők közül csak néhányan nem mentek férjhez, többen viszont akár három-négy gyermeket is felneveltek. Hargittai ezzel a témával kapcsolatban sem ismer tabukat: van olyan interjúalanya, aki nyíltan megbánta, hogy nem ment férjhez és nem szült, és olyan is, aki úgy látja, hogy karrierjét megsínylették a gyerekei és a velük való kapcsolata is, és soha nem múlt el a bűntudata ezzel kapcsolatban.

A megkérdezettek szinte mindegyike az időbeosztást, az anyaként, feleségként, kutatóként való egyidejű megfelelést tartotta élete legnagyobb kihívásának, és legnagyobb eredményei között tartotta számon, ha utólag mindezt sikeresnek ítélhette meg. Közülük a legtöbben kisebb-nagyobb részben a nagyszülők, illetve háztartási segítség bevonásával, egyetemi óvoda létesítésével próbáltak kisgyerekes szülőként helytállni a munkájukban, de a hagyományos anyaszerep teljes megélésére is látunk példát. Betekintést nyerünk abba is, hogy tudósok gyermekeként felnőni nem feltétlenül idilli, de ellenpéldaként nagyon megindítóak például Vera Rubin csillagász gyermekeinek szavai, akik ajándéknak tekintik, hogy két olyan ember nevelte fel őket, akik szenvedélyesen szerették, amit csinálnak, és még otthon is képesek voltak a munkájukról beszélgetni a vacsoraasztalnál. Maga Rubin így nyilatkozott:

“A feleség, szülő, csillagász szerepek kombinációja tesz igazán boldoggá. Önmagában egyik sem adna ekkora örömet. Szeretem a kutatást, mert végtelen kíváncsiság él bennem a világegyetem működése iránt, és nem érezném jól magam a Földön, ha nem próbálnék meg többet megtudni róla. A mindennapos szellemi kielégülés miatt érzem olyan csodálatosnak a kutatói pályát. A távcső mellett töltött hideg, sötét éjszakák életem legszebb pillanatai közé tartoznak.”

Szöveg: Gergics Enikő