Az ember evolúciója a technológia fejlődésében és a tudományok folyamatos előretörésében figyelhető meg. A létrehozott tárgyi vívmányok legtöbbször az ember képességeinek kiterjesztését, határainak újraértelmezését és a hatalom megerősítését szolgálják. Az ember tehát létrehozott és működésben tart egy tárgyiasult teremtést, mely teremtés jelenleg az emberi teljesítmény függvénye, mert azt ember tevékenységeitől függően a tárgyak fejlesztés alá kerülnek, piaci versenyre kelnek egymással és szelektálódnak. Ez a tárgyiasult evolúció, mely egyrészt súlytalanná teszi a biológiai evolúciót, mert gátat szab a természetes szelekciós erőknek, másfelől viszont át is veszi annak szerepét: mesterséges szelekcióba kezd.
A legszembetűnőbb különbség a biológiai és a tárgyiasult evolúció között az utóbbi sebessége és ingerintenzitása, mely komoly fizikális és pszichés terhet ró az emberre. Minden dolog fárasztó. El sem tudja mondani az ember. Szemünk nem győz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. – jegyzi Salamon király már Krisztus előtt, és azóta mennyit tágulhatott a világ. A tárgyiasult evolúció viszonylag rövid időn belül képes forradalmian új teremtést – technológiát előállítani, hiszen nem rendelkezik olyan kódolt korlátokkal, mint a biológiai evolúció. Míg az ember által előteremtett tárgyak függetlenné válnak a gyártási utasítást eredetileg „magában hordozó” személytől, (mert annak ismerete tárgyiasult módon örökíthető át), addig az emberben a gének hordozzák a „gyártási technológiát”, melyet kizárólag (természetes vagy mesterséges) biológiai úton képes változtatni és átörökíteni. Az elfüggetlenedésből következik, hogy a tárgyiasult evolúcióban a fejlesztési pontok jelentősen hozzáférhetőbbek, a fejlesztés és a szelekció minden szinten gyorsabb, az emberi szervezet pedig képtelen lépést tartani a mindennapokba (adott egyed természetes környezetébe) beépülő technológiákkal anélkül, hogy az „eszközhasználó ember” egyensúlya bizonyos területeken fel ne borulna.
A természetes egyensúly megbomlása megnyilvánul az adott tárgy vagy technológia egyenlőtlen eloszlásában is, melyet rengeteg materiális faktor határoz meg, mint például az adott régióra vonatkozó politikai, gazdasági és kulturális status quo. A tárgyiasult evolúció tehát nem populációkra terjed ki, hanem csak bizonyos csoportokra egy adott populáción belül – a szelekciós erő tehát nem feltétlen az életerősebb vagy alkalmasabb, hanem a tehetősebb és tulajdonképpen szerencsésebb egyedeket fogja a rendszerben előnyben részesíteni és fenntartani.
A “kifejlődő” Homo technomanipulatus belső repair mechanizmusainak hatásfoka nem elégséges ahhoz, hogy e gyors tárgyiasult evolúcióval lépést tartson, ezért jelentős degeneratív trendek jelentek meg a populációban, melyeket a tárgyiasult evolúció bizonyos kereteken belül akár normalizálni is képes. Így esetenként a degeneráció csak a segédeszközök elvételekor válik jelentőssé, esetleg akkor sem (magas vérnyomás, lúdtalp, rövidlátás).
Ennek megfelelően a tárgyiasult evolúcióhoz kapcsoltan is működik repair mechanizmus: az orvostudomány, mely tudományt szintén az ember tart fenn és fejleszt tovább. Érdekes különbség viszont, hogy míg a biológiai evolúció repair mechanizmusai utólagos korrigálást valósítanak meg, addig az orvostudomány eszközei között ott van a prevenció lehetősége is és feladata gyakorlatilag a szelekció gátlása.
A biológiai evolúció egyik alaptétele, hogy az egyed alkalmazkodik a környezetéhez, és a környezeti hatásokra adott válaszának megfelelően túlél (fejlődik) vagy szelektálódik. A tárgyiasult evolúció esetében ez az egyenlet nem csak megfordul, de módosul is: a tárgy fejlődik, az ember pedig környezetté válik; az embernek (és a természetnek) kell alkalmazkodnia a „teremtmények” (termékek, tárgyak) által átalakított környezethez. Az egyenlet elszemélytelenedik.
Elszemélytelenedik az ember is. A tárgyiasult evolúcióban fenntartott trendeknek kíván megfelelni: divatot követ a ruházkodásban (vagy annak hiányában), a luxus elektronika használatában, a táplálkozásban, a szórakozásban és a művelődésben – akár kapcsolataiban is. Bizonyos értelemben tehát elesik az önazonosság lehetőségétől, annak genom alapú és szellemi értelmében is – kibontakozása és egyedfejlődése részlegesen tárgyiasul: személyiség helyett sablonokat dolgoz ki.
Az alkalmazkodás felszínessége és mesterkéltsége pedig belső feszültséget kelt, melyhez a tárgyiasult evolúciót kibontakoztató társadalmi nyomás is társul. A Homo technomanipulatus ismét segédeszközökhöz fordul, nem önmagában keresi a fejlődés lehetőségét, hanem tovább hajtja magát a tárgyiasult evolúció versenyében, önmanipulációt alkalmaz, és ezzel a kör bezárul.
Az ember cselekedetei az állatokéhoz viszonyítva tudatosabbak (ideális esetben tudatosak), és ennek a tudatnak (szellem vagy intelligencia) köszönhető, hogy az ember sokkal kevésbé helyhez és időhöz kötött. Gyakran eszembe jutnak Dr. Szikla Károly szavai (avagy mi minden képes megmaradni biokémiából): „minden határokat az ember talált ki magának, hogy eligazodhasson a világban”. Hogy mennyire igazi ez az eligazodás vagy mennyire manipulált, az egy újabb érdekes kérdés saját fejlődéstörténetünk elemezgetésében. Az embernek első sorban az ismeretei korlátozottak. Ehhez paradox módon társul információéhsége (kíváncsisága?), mely belső igényből fakadóan tartja fenn a tárgyiasult evolúciót is. Végső soron minden „termékünk” és próbálkozásunk arra szolgál, hogy függetlenítsük magunkat az „élet törvényétől” (legyen az biológiai szelekció vagy a mindenható Isten) saját önző vagy önzetlennek vélt érdekünkben. Ezért technomanipuláljuk a környezetünket, de nem sokat tudunk tenni az ellen, ami „kezdettől fogva belénk van írva”, így elképzelhető, hogy az egyén szintjén hamarosan nem leszünk képesek lépést tartani a tárgyiasult evolúcióval. Mutatóinkat jelenleg is önmanipulációval próbáljuk javítani.
Az önmanipuláció több formája is jelen van ebben a problémakörben: ilyen a gyógykezelés, orvosi beavatkozások; mesterséges megtermékenyítés vagy fogamzásgátlás, a genetikai manipuláció illetve az önmanipuláció legáltalánosabb formájai, a fiziológiás adottságok és képességek alternálása. Utóbbi a hétköznapokban is „normalizált” gyógyszer- vagy kávéfüggő, rendszeres alkoholfogyasztó, szélsőséges esetekben pedig a drogok széles választékával élő és kísérletező Homo biomanipulatus.
A tárgyiasult evolúció sebessége az ismeretek folyamatos növekedésével egyre gyorsabbá válik. Az ember sok esetben csak akkor képes helyt állni, ha valamivel stimulálja önmagát.
A koffein és a nikotin például az önstimuláció legáltalánosabb formái. Azzal viszont általában nem szoktunk számolni, hogy az aktív életszakaszunkat a természetes regeneráció terhére hosszabbítjuk meg. A tudatlanságunkkal mindig visszaélnek: ha valamit nagyon sok ember által elfogadottá teszünk, előbb-utóbb társadalmi szinten is elfogadottá válik, “normalizálódik”, de ebből nem feltétlen következik, hogy ‘jó’.
A hosszútávon jelentkező káros hatásokat már sokszor nem is azonosítjuk annak a „túlcivilizált” rendszernek a hozadékaként, amiben élünk. A potenciális életidőnk a sejtjeinkbe van írva – a génjeink adják a lehetőséget, a minket érő környezeti hatások pedig befolyásolják azok érvényrejutásának mértékét, ezek a hatások viszont a potenciális életidőből csak elvenni tudnak, hozzátenni nem. Bár Isaac Asimov 200 éves ember koncepciója a tudomány előrehaladásával nem feltétlen marad elérhetetlen távolságban, mégis kisebb nagyságrendben gondolkodva igen sokat képes az életminőségünkön rontani az a felelőtlenség, amivel az ember alkoholizál, fogamzásgátol vagy bármilyen módon „szereli” magát. Olyan ez, mint az oxigénadósság: később megfizetünk érte.
A fejlettnek nevezett társadalmakban már nem a fizikai erő a legmeghatározóbb tényező a párod megnyerésében, a karrieredben vagy a hatalom megszerzésében és megtartásában, hanem szellemi képességek egész sora vált jelentékenyebbé. Az nyer, aki a tudásával, a karizmájával vagy éppen a pénzével minél nagyobb teret hódít és minél több embert képes megnyerni magának. Az ember létrehozta a tárgyiasult evolúciót, a tárgyiasult evolúció pedig megformálta a tárgyiasult embert.
Szöveg: Fekete Aimie