Az ember életében vannak olyan jelenségek, amelyeket első pillanattól fogva imád vagy gyűlöl. Nos Kusturica munkái vitathatatlanul ezen „jelenségek” közé tartoznak: a néző szenvedélyesen beléjük szeret, vagy valósággal kikergeti őt a világból a balkán fenegyerekének mozgókép-hedonizmusa. Vérbő komédiától a nehezebb témákig, a rendező kaján nyíltsággal dolgozik. Még akkor is, ha nem kisebb falat kerül a tányérjára, mint Jugoszlávia születése és halála.
Az Underground az első benyomás ellenére nagyon nehéz film. Nehéz és tömény is, mint a jó ötvenfokos házi pálinka: az ember majd’ megőrül érte, nem bírja abbahagyni, padlóra veri, aztán nemhogy másnapos, hanem „harmadnapos” lesz a duhaj fogyasztó. Az Underground is ilyen: napok (hovatovább, hetek) múlva is kísért. S hogy minek köszönheti ezt a hihetetlen hatóerejét? Vitathatatlan, hogy Kusturica saját képére – a Balkán képére – formálta a prágai iskola atmoszférateremtő zsenialitását, és ezzel maradandót alkotott a közép-kelet-európai filmművészetben. Színes, hangos, intenzív – már-már invazív – képsorok követik egymást, erősen és valósággal tudat alatt ható vizuális szimbólumokkal. A puszta hangulat és látvány azonban önmagában kevés. Stílszerűen fogalmazva, mélyebb jelentéstartalom nélkül olyan lenne, mintha egy csapat őrült vaktölténnyel lövöldözne. Kusturica azonban éles töltényt tett a tárba.
1995-ben, mind a Nyugat, mind a „dayton-i lélegzetet” vevő államok egy mondhatni egyértelmű és átütő erejű alkotást vártak az ekkor már FIPRESCI-díjjal (Emlékszel Dolly Bellre?, 1981), Arany pálmával (A papa szolgálati útra ment, 1985) és ezektől függetlenül is nagy nemzetközi elismeréssel díjazott „posztjugoszláv” rendezőtől. Ehelyett egy groteszk-szürreális, majd háromórás filmeposz került elő a kalapból: mintha a bűvész-művész fehér nyúl helyett egy vak, háromlábú, veszett jegesmedvét húzott volna elő. Végül is utólag kideríthetetlen okból kapta meg Cannes-ban a legnagyobb elismerést jelentő „nemesfém ágacskát”: vagy azért, mert minden ködösség ellenére mégis csak a délszláv háború őrületét először feldolgozó, hírneves rendező keze alól kikerült munka volt, vagy azért, mert a bizottság tagjai – amit az exkommunista államok történelmének általános nem ismerése folytán sajnos valószínűtlennek érzek – mélyrehatóan elmerültek a komplex-szimbólumrendszerben. Habár elnyerte a szakmai berkek legnagyobb kitüntetését, a film olyan nemzetközi botrányt kavart, hogy Kusturica tett egy elhamarkodott nyilatkozatot – amit szerencsére nem tartott be -, miszerint végleg felhagy a rendezéssel. Az önállóságát éppen hogy megszerzett Bosznia-Hercegovinában évekre nem kívánatos személlyé vált (a sors érdekes fintora, hogy a rendező Szarajevóban, eredetileg muzulmán vallású családba született), de az európai „(film)nagyhatalmak” részéről is vérmes támadások kereszttüzébe került.
Az Undergoundra – jogosan ugyan – ráfogták, hogy nélkülöz minden konkrétumot és szó szerint vett történeti hitelességet. Azt azonban – különösen ennyi évvel (bár tegyük hozzá, hogy most sem elég évvel!) a háború után – könnyű belátni, hogy ’95-ben, amikor meg sem száradt a vér Szarajevó utcáin, amíg a tömegsírokba temetett lelkek száma sötét titokként nehezedett a térségre, tökéletesen irreális lett volna elvárni egy hiteles(ebb), tablóképet az eseményekről. Ehelyett Kusturica egy végletekig szürreális látomással operál: nem a tényekre, hanem a tények által kiváltott emberi érzésekre, indulatokra koncentrál. Sokszor vetették a szemére, hogy maga sem tudja, mit akart pontosan elmondani a filmmel. Ez tulajdonképpen így is van, hiszen valami olyasmit próbált megfogalmazni, ami nem pusztán megérthetetlen, de egyúttal elmondhatatlan is. Mi teszi az alapjában véve életre és gyönyörre született embert önmaga és környezete elpusztítójává? Olyan kérdés ez, amelyre nincs elfogadható válasz sem a való életben, sem a művészetben. Az Underground kaotikus anarchiája pontosan ezt a kétségbeesett, önmagát kigúnyoló érthetetlenséget fejezi ki, egy állandóan zaklatott térség, a Balkán színpadán. Az pedig, hogy a karakterek minden borzalmas, szinte „sátáni” bűnük mellett is szimpátiát keltenek, inkább sötét iróniából fakadó rendezői bravúr. Vannak olyan szörnyűségek, amelyeket már nem tudunk elviselni higgadt fejjel: fájdalmunkban, kínunkban, és halálos szégyenünkben nem menekülhetünk máshova, csak a fekete humor gegekbe bújtatott enyhülésbe. Tagadhatatlan viszont, hogy ez már valóban megközelíti a „filmes erkölcs” határmezsgyéit. Amennyiben a karakterformálást ez a keserű „feloldáskísérlet” hajtotta előre, igazat adhatunk a rendezőnek. Hogy ez így volt-e vagy sem, azt csak maga Kusturica és a lelkiismerete tudhatja. Talán szeretnénk elhinni ezt a feltételezést.
A történet nehezen emészthetősége mellett azzal is vádolták, hogy kegyetlen, de mégis idillikus humorral igyekszik „revalidálni” a szerbek nacionalista törekvéseit.
Az Undergound azonban nem a „kis Jugoszláviáról” szól! Habár történelmi tény, hogy a szerbek dühödten igyekeztek megtartani a délszláv egységet, Kusturica nem erről mesél. A zárójelenet egységes „földdarabja” nem a régi államforma és területi integráció, hanem a sosem létezett „balkáni béke” allegóriája: erre utal az is, hogy a szereplők a túlvilágon találkoznak újra a mézédes és déliesen teátrális megbocsátásban. A sziget is csak a folyó – mely a görög mitológia Styx-e lenne, de ide már csak Duna jutott – habjain elsodródva létezhet egységben, rajta az illúziót boldog eufóriával fogadó őrültekkel, egy olyan túlvilágon, amiről magunk sem tudjuk, hogy valódi-e, vagy valóságos volt-e valaha egyáltalán…
Szöveg: Vásárhelyi-Nagy Flóra