A történelmet gyakran a győztesek írják, azonban a mai technikai lehetőségek és a rendelkezésre álló források lehetővé teszik a legújabb kor kérdéseinek utólagos, és az idő előrehaladtával talán tárgyilagosabb vizsgálatát. A 70 évvel ezelőtt történt tragédiáról – a budaörsi németek 1946. január 19-én megkezdődött kitelepítésének időpontját alapul véve – minden év január 19-én, a magyarországi németek elhurcolásának emléknapján emlékezik meg a mai Magyarország.
A közvélekedést sokáig meghatározta a személyes nézőpont (kitelepítettek vagy kitelepítésre kijelöltek, rokonaik, a házaikba beköltözők vagy éppen a XX. század más tragédiáinak áldozatai stb.) és a tömegtájékoztatás, amely évtizedekig nem volt pártatlan a témában. Hosszú időn át nagyhatalmi kényszerként magyarázták a történteket, ezzel is elkerülve a felelősségvállalást. A potsdami egyezmény – melyet a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői kötöttek 1945. augusztus 2-án, XIII. cikkére nagyon sokan hiatkoznak a témában, ezért e cikk keretein belül megosztom a kedves olvasókkal annak főbb rendelkezéseit:
„A konferencia a következő megállapodásra jutott a németeknek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való kitelepítését illetően: A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba. Egyetértenek abban, hogy mindenfajta áttelepítésnek, amelyre ténylegesen sor kerül, szervezetten és humánus módon kell végbemennie. …
 
… Ezzel egyidejűleg a csehszlovák kormányt, a lengyel ideiglenes kormányt és a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságot tájékoztatják majd a fentiekről, és azt javasolják nekik, hogy tartózkodjanak a német lakosság további kiutasításától, amíg az illető kormányok meg nem vizsgálják az Ellenőrző Tanácsban részt vevő képviselőik jelentését.”
 
A rendelkezés szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy az egyes kormányoknak jelentős mozgástere volt, és kifejezetten rögzítették, hogy a kitelepítésnek szervezetten és humánus módon kell megtörténnie (már eddig az időpontig is számos brutális eseményre került sor a németek elüldözése során több országban is). A Magyar Kormány 12.330/1945. ME sz. rendelettel döntött „a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítésről”. Az előterjesztő Nagy Imre későbbi miniszterelnök volt, a szavazás során mindössze ketten szavaztak ellene: Bárányos Károly közellátási miniszter és Ries István igazságügyi miniszter. A rendelet 1945. december 29-én jelent meg a közlönyben, és az 1. §-a főszabály szerint kimondta, hogy:
„Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”
A kitelepítetteknek jellemzően néhány óra alatt kellett a legfontosabb holmijaikat összeszedni, és minden mást hátrahagyni: sokszor évtizedek vagy éppen generációk munkáját, házaikat, földjeiket, szülőföldjüket, szociális kapcsolataikat és nem utolsó sorban hazájukat.Felmerül tehát a kérdés, hogy milyen összefüggések mentén kerülhetett sor minderre? Utólagosan csak megpróbálhatjuk összerakni a mozaikokat, teljes képet alkotni, véleményt mondani viszont nagyon nehéz. Vannak viszont olyan elképzelések, melyeket több forrás is megerősít:
  • a várható lakosságcserékhez helybiztosítás
  • (a csehszolvákiai magyarok és a magyarországi szlovákok tervezett „lakosságcseréje” során ismert volt utóbbiak sokkal kisebb lélekszáma);
  • a németek vagyonának megszerzése;
  • a társadalom szerkezetének átalakítása;
  • a II. világháború tragédiái egyes áldozatainak bosszúja;
  • a kollektív bűnösség elvének elfogadottsága;
  • valamint az ország nehéz gazdasági helyzete, elosztható javak megszerzése, különös tekintettel a földekre.
A kitelepítést általános jellegű uszítás előzte meg, mintegy megágyazva a történteknek és a jó érzésű emberek empátiáját csökkentendő. A németkérdés már a II. világháború idején felmerült, különösen az ország megszállását követően. A magyarországi németek egy része sorozásra vagy önként részt vett a háborúban, és felmerült az országhoz való hűségük kérdése is. (Függetlenül attól, hogy ez a német kisebbségnek csak kis hányadát érintette.) Az elveszített háború és a felelősök ilyenkor szükségszerű keresése a nemzetközi helyzettel összhangban a német kisebbséget céltáblává tette. A kollektív bűnösség gyakorlata, a németek bűnbakként való feltüntetése ekkor a sajtóban is általános jelenség volt.Az ideiglenes magyar kormány már 1945. május 26-án levélben kérte a Szovjetunió kormányát, hogy járuljon hozzá a magyarországi németek kitelepítéséhez.
A magyar kormány ezt követően is igyekezett olyan alkalmat találni, amikor a kérdést megoldhatja, de lehetőség szerint nem saját elhatározásra, hanem a győztes hatalmak rendelkezéseire hivatkozván. Mivel erre az idő előrehaladtával csökkent az esély (egyre több, máshonnan elüldözött német érkezett Németországba, egyre nehezebb körülmények közé), ezért a Szövetséges Ellenőrző Tanács levelére hivatkozással kezdődött meg a kitelepítés jogi előkészítése. A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén született döntés a magyarországi németek kitelepítéséről. A jegyzőkönyv érdekessége, hogy Nagy Imre belügyminiszter (későbbi miniszterelnök) a rendelet preambulumában a potsdami határozatra hivatkozva azt állította, hogy 500.000 német kitelepítését követelik Magyarországtól. Az állítás nem felelt meg a valóságnak. Nemcsak a határozat eféle kitétele nem létezett, de az egy tervezetben valóban fellelhető 500.000-es szám sem volt kötelezettségnek tekintendő. Sőt már akkor is közismert volt, hogy Magyarország 1941. évi területén a népszámlálás adatai szerint kb. 477.000 német anyanyelvű lakos volt, akikből elve sokan a trianoni országhatárokon túl éltek, a háború során meghaltak vagy Németországba menekültek, hadifogságba kerültek, stb. Így eleve lehetetlen is lett volna 500.000 német kitelepítése.
Nagy Imre eufemisztikusan „áttelepítésnek” nevezte a tervezett akciót. Már az ülésen Gyöngyösi János külügyminiszter cáfolta Nagy Imre állításait, és elmondta, hogy a Szövetséges Ellenőrző Tanács és a Bizottság nem hozott a kitelepítésre vonatkozó kötelező határozatot. A kérdésben vita bontakozott ki, melynek során Tildy Zoltán miniszterelnök is azt állította, hogy a szövetségesek írták elő a kitelepítést. A vitában erre válaszul elhangzott, hogy a magyar kormány kérte a kitelepítést. Bárányos Károly közellátásügyi miniszter egyértelmű kérdést tett fel: „szeretném tudni, hogy a potsdami határozat egy abszolút diktátum-e vagy ránk bízta a végrehajtást. Fontos, hogy tisztáztassék, mire vagyunk kötelezve, azt hajtsuk végre, de tovább ne menjünk.” Végül Rákosi Mátyás mondta ki a választ: „mi magunk kértük a németek kitelepítését”, a korlátról pedig azt mondta: „Anglia, Amerika és a Szovjetunió 500.000 emberben szabta meg a határt”. Id. Antall József újjáépítési miniszter pedig elmondta: „Magyarország érdekében áll, hogy a németek lehetőleg nagy létszáma hagyja el az országot. Soha többé nem lesz ilyen lehetőségünk, hogy megszabaduljunk a németektől.” Tildy Zoltán még miniszterelnök javaslatot tett, hogy azokat is telepítsék ki, akik magukat német anyanyelvűnek (de nem német nemzetiségűnek) vallották. A vita tovább folytatódott, végül szavazással döntés született: 9 igen szavazattal lett elfogadva a 12.330/1945. ME. rendelet, amellyel mintegy 200.000 honfitársunkat elűzték az országból. A 16 miniszterből 9-en (Nagy Imre belügyminiszter, Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter, Molnár Erik népjóléti miniszter, Tombor Jenő védelmi miniszter, Rákosi Mátyás államminiszter, Dobi István államminiszter, id. Antall József újjáépítési miniszter, Bán Antal iparügyi miniszter, Balla Antal tájékoztatásügyi miniszter) igennel, 2-en (Ries István igazságügyi miniszter, Bárányos Károly közellátásügyi miniszter) nemmel szavaztak, a többiek tartózkodtak. Az előbbi nevekből többen főszereplői lettek az 1940-es, 1950-es évek Magyarországának politikai történéseiben. A sors különös tragédiája, hogy Ries István államminisztert – aki a kitelepítések ellen szavazott, és aki az 1949. évi XX. törvény (az akkori Alkotmány) elfogadásakor is miniszter volt, később letartóztatták, és 1950-ben a váci börtönben kínzások közepette agyonverték.
Jellemző, hogy a 12.330/1945. ME rendeletnek már a preambuluma is valótlanság volt: „A minisztérium a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. évi november hó 20-án kelt és a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről szóló határozat végrehajtásának tárgyában” – hiszen a Szövetséges Ellenőrző Tanács ilyen határozatot nem hozott.
1946. január 15-én jelent meg a közlönyben Nagy Imre belügyminiszter 70.010/1946. NM rendelete a kitelepítési rendelet végrehajtásáról. Ennek szövege több olyan rendelkezést is tartalmazott, amely kiemeli a korabeli jogtalanságot és önkényt: az áttelepítés alóli mentességről egy bizottság helyben dönt, a döntés ellen semmiféle jogorvoslatnak nincs helye. A mentesítettek (akik például igazolták, hogy magyarsághoz hűségük miatt üldözték őket, vagy „demokratikus” párok tagjai voltak, stb.) létszámát legfeljebb a kitelepítendők 10%-ában határozták meg. Azaz abban az esetben, ha még e szörnyű jogszabályok által meghatározott mentességi feltételek teljesülnek, még akkor is csak 10% arányban volt lehetőség a maradásukra.
Mindezek tükrében a kitelepítéseket, különösen azok mértékét és kiterjedtségét nehéz nemzetközi „kötelezettségeknek” tulajdonítani. Az első kitelepítés vonatszerelvénye 1946. január 19-én indult el Budaörsről, az utasokat később Németország amerikai megszállási zónájában telepítettek le. Ezt még számos helyről – gyakran erőszakkal végrehajtott – elüldözés követte, melynek során Magyarországról végül legalább 185.000 német nemzetiségű vagy anyanyelvű lakost telepítettek ki, akikből kb. 135.000 fő a későbbi Német Szövetségi Köztársaságba, mintegy 60.000 fő pedig a szovjet megszállási zónába, a későbbi Német Demokratikus Köztársaságba került. A kitelepítések egészen 1948-ig folytatódtak, végső mérlegük szerint kb. 185.000 polgárát veszítette el Magyarország – ők pedig a hazájukat. A kitelepítés során mintegy 650.000 katasztrális hold földet, valamint kb 45.000 lakóházat vettek el. A német kisebbség veszteségéhez hozzátartozik az a kb. 65.000 lakos is, akiket a Szovjetúnióba hurcoltak kényszermunkára, együttesen mintegy negyedmillió főre növelve az érintettek számát. A kényszermunkások kb. harmada-fele meghalt a szállítás és táborok embertelen körülményei között, többen ott maradtak, és arra is volt példa, hogy a kényszermunkáról hazatérteket rögtön kitelepítették.
A kitelepítések aránya az egyes községekben eltérő volt, de nagyon sok helyen 90-95% körüli arányban kellett elhagyniuk a német lakosoknak szülőföldjüket. Volt néhány ritka kivétel, amikor egy-egy község német lakossága kollektív mentességet kapván maradhatott. Pilisvörösvár és Pilisszentiván községekben nem volt kitelepítés, ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy az ország felépítéséhez szénre volt szükség, s ebben a két községben még nagyon sok volt az aktív és nyugdíjas bányász. Más helyeken a végrehajtás nehézségei vagy éppen segítőkész emberek, hivatalnokok csökkentették erejükhöz mérten az elüldözendők arányát. A kitelepítések sokszor embertelen körülmények között, de minden esetben az érintettek lelki megtörésével történtek. A családoknak végig kellett nézniük, hogy listára veszik őket, hogy esetleges kérvényükről egy helyi bizottság dönt fellebbezhetetlenül, és azt is, hogy évtizedek, évszázadok alatt sok-sok munkával összegyűjtött vagyonukat pillanatok alatt széthordják. Sokan sírva hagyták el hazájukat, a vonatok falára olykor az „Édes Hazánk, Isten Veled!” feliratot festették, és a Himnuszt is sokan énekelték a marhavagonokban. Azt az országot, amelynek vezetése kifosztotta és kitaszította őket, továbbra is hazájuknak tartván siratták. Németországban a beilleszkedés hosszú ideig tartott, az idősek legtöbbjének sosem sikerült. Sokan várakoztak a hazatérésre, őket idézte Pelczer Rudolfné, született Knáb Anna: „A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben.”
Ugyanakkor sokan megpróbáltak visszaszökni Magyarországra. Korabeli adatok szerint mintegy 6-8.000 fő már a kitelepítések idején megszökött a kitelepítés elől, további 3-4.000 fő pedig Németországból szökött vissza.
A visszatérések 1948 után egészen 1950-ig folytatódtak, amikor már hírek érkeztek Magyarországról a kitelepítések befejezéséről, illetve a polgári jogok csorbításának mérséklődéséről. A 84/1950 MT. rendelet kimondta, hogy áttelepítésekkel kapcsolatosan a magyarországi német lakossággal további jogkorlátozás nem lehetséges, akik pedig itthon vannak (és nem lett végrehajtva a kitelepítésük) a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel egyenlő polgárai. Ennek ellenére a határvédelem – az illegális határátlépést büntetve – akadályozta a visszatéréseket, az idő elteltével pedig egyre többen alakították új életüket második lakhelyükön. Akik letelepedtek Németországban és munkát vállaltak, egyre inkább egzisztenciát teremtettek maguknak. A 60-as évektől egyre többen látogattak haza nyugatnémet útlevéllel, de nagyon ritka volt ekkoriban a végleges hazatérés.
A rendszerváltás után kezdődött meg közelmúltbeli történelmünk e tragikus fejezetének a feldolgozása, amely a mai napig lezáratlan. Minden nap, amikor meghal egy elüldözött, közös történelmünk egy szelete száll a sírba. Szerencsére vannak, akik az utolsó pillanatokban még megpróbálják lejegyezni a történteket és emlékeiket, hogy abból minél több maradjon fenn az utódok, az utókor számára.
 
Németek elüldözése Európában a II. világháború után
A II. világháborúban elkövetett bűnökért több országban az ott élő németek összességét tekintették kollektív bűnösnek. A győztesek geopolitikai céljaival összhangban Németország területét (leginkább annak keleti részét) lecsökkentették, és a megmaradt területre kívánták összezsúfolni Európa legnagyobb német kisebbségeit. A kitelepítés sok esetben, főleg a keleti területekről, a Szovjetunióhoz, Lengyelországhoz csatolt részekről, valamint a Szudétavidékről elüldözöttek esetében – embertelen körülmények között, részben gyalog meneteltetve történt. Már ez önmagában számos legyengült szervezetű ember, idősek, gyerekek halálát okozta, amelyet tovább fokozott a fizikai erőszak, a nők megerőszakolása, valamint a helybeni kivégzések is. Az áldozatok száma nehezen becsülhető meg; több forrás szerint milliós nagyságrendű, amelynek realitását megerősíti a szudétanémet kitelepítések áldozatainak száma. Összességében több, mint 12.000.000 embert telepítettek át Európa államaiból a teljesen lerombolt Németországba, és ehhez még hozzáadódik az elhunytak és a Szovjetunióba hurcoltak száma.
Sopron
Sopronból a korabeli források szerint kb. 7.000 német lakost telepítettek ki 1946. április 27. és május 16. között. Ma már nem tudni, hogy közöttük hányan voltak, akik az 1921. december 14-16. közötti népszavazáson úgy döntöttek, hogy Sopron (és környéke) tartozzon Magyarországhoz. Akkor Sopron szavazati joggal rendelkező és szavazó lakosságának 72,7 %-a szavazott a Magyarországhoz tartozáshoz úgy, hogy lakosságának jelentős része német nemzetiségű volt. Sopron városa lakosságának hűségéért 1922-ben a „civitas fidelissima”, a „leghűségesebb város” címet kapta az Országgyűléstől.
Hazájukból elzavart németek Chartája
Stuttgartban 1950. augusztus 5-én, nem sokkal a kitelepítések után a Németországba kitelepített és a kitelepítést túlélt emberek képviselői aláírták a „Hazájukból elűzött németek Chartáját” (Charta der deutschen Heimatvertriebenen). Az ünnepélyes nyilatkozat lényege, hogy az elüldözöttek megoldásnak nem a bosszút és a megtorlást, hanem a közös emlékezést és az egyesített Európa megteremtését tartják, melyben a népek félelem és kényszer nélkül élhetnek. Vállalják, hogy részt vesznek Németország és Európa újjáépítésében, jogot mindössze hazájukra és sorsuk rendezésére formálnak. A nyilatkozat az egyesített Európa gondolatának egyik első formája.
Szöveg: Dr. Szécsényi-Nagy Balázs
Fotó: Fortepan