Mindenkinek vannak hobbijai, függőségei, sőt, megkockáztatom még rossz szokásai is. Ahogy apró koromban megvolt a körömrágás rossz szokásnak, úgy lett függőségként az életem része a kávé és a science fiction. Tudom, a kávé sokakat megzavar, de mégis körülbelül ennél a bekezdésnél vizualizál mindenki Star Trek közönségtalálkozókra járó furcsa fiatalemberként, ahelyett hogy szembenézne a pár évvel ezelőtti szőkehajú, mosolygós kislány valóságával, aki azt visította körbe-körbe rohangálva a nappaliban, hogy “Apa el akarok menni a Holdra!”
(Persze, ha eléggé felhozom magam Star Trekből, kinéz egy közönségtalálkozó.)
Remélem mostmár (még) szájbarágósabban (ha az lehetséges) is lefektethetem alaptételnek, hogy a műfaj mindenkié. Korosztálytól és nemtől függetlenül.
Az első két találkozásunk két nagyon meghatározó olvasásélményemet jelentette. Erősen meggyőző szöveget rittyenthetnék ide, ami tudat alatt és tudatosan is úgy neveli az Olvasót, mint a TV-maci jóleső és végletekig rendes fogmosása óta semmi a Sztrugackij fivérek Sztalkerét magasztalva. Igen, az bizony egy klasszikus sci-fi a javából. A legjobb értelemben. Mondanám én azt is, hogy szaladjon Kedves a könyvespolchoz, de mi itt még nem végeztünk.
Létezik ugyanis egy mű, amit mindennél szívesebben olvasok újra évről évre. Ideje jól elrejteni a szövegben, hogy ez a kortárs tudományos fantasztikus egyik szívemhez legközelebb álló alkotása, a washington állambeli születésű Orson Scott Card – Ender’s game-je.
Hogy honnan szerzem azt a páratan önkényt, amivel épp ezt a szerzőt választottam bemutatásra egy műfaj explicit dicséretéhez? Nos, elterjedt vélekedés az is, hogy a szépség fakad belülről.
A regényfolyam első része 1985-ben jelent meg és még abban az évben Nebula-, egy évre rá pedig Hugo-díjat kapott. (Az említett elismerések a science-fiction és fantasy műfajában évente odaítélt rangos irodalmi és művészeti díjak, amikről az Amerikai Tudományos-Fantasztikus és Fantasy Írók Szövetsége és a World Science Fiction Society dönt.) Ma már 34 nyelven olvasható, kétféle magyar fordítása is elérhető. Bevallom, én az eredeti nyelvűért rajongok, de a fordítások is jól sikerültek. Ami meglepő lehet elsőre, hogy a regény angolja is megfelel annak, amit a gyerekszereplők beszélnének. Nem zavaró, de tény, hogy egyszerű, és sok helyen pont ezért van különös ereje.
Az Ender’s game tavaly előtt jelent meg nagyköltségvetésű hollywoodi produkcióként a mozivásznon (Harrison Forddal, ím, egy újabb gyenge pontomra derül fény egy cikkben – moderálhatnám már magamat tényleg) amit nyilvánvalóan azonnal meg kellett nézni, és nem is volt rossz. Lenyűgözően megalomán a látványvilág, de az ember az univerzumtól is ezt várja. Viszont, ahogy várható volt, szörnyű súllyal nehezedik ránk a viszont. Agyonnyomott, hogy nem állhatok minden vetítés előtt az ajtóban, hogy mint egy jól nevelt Charybdis, ellenőrizzem, hogy csak olyan juthasson be, aki olvasta előtte a könyvet. Mert egyedül úgy volt érthető a film javarésze és valós üzenete, ha vígan felmondhattam volna, mi történik ilyenkor a szereplő fejében Card szerint. Ami tegyük hozzá mérvadó, hiszen ő alkotta a karaktereket.
Ha pedig már a szerzőnél tartunk O.S.C. erős kötődése a mormon vallás keményvonalasabb irányzataihoz magánemberként sokakban visszássá teheti a személyét vagy világlátását, de meg kell, hogy jegyezzem, hogy művei szempontjából ez teljesen mindegy, mert amit az Ender univerzummal alkotott, az irodalmi érték. (Univerzum, mert jelenleg 15 könyv része a sorozatnak és egy előkészületben van, de külön-külön olvasva is érthetőek. Az első részen kívül a Shadow of the Hegemon és a Shadow of the Giant a kedvencem. Külön oldalakat érnének meg, pont úgy, ahogy a fontosabb szereplők múltja is megért egy-egy regényt. )
AZ Ender-regények nem csak izgalmasak és zseniális az alaptörténetük, hanem Card olyan elgondolkodtató karaktereket és jellemfejlődésre vonatkozó rajzokat vonultat fel, amiért érdemes újra es újra kézbe kapni a könyveit és szégyentelenül rávenni az összes közeli es távoli ismerősünket, hogy olvassák el legalább az elsőt, ami után úgyis obligát függőségük alakul ki.
Az Egyesült Államokban az elmúlt években nagy vitát kavart, hogy egy középiskolában ajánlott olvasmányként jelent meg az Ender’s game, mondván pornográf tartalmú a minimális szalonképtelen szó használata miatt. Őszintén, bármit rá lehet fogni a történetre, például, hogy milyen kegyetlen dolog gyerek-zsoldosokról es erőszakról szóló sorokat olvastatni a fehérre meszelt lelkű tizensokéves ’magzatokkal’ egy olyan országban, ahol ugyanezen kamaszok vígan GTA-znak szünetben, márpedig ott a játékban kimondott élvezet és cél elütni a nagymamát, de hogy egy pornográf pillanata is lenne, azt kétlem.
Végre olvashatnának valamit, aminek tény, hogy szerves része az erőszak, de pont azt mutatja be, milyen céltalan és felesleges is tud lenni.
Az egész Ender sorozat úgy ülteti a fejünkbe az empátia szükségességét, hogy fel sem tűnik, hogy jobb emberek lettünk a végére. Mert ha legalább feltűnne, akkor az ember időben leteszi és megkíméli magát az irodalom jótékony hatásaitól, de így gyanútlanul kézbe veszi ezt a méltán egyre népszerűbb művet, amit a filmes feldolgozás egycsapásra beledobott a mainstreambe, és pár órával később már kedvenc könyvemmel könyvével találja magát szembe.
Hadászati-taktikai szempontból is izgalmas gondolatokat tartalmaz. Még egy dolog, amivel nem találkozunk a mindennapi életben, de annál különlegesebb. Érdekes, de nem feltétlenül érdemes tudni, hogy pont ezért az amerikai tengerészgyalogság ajánlott olvasmányainak is része.
Az már csak a ráadás, hogy boldogan és mégis félve ábrándozhatunk a földönkívüli életről és hogy milyen is lesz a vele találkozás a nagyon távoli jövőben. Emberiség szinten. Hogy milyen problémákat vethet fel, milyen politikai konfliktusokhoz vezethet és milyen tudományos-technikai újításokat hív életre (talán ez utóbbival foglalkozik legtöbbet és legkönnyebben a műfaj átlagképviselője, ezért üdítő, ha egy erős alapkoncepció és problémafelvetés áll a tisztán elképzelt jövőbeli technikai elemek mögött.) Persze ez egyelőre mind csak fikció. (Most egy képzeletbeli kéz az oldal teteji nagybetűkre mutat. Arra is szükség van.)
Ugyan tisztában vagyok vele, hogy egy klasszikus könyvajánlóban a történetről is írnak, de kedves Olvasóközönség, én itt bizony lelkesedtem és még egy bekezdést fogok is, anélkül, hogy pár morzsán kívül többet elhintenék az alapszituációkból, mert úgy izgalmas egy cselekmény, ha tökéletesen beszippant és nem kiszámítható mi fog történni.
Mielőtt az felkerülne vérrel az égre, hogy ez a lány is csak azért ír, hogy benne ne maradjon az a rengeteg szó, azért megfogalmazok valami jókedvvel hazavihető üzenetet (ezt csinálja szívem nem is olyan egyetlen olvasója az újsággal is, egyszerűen mosolyogva hazaviszi).
Szóval térjünk vissza az átadandó impresszióra, ami valamilyen keretek közé nem szorítható, óriás és megfoghatatlan meleg szeretet, amit a tudományos-fantasztikus műfaj iránt érzek. Bátran hasonlítanám az űrhöz, hiszen nyilvánvalóan semmilyen hajlamot nem mutatok a túlzásra, de én is érzem, hogy sántítana. Ott lenyűgözően hideg van. Ugyanis.
Csak nem még egy dolog, ami lenyűgözhet benne?!
Nem, ezzel a lezárással határozottan nem vagyok elégedett. Márpedig az egyenrangú partnernek tekintett nagybetűs Olvasó megérdemel valami hatásosabbat, és amúgy is kultúrmisszió-szagot éreztem, úgyhogy higgye el az előző ezer plusz szót és szépenkérem a saját érdekében, vegye a kezébe a fent egekig magasztalt regényt vagy bármelyik folytatását. Persze van más út. A nagy klasszikusok – Asimov, Arthur C. Clarke, Lem, vagy épp a Sztrugackij fivérek, szintén személyes kedvenceim.
Most ideje lapozni.
Szöveg: Lévai Eszter