Mi is az élet? Számtalan apró molekula összerendezett működésének sokasága? Egy gépezet, amelyet az agyunk irányít a külvilágból érkező ingerek integrációjának hatására? Valóban csak ennyi lenne a képlet?
Évszázadokon át megannyi elmélet és filozófia alapját képezte a lélek, mint fogalom kérdésének létjogosultsága. Ez napjainkban sincs másként, hiszen elég csak egy vallásos és egy materialista személyt megkérdezni, nyilvánvaló lesz a különbség a lélekről alkotott véleményükben. Mindenesetre bármelyikük érveit is vesszük figyelembe, esetleg érezzük magunkénak, a lélek élethez való kapcsolódásának valódisága igazán érdekes és vitatott eszmefuttatásoknak ad teret.
Mielőtt a lélek fogalmát próbálnánk valamilyen reális módon leírni, elengedhetetlen, hogy az életet, mint jelenséget valamilyen formában definiáljuk. Mit is értünk pontosan élet alatt?
Természetesen ebből a kérdésből számtalan további kérdés származtatható. Elég csak arra gondolnunk, hogy minőségi vagy mennyiségi értelemben szeretnénk választ kapni. Ha materialista szempontból közelítünk a fogalomhoz, akkor mondhatjuk, hogy az élet az anyag legmagasabb rendű szerveződése. Értelemszerűen ennyivel nem ússzuk meg, mert a mai napig nincs egy olyan egységes dogma, amellyel minden tudományos szakterületet képviselő személy egyetértene. Talán egy, a fentebb említettnél kissé kézzel foghatóbb az a biológiai értelemben vett megfogalmazás, miszerint a biológiai rendszerek, vagyis az élő szervezetek létezési módját tekintjük életnek. Ez a viszonylag tág megfogalmazás további kérdések felvetésére ad lehetőséget.
Mikortól mondunk egy szervezetet valóban élőnek? Hol van a határ a mesterséges és az önálló lét között? Nevezhetjük-e életnek például azt a szervezetet, amely művi úton van életben tartva? Például egy kómában lévő ember, aki nem képes kommunikálni a külvilággal, esetleg még lélegeztetésre is szorul, az életnek milyen minőségét képviseli? Sejtszinten nézve egyértelműen ’élő’, hiszen az anyagcsere folyamatai működnek, attól függően, hogy hol és mekkora károsodás érte a szervezetét. De ha rendszer szinten vizsgálódunk, vagy akár figyelembe veszünk néhány korábbi ideológiát, akkor egyből árnyaltabbá válik ez az állítás.
Ha Arisztotelész filozófiáját vesszük alapul, ő az életet a növekedés, önellátás és reprodukció hármas kapcsolatával írta le. Persze nem kell ennyire visszalépnünk az időben, hogy válaszokat találjunk. Egy 1994-ben Carl Sagan (a NASA tudományos munkatársa) által leírt definíció szerint a lét nem más, mint egy „önfenntartó, darwini evolúcióra képes kémiai rendszer.” Egy magyar biológia tankönyvben pedig ilyen formában lelhető fel a meghatározás: „Az élet az anyag speciális tulajdonsága, vagyis élet nincs, csak élő rendszer van.” Az említett példák közül talán a legutóbbi gondolat az, amely leginkább rávilágít a rész-egész kapcsolatára, habár arra nem ad magyarázatot, hogy a biológiai szempontokat leszámítva, akár a példaként felvetett komatózus állapot minek tekinthető. Nem is beszélve akkor a klinikai halál állapotáról, mikor a keringési, légzési és agyműködési funkciók megszűnnek, de a megfelelő időben történő reanimálással még reverzibilissé tehető a folyamat. Sikeres újraélesztés esetén, érdekes kérdést vet fel az is, hogy az ezt megelőző állapotot minek nevezzük. Adott helyzetben helytálló a kifejezés, hogy ez valóban élet-halál kérdése lehet…
Miután az élet definícióját többé-kevésbé körüljártuk, érdemes elgondolkodni a lélek, mint eszme problematikáján.
A lélek fogalmával szinte már minden ember találkozott. Sőt, nap mint nap használjuk is egyes kifejezéseinkben anélkül, hogy bármilyen valódi tartalommal felruháznánk magát a fogalmat. A legtöbb hívő ember számára egyet jelent a halál utáni életet képviselő anyagi minőséggel, míg a tudományos gondolkodás számára a lélek, mint jelenség – bizonyítékok hiányában – nem releváns. Ezzel kapcsolatban meg kell említeni egy elég kezdetleges módszeren alapuló kísérletet, amit 1907-ben egy amerikai orvos Dr. Duncan MacDougall végzett el. Bizonyítani akarta a lélek valódiságát azáltal, hogy tömeget detektál a kérdéses fogalomnak. Összesen hat végstádiumú tuberculosisban szenvedő beteget figyelt meg, akik már olyan mértékben le voltak gyengülve, hogy szinte semmilyen izommunkát nem végeztek. Ágyukat úgy alakította át, hogy azok mérlegként funkcionálva mutassák az ahhoz tartozó aktuális tömeget. Amikor a megfigyelt betegek elhunytak, egyikük esetében különös megállapítást tett. Az egyik test a halál beállta után pontosan 21 grammal lett kevesebb. A kísérletet megpróbálta önmagán is kivitelezni oly módon, hogy a mérlegágyon mozdulatlanul feküdve, megpróbált annyi levegőt kilélegezni amennyit csak tudott, de azt a bizonyos 21 grammos súlyvesztést nem sikerült elérnie. MacDougall ebből arra a következtetése jutott, hogy valószínűleg a tömeg, amelyet korábban az elhunyt esetében mért, a lélek súlya.
Sajnos az elképzelése és a mérés kivitelezése több sebből vérzik. Az első és legfontosabb tényező a kísérletben résztvevők száma. Hat ember nagyon kevés ahhoz, hogy eredményeikből messzemenő következtetéseket vonjunk le. Arról már nem is beszélve, hogy nem mind a hat személy esetében jött ki a 21 gramm tömegvesztés. A másik, ami felmerül maga a kivitelezés pontossága és megbízhatósága. Mindazonáltal lehet, hogy abban az egy esetben valóban mérhető volt a csökkenés, de ez semmiképpen sem tekinthető reprezentatívnak. Ugyanakkor a probléma felvetése már csak azért is érdekes, mert ha a lelket, mint energiát képzeljük el, ami akár anyag formájában tömeggel rendelkezhet, akkor halálunkat követően valóban tömegdeficitet hagyhatna maga után. Tehát a feltevés elméleti síkon akár működhetne is, de ez gyakorlati szinten máig nem bizonyított.
Értelemszerűen ettől vagy bármilyen tudományos magyarázattól egy vallásból nem fog eltűnni a lélek, mint fogalom.
Például a kereszténység születésekor az ember létét ún. hármasságban (trichotomizmus) értelmezték – test-lélek-szellem -, amely később a Vienne-i zsinaton módosult a test és lélek kettős kapcsolatára. Hogy ebből a teóriából mekkora részt képvisel a haláltól való félelem és az, hogy a hívő ember hisz abban, hogy a halála után lelkének darabja valamilyen formában továbbél, hit kérdése. Mindent egybevetve a mai napig nem rendelkezünk olyan leírással, amely mind tudományos és teológiai szempontból egységesen megállná a helyét a lélekről alkotott elképzelésünkben. Míg a vallás bizonyos rögzített alapokon nyugszik, addig a tudomány rohamosan fejlődik napjainkban is. Vajon hátráltató erő-e ez az ’ellentét’ a későbbi előrelépés szempontjából? Korlátot tud-e szabni a hit olyan dolognak, ami kézzelfoghatóan bizonyítható vagy a másik szemszögből nézve; kevésbé lesz-e hívő az az ember, aki érti és megérti a tudományosan igazolt dolgokat? Valószínűleg nem. De talán a legfontosabb kérdés: kell-e egyáltalán állást foglalnunk ebben az ügyben vagy saját meggyőződésünk mellett elfér annak a gondolatnak a létjogosultsága is, amelyet a szemünkkel már nem vagyunk képesek érzékelni?
Szöveg: Bárándi Dóra