Péntek esti kikapcsolódás. Katarzis. Művészeti élmény. Azt hiszem, ezek miatt mentem színházba. Vagy egyszerűen csak azért, hogy lássak egy jó darabot. De erre nem számítottam. A könnyed szórakozás, látvány, kikapcsolódás helyett elgondolkodtató és mély mondanivalót kaptam.
Eredetileg nem erre számítottam, de be kellett érnem ezzel. Mire is jók az elvárások, ha nem arra hogy csalódjunk? A pozitívan, negatívan jelző már mellékes, színt, érzelmeket, magaslatot, mélységet visz bele. Érzelmeket, képi világot, de a mondanivalót eltakarja. Miért is kellene egy irodalmi művet megmagyarázni? Elemezni, telebeszélni olyan dolgokkal, amik valószínűleg nem jártak az alkotó fejében, amikor létrehozta a művet, vagy lehet, hogy jártak. De a lényegen nem változtat. Ezért sem szeretném elemezni, meg azért sem, mert nem értek hozzá, így elég nehéz is lenne…
Miért volt kapcsolat? Miért hatott a darab? Mert nagyon valóságos volt a történet, a színészek játéka. Talán, mert így vagy úgy mindenki találkozott már azzal, amit a darab ábrázolt: a szenvedéssel. Számomra ez ordított a színpadon, a színészek játékában, az indulatokban, egyes karakterekben, az összes szereplőben, a párbeszédekben. Ebben a drámában mindenki szenved. Senki sem igazán boldog. Mindenki másra vágyik, és azt gondolja, hogyha meglenne neki, ami a másiknak van, akkor ő boldog lenne. Mennyire gyerekesen hangzik? Milyen nevetséges? Ironikus inkább, mert így működtek az emberek az orosz realizmus idején, meg így működünk ma is. Úgy látszik, van, ami nem változik.
De hogy lehet az, hogy ilyen jóízűen tudunk nevetni a szereplők sanyarúságán? Vagy felháborodni azon, hogy miért nem örülnek annak, amijük van? Hiszen a két főszereplő eléri a vágyát, amit a darab elején megfogalmaz, az egyikük sikeres író lesz, a másik pedig színésznőként dolgozhat. Mindketten mindent megadnának azért, hogy ez az álmuk beteljesüljön. És mindketten azt gondolják, hogy ha ez az álmuk beteljesül, akkor ők boldogok lesznek. Az utat nem látjuk a színpadon, ami végül a főszereplők álmának beteljesüléséhez vezet. De a párbeszédekből tudjuk, hogyan jutottak el oda. Tehát garantált a happy end, gondolhatnánk, ha nem ismerjük a Sirályt, és gondolják a mű elején főszereplők, ha a feltétel adott lenne a boldogsághoz…
De a Sirály dráma, Csehov szerint komédia. A szereplők szenvedése számtalan szórakoztató pillanatot ad. De közben végig ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy tudok ilyen könnyű szívvel mosolyogni ezen a tragédián? Hiszen az egyik szereplő én is lehetnék. Hányszor mondjuk ki azt az életben, hogyha ez vagy az sikerül, akkor boldog leszek. Ha meglesz a vizsgám, ha meglesz a diplomám, ha lesz munkám, szerelmem, családom, házam… Ugyanúgy szenvedünk, mint ők, akiken nevetünk. Pedig ha nem lenne „ha …”, milyen könnyű lenne boldognak lenni. De mindig kell a mondat elejére, mert úgy érezzük teljesnek az életet, ha valami hiányzik. Ezek szerint el kell fogadnunk, hogy az élet teljes anélkül, hogy valami hiányozna? Megmosolyogtató felismerés lehet.
A Sirályt látva, olvasva, talán felmerül…
Szöveg: Szabó Diána Lili