A városi közlekedés optimalizálása mindig is központi kérdése volt a hétköznapjaimnak. Az állandó átlagos napon is. Persze, ha az ember központi helyen lakik, akkor ezek a problémák igen aprónak tűnhetnek. Meg persze akkor is, ha az ember távol lakik a belvárostól, de különösen nem izgatja magát efféle apróságokon. Viszont úgy gondolom, mégis a két végpont között bajlódunk valahol mindannyian –, de van kiút: vegyük tehát a lehetőségeinket.
Elsőként nézzük a kerékpárt. Gyors, olcsó és kézenfekvő is, hiszen biciklije szinte mindenkinek van. Gyakorlatilag az egyik leggyorsabb közlekedési eszköz, ha néhány kilométernél rövidebb távot kell megtenni Budapesten belül. Mégis, könnyen szabotálhatja biciklis terveinket az időjárás, vagy éppen az, hogy nem tudjuk biztonságosan lezárni szeretett járművünket. Némileg ezt a problémát próbálja feloldani a BuBi, de a külvárosban lakók számára sajnos ez sem jelent végleges megoldást – különösen a kevés számú, kizárólag a belvárosra korlátozott állomás miatt.
További, szintén egyértelműnek tűnő választás a másik véglet: amikor kizárólag gyalogol és különböző tömegközlekedési eszközöket használ az ember. Bizonyos, hogy legtöbben ily módon közlekednek a városban. (Jelen összevetésben tekintsünk el a négykerekű esernyőktől, becses nevükön autóktól.) A diákbérlet egészen pénztárcabarát, és kis gyaloglással gyakorlatilag bárhova el lehet jutni a BKK különböző járataival – ezt mindannyian ismerjük. És ez az, ami könnyen meg tudja keseríteni a mindennapjainkat. Legalábbis az enyémet mindenképpen: az állandó várakozás, a járatoknak való kiszolgáltatottság gyakran több fejfájást okoz, mint kellene.
Hosszan a két véglet között őrlődve végül az utóbbi megoldás állandósult életemben, melyre némileg rásegítettek a modern technika csecsebecséi – a különböző ‘fitness trackerek’ és a lépésszámlálás elbűvölő világa; de ez más történet. Majd egyszer csak szemem elé tárult a megoldás (vagyis hát inkább elgurult előttem): a gördeszkázás univerzuma. (Itt megjegyezném, hogy a gördeszkával nagyjából azonos szintű megoldást nyújthat egy roller is, de méreténél fogva egy kevésbé praktikus eszközről van szó.)
Most persze joggal gondolhatja az Olvasó, hogy kicsit eltévedtem. Bár bevallom, kicsit tényleg erről van szó, ugyanis a szó szoros értelmében nem gördeszkáról beszélek – a vérbeli deszkások ezért már biztos hevesen tiltakoznának – ugyanis alapvetően a ‘cruiser board’ névre hallgató, apró, plasztik deszkákról szeretnék mesélni. De egy másik ponton is eltévedésem talán: milyen indíttatásból kezd el az ember huszonévesen gördeszkázni? A kérdés valós. Először én is furcsán álltam a gondolathoz. Persze, mindig jó volt nézni a Deákon a mindenféle trükköket beadó fiatalokat, akik a halálosnak kinéző esések sorozata után is ugyanazzal a lendülettel lépnek vissza a pályára, mint előtte tették. De ez a világ mindig is távol állt tőlem, ugyanis velük ellentétben az én ízületeim és csontjaim inkább törékeny homokkőből, mint gumiból állnak – vagy legalábbis így gondolom. Mindenesetre nem én vagyok a következő Tony Hawk, ez biztos.
Majd egyszer – egyébként pont a Deákon – elsuhant mellettem egy fiatal srác, rózsaszín, plasztik gördeszkán. Ránézésre a fiú nem tartozott a megszállott deszkások közé, egyszerű, hétköznapi öltözetben, táskával a hátán szelte ketté a teret. Ekkor ütött szöget a fejembe ez az egész. Valahogy olyan egyértelmű lett minden. Mivel maga a deszka olyan kicsi volt, hogy gyakorlatilag egy táskába is belefér, tökéletes közlekedés–kiegészítő eszköz lehetne. Nem beszélve arról a szabadságról, amit egy ilyen eszköz adhat. Két – egymástól kicsit távolabbi – megálló között gyakorlatilag megszűnik a távolság, minden átszállás egy új utazássá válik. Ha pedig éppen nem jön a kívánt jármű, öt–hat megállót könnyedén meg lehet tenni a várakozás helyett – gurulva. Ami persze jó sport is, de ha igen hosszan kellene várnunk, még akár hamarabb is elérhetjük úti célunkat, mintha megvárnánk a buszt.
Bele is vágtam tehát: meg kellett tanulni gördeszkázni – és talán ez a legnehezebb része az egésznek. Sőt, őszintén még ma sem megy rendesen, pedig estem már el a Corvin negyednél is; ki gondolná, hogy van még lejjebb… De pont ez a legjobb az egészben: minél több helyre visz el a négykerekű – annál jobban hozzámnő. Egyre magabiztosabbak a kanyarok, egyre nagyobb a sebesség. A kilométerek pedig csak pörögnek és gyakorlatilag nincs megállás, nincs járatra várakozás. Egyszerűen dinamikussá vált az addig minden szempontból lomha, utálatos városi közlekedés. Emellett egyszersmind kihívás is a várakozás helyett megpróbálni kerülőúton elévágni az éjszakai busznak, vagy éppen kellemes hűsölni a menetszélben a metróra várás helyett.
És visszatérve a Deákot átszelő fiúra: hiába kísér el azóta engem is szinte mindenhová a zöld gördeszka, mégsem érzem magam a deszkás szubkultúra részének. Egyszerűen praktikusságánál fogva szerettem bele ebbe az eszközbe. Egyáltalán nem szükséges ettől újra tizenévesnek éreznem magam, vagy a sportág csúcsára törnöm. Pontosan azt adja meg nekem a négykerekű, amit mindig is kerestem a közlekedésben: a tiszta és sérthetetlen függetlenséget.
Szöveg: Krausz Máté