“…az én kardom a tudomány, az én pajzsom a munka…” mai cikkünk Hugonnai Vilmával, az első magyar orvosnővel foglalkozik, aki a magyarországi nőképzés jelenségének kiemelkedő alakja.
Családja ötödik gyermekeként született, apja gróf szentgyörgyi Hugonnai Kálmán földbirtokos, anyja Pánczély Riza volt. Apai nagyapja aranysarkantyús lovag, földbirtokos, az ősrégi szentgyörgyi Horváth család sarja. (Ő volt, akinek Ferenc császár 1822. június 14-én grófi címet adományozott.)
Alapismereteit otthon, majd a pesti Prebstel Mária leánynevelő intézet bentlakásos tanulójaként szerezte. Akkoriban erről a szintről nem léphetett tovább egy nő sem Magyarországon. Még fiatalon, az akkori elvárásoknak megfelelően alig 18 évesen férjhez ment Szilassy György földbirtokoshoz. Ebből a házasságból három gyermeke született. Férje nem érdeklődött a szellemi dolgok iránt. Az ifjú Vilma a hagyományoktól azonban merőben eltért, fiatal hölgy létére túlzott érdeklődést mutatott a természettudományok iránt, és egyetemi tanulmányokra vágyott. Ez azonban korántsem volt ilyen egyszerű, hiszen az egyetemek kapui akkoriban női hallgatók számára zárva maradtak. Egy olyan korszakról beszélünk, ahol még maga Madách Imre is így vélekedett a nők tudományos életben való részvételéről:
„A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad, és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi.”
Ezen a ponton az átlagos korabeli asszony története megállna, és álmai véget érnének: minden idejét arra szentelné, hogy felnevelje a fiát, szolgálja férjét és a közösséget. Vilma azonban nem érte be ennyivel…
1869-ben értesült arról, hogy a zürichi egyetemre nők is beiratkozhatnak, viszont ehhez férje beleegyezése is kellett. Ezt megkapta, de hozzá anyagi támogatást nem, így nagyon nehéz körülmények között élt. Mindezek mellett pedig nagy kihívást jelentett számára, hogy gyermekét is maga mögött kellett hagynia. 1872-től lett az egyetem hallgatója, ahol kiváló tanulmányi eredményekkel büszkélkedhetett. 1879. február 3-án védte meg disszertációját, és orvossá avatták. Az egyetem sebészeti klinikáján dolgozott, majd egy alapítványi kórházban töltött egy évet. Mindenki meg volt elégedve munkájával, maradásra biztatták, ám Vilma itthon is kamatoztatni szerette volna tudását.
1880 februárjában tért haza. Bár Svájcban már orvos volt, Magyarországon a következő 20 évben sem lehetett az. Diplomájának elismertetése ugyanis rendkívüli akadályokba ütközött: 1881. március 31-én letette a hazai egyetemi tanulmányokhoz feltétlenül szükséges érettségi vizsgát. 1882 májusában kérte orvosi oklevelének elismertetését. Kérelmét a pesti orvostanári kar támogatta, de Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter – az érvényes törvényekre hivatkozva – elutasította a nosztrifikálást. Tudatosan tette ezt, hiszen ha az első doktornő áttöri a láthatatlan falat, akkor megnyílik az út a nők előtt, az oktatás koedukált lesz, ami „zavart okoz a tudományos életben”.
Ekkor letette a szülésznői vizsgát, és szülésznőként működött. Szilassy-val kötött házassága végleg felbomlott, anyagi nehézségekkel küszködött. Betegek sokaságát kezelte, hogy ebből tartsa fenn családját. Ebben az időben írta „A nők munkaköre” című tanulmányát. A nők számára is kedvező iskolareform mellett foglalt állást, és minden olyan szervezkedésben részt vett, amely a nők egyenjogúsítását tűzte ki céljául.
1887-ben rátalált ismét a boldogság, férjhez ment Wartha Vincéhez, aki jeles vegyész, műegyetemi tanár volt. 1888-ban megszületett Vilma lányuk. Férje kérésére és buzdítására felhagyott szülésznői gyakorlatával, és elméleti kérdésekkel foglalkozott. Ezekben az években sem adta fel orvosi oklevelének elismertetése iránti igényét, ami ekkorra már az egész női társadalom problémáját jelentette.
1895-ben királyi rendelet tette lehetővé, hogy Magyarországon egyetemi tanulmányokat folytathassanak nők is. 1896. február 10-én újból kérte az uralkodótól zürichi oklevelének elismertetését, ami 1897. május 14-én történt meg, amikor is Budapesten orvosdoktorrá avatták. Ezután már hivatalosan is végezhetett magángyakorlatot, elsősorban női és szegény betegekkel foglalkozott.
Hugonnai Vilma 1899 áprilisában-májusában sajtópolémiát vívott Pap Samu országgyűlési képviselővel, aki élesen kritizálta a nők jelenlétét szellemi pályákon. A doktornő ez ellen érvelt írásában, illetve ez ösztönözte arra, hogy megírja „A nőmozgalom Magyarországon” című tanulmányát. Ebben nemcsak a nőmozgalom ellenfeleinek állításait cáfolta, hanem megjelölte a nők szerepét is, például a betegápolás és az egészségügy területén. Ezért vállalta 1907-ben Fischer-Dückelmann „A nő mint háziorvos” című könyvének magyar kiadását. Sőt, ezzel és más munkáival is bizonyította az egészségügyi felvilágosítás melletti elkötelezettségét.
Tudományos érdeklődése a gyermeknevelésre, a nők és gyermekek egészségvédelmére, a nők ipari foglalkoztatásának kérdéseire, illetve a nők képzésére összpontosult. Lelkes kezdeményezője volt a leánygimnáziumok szervezésének és a nők szellemi képzésének. Az Országos Nőképző Egyesületben hat évig tanított betegápolást, gyermekgondozást, gyermekvédelmet és ragályos betegségek ismereteit. A sajtóban 1907 januárjában Kmetty Károly egyetemi tanárral folytatott vitát a nők jogegyenlőségéről.
67 évesen, 1914 augusztusában elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot is, majd 1915 augusztusában hadiékítményekkel díszített érdemjelet kapott – az első világháború ugyanis komolyan felvetette a nők egészségügyi tevékenységének a szükségességét is. 14 vidéki városban szervezett – női orvosi és betegápolói erővel – betegmegfigyelő állomást. Felhívása, szervező munkája követőkre talált, amit bizonyít annak a sok száz vöröskeresztes nővérnek és 84 orvosnőnek a szolgálata, akik az ő oklevelének nosztrifikálása után szereztek diplomát magyar egyetemeken.
Élete nehéz volt, de harcát nem hiába vívta: még életében példaképpé vált, reményt nyújtott nemcsak a betegek, de a tanulni és felemelkedni vágyó nők számára is. A doktornők ugyan a mai napig nem keresnek ugyanannyit, mint a doktor urak, azonban Hugonnai Vilma pél
dája mutatja, hogy sosem szabad feladni.