A nem is én vagyok

Életproblémáinkat többnyire automatikusan az anyagi valóságokon keresztül próbáljuk megközelíteni: biológiai létezésünk anyagi formáját vesszük az élet alapjának, és minden mást (tudatunkat, értelmünket és érzelmeinket) biológiai létezésünk függvényében próbáljuk integrálni egy hús és vér valóságban. Mivel kerülünk viszont szembe, ha biológiai értelemben élő szervezetünk és személyes identitásunk nem kerül szinkronba, vagy egy átépülés során deszinkronizálódik? Mi játszódik le egy emberben, ha személyisége nem uralja, vagy nem kívánja uralni a saját testét? Lehet-e egy biológiailag élő és ható test senkié? Test nélkül mi az élet?

Sokat hangoztatom, hogy identitásunk egy dinamikusan átépülő rendszer, melyben személyként próbálunk egyensúlyozni. Hogy ez a személyes entitás mennyire meghatározott, az rengeteg külső és belső hatás feldolgozásának a függvénye. Ebben a kontextusban propriocepciónak nevezem az öntudat és tudattalan rétegek által alkotott egységet, ami autonóm módon igyekszik összehangolni és egyensúlyban tartani testünket és személyiségünket.

Sejtjeinknek – ha úgy vesszük – önálló tudata van. Ez a sejttudat adott (és ideális esetben egyensúlyban tartott) biokémiai mikro- és biofizikai makrokörnyezetben szöveti és szervi szinteken specifikus funkciókban integrálódik. Tulajdonképpen elmondható, hogy ez a rendszer működik nélkülünk is – a rendszer ismerete nélkül, és formába önteni vagy korlátozni látszik személyiségünket.

Platóni felfogás szerint a test a lélek börtöne. Ez az idea meg is állja a helyét, amennyiben kiépített identitásunk számára testünk nem, vagy nem teljesen elfogadható. Mikor a személyünket bontom elemeire, a következőket találom: szellemi embert – racionális vagy irracionális intelligenciával operálva; lelki embert – érzelmi intelligenciával és akarattal; végül pedig a hús és vér testet, ami nem feltétlen börtöne, hanem akár elszenvedője is lehet a szellem és a lélek, a lélek és a világ ütközéseinek. Ezzel pedig visszatértem oda, ahonnan indultam: lehet-e egy biológiailag élő és ható test senkié? Azt hiszem, lehet. Ezt az önelvetés egy bizonyos formájának nevezhetnénk – az identitás egy olyan átépülésének, melyet a lélek és az érzelmek munkálnak ki mintegy válaszreakcióként megannyi külső és belső hatásra. Egy ilyen átépülés lehet tudatos vagy tudattalan: akarat vagy kívánság.

Önelvetés. Nem kívánod tovább uralni ezt a testet. Valami mást akarsz.
Az identitás propriocepciója nélkül a testünket nem éreznénk a sajátunknak. A test és lélek szinkronitása nélkül beszűkül vagy megszűnik a csatorna, amin keresztül identitásunk kifejezhetné és kibontakoztathatná önmagát: kész a börtön, a láncok, a gyötrődés. A szabad életnek feltétele a testünkbe vetett bizalom, sőt… saját testünk ismerete.

A testünket romboló hatások és betegség jelentőségét nem lehet elvitatni: saját bőrünkön és közvetlen környezetünkben is folyamatosan tapasztaljuk, érinthetjük ezeket. Ezen anyagi és fizikális kinyilatkoztatásokkal szemben viszont az identitás propriocepcióját és a személyiséget építő és átépítő tényezőket érinteni is alig lehet, nem hogy megfogni. Itt van például az „én” kérdése. Az identitásom mennyire vagyok én? Lehet, hogy ez a biológiailag élő és ható test nem az enyém?
Nem sok esélyt látok ilyesmire. Nem más ember vagyok. Másik test nem én lennék. De tegyük fel, hogy nem akarok én lenni… Ettől a testtől ebben az életben akkor sem szabadulhatok, ha a külső nemi jellegeket megváltoztatom. A tranzíció problémakörét próbálom ezzel behatárolni: biológiailag élő és ható testet nemváltással nem vagyunk képesek létrehozni. Minden sejt tudja. Szervezetünk öntudatába nem tudunk ennyire mélyen belenyúlni – a teljes átprogramozás jelenleg ismereteink szerint elképzelhetetlen.

Ez nem egy olyan világ, ahol csak úgy önmaga lehet az ember. Nem azért, mert nehéz önmagunkat felvállalni, hanem azért, mert nehéz önmagunkat megtalálni és megtartani. Talán ezért is hajszoljuk az önfeledség állapotait: a boldogságot vagy a részegséget. A környezetünk folyamatosan reflexióra kényszerít minket; újra meg újra erőt gyűjtünk, és próbáljuk magunkat egyben tartani, vagy elemeinkből legalább ideiglenesen összerakni valakit, akit felmutathatunk: ez vagyok én. Ebben van az identitás folyamatos átépülésének lehetősége és a leépülés veszélye is: az én nem egyértelmű. Ha az volna, nem keresnénk folyamatosan önmagunkat, és nem nyúlnánk újabbnál újabb eszközökhöz, hogy teremtsünk valakit. Ezek az emberi teremtések viszont magukban hordozzák saját tragédiájukat.
Most valahogy így gondolom. De lehet, hogy nem értek egyet magammal.

A mindenség elméletében nyújtott Stephen Hawking alakításért Oscar-díjjal jutalmazott Eddie Redmayne újabb megdöbbentő tranzíciójának lehetünk szemtanúi a filmvásznon: a színészt Lili Elbe-ként, az egyik első nemkorrekciós műtéteken átesett nőként láthatjuk majd A dán lány című életrajz-jellegű filmben.

Lili Elbe, született Einar Wegener, tanulmányai során a Dán Királyi Művészeti Akadémián ismerkedett meg feleségével, Gerda Gottlieb (Alicia Vikander) festő-grafikussal. A pár 1904-ben házasságot kötött, majd Párizsba költözött. Wegener valamivel ismertebb festőként feleségét is folyamatosan segítette az alkotásban – Lili Elbe karaktere is így született meg: Wegener női modellként kezdett pózolni, hogy felesége egy képét időben befejezhesse. A közös titok – a történet szerint – alapjában véve rengette meg Wegener önmagáról alkotott képét.

Felesége, bár házasságukat 1930-ban felbontották, a végsőkig támogatta Wegener-t, aki összesen 5 operáción esett át: külső férfi nemi szerveit eltávolították, és női belső nemi szervek beültetését is megkísérelték tranzíciója során. Lili ekkor már jegyben járt egy férfival, és annak reményében vállalta a nemkorrekciós műtéteket, hogy teljes értékű nőként megházasodhasson, és gyermekeket szülhessen leendő férjének.

Lili Elbe, feltehetőleg az utolsó operációt (méh transzplantációt) követő szövődmények miatt 1931-ben életét vesztette. A film annak a folyamatnak festői ábrázolása, mely az önazonosságát megkérdőjelező és identitásában átépülő ember küzdelmét öleli fel az árral vagy akár önmagával szemben.

Frissítés:
Vártam, aztán más lett nagyon. Nekem úgy tűnt, hogy a dán lány Gerda Wegener (Alicia Vikander, akinek alakítása is sokkal erőteljesebb), nem pedig férje (ez angolul el is hangzik). Szerintem ajánlom is, mert elképzelhetőnek tartom, hogy a nemi differenciálódás sosem teljes – bár minden köztes forma ellenére az ember végül férfi vagy nő