Tavaly tavasszal mutatták be ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében az Arany János életét feldolgozó előadást. A színdarab célja, hogy közelebb hozza a mai ember, a fiatalság számára a reformkor és a forradalom jelentős alakjainak helyzetét, egymáshoz való viszonyát.
Az egész darab, de főleg az első felvonás amolyan „rendhagyó irodalom óra” hangulatát árasztja: egy narrátor a darab elejét mondhatni úgy vezényli, ahogy azt egy irodalom tanár tenné.
A színdarab alkotói nagy teret engedtek a humornak és a modern technikai eszközöknek, hogy megragadják a fiatalság figyelmét és rokonszenvét: szelfit készítenek a színpadon, többször megszólítják a közönséget, mi több, a játék már az előadás előtt elkezdődik – a színészek szabadon járkálnak a nézőtéren, a színház előterében.
A történet egészen a költő születésétől indul, majd végigvezet az egész életén. Az egyes életszakaszokban más-más színész játssza őt, kezdve a gyermekkorától. A legifjabb Arany Jánost alakító fiú a nézőtérről kerül a színpadra és az első pillanatokban még nem teljesen tisztázott, hogy ő valóban egy a nézőközönségből, vagy előre eltervezett a bevonása – később lehull a lepel, mivel felöltöztetik őt is fekete-fehérbe, majd a darabba is bekapcsolódik. A későbbiekben is hívtak még fel azonban gyerekeket a színpadra – a kora délutáni előadáson drámai mértékben csökken a közönség átlagéletkora –, akikről úgy tűnt, hogy nem a műsor részei.
Alapvetően elmondható erről a darabról is, hogy igen nagy hangsúlyt fektettek a látványra, a díszletet pedig a minimalizmus jegyében tervezték. A színpadot fehér falak határolják, és ugyan megjelenik néha egy-egy asztal vagy szék, esetleg egy hatalmas papírmasé tehén, azért a színpadkép jelentős részét így is az emberek adják.
Minden jelmez fekete vagy fehér. A darab kezdetén mindenki sötét zakót, blézert, öltönyt visel fehér inggel, ebből csak a darab egy pontján megjelenő Csokonai Vitéz Mihály lóg ki.
Rengeteg olyan jelenet van, ahol sokan vannak a színen, olyanok is, akiknek abban a jelentben akár nincs is személyesen szerepük vagy szövegük, de mintegy díszletként szolgálnak; vagy ténylegesen ők azok, akik tartják például azt a pallót, amin a főszereplő végigsétál.
A különleges kellékek közé sorolhatjuk a színpadon megjelenő tucatnyi hegedűt, biciklit, írásvetítőt, és azt az életnagyságú tehén-, és lómodellt, amit ugyancsak nehézkesen, de végül feltoltak a színpadra.
Jelentős hangsúlyt kap a darabban a népiesség: többször táncolnak, egy-egy rövidebb mozdulatsort sokszor ismételve. Petőfi Sándor is megjelenik egyszer, mikor meglátogatja Aranyt Szalontán – róla egy kissé kamaszos, heves, önmagával hadakozó képet kapunk.
Az első felvonás inkább mozgalmasabb, humorizálóbb volt, mintha csak előkészítette volna a terepet a másodiknak. Számomra a darab Arany János lányának, Juliskának a halálánál érte el a csúcspontját: ahogy a költőt játszó színész gubbasztott a színpad elején, a lánya pedig lassan a háttérben táncolt (miközben őszi leveleket idéző konfetti hullott rájuk), valahogy pontosan eltalálta azt az érzést, azt a mély melankóliát, ami ebből az egy sorból árad:
„Nagyon fáj! nem megy!”
Ezt a rövid, de annál kifejezőbb mondatot Arany írta a füzetébe, amikor megpróbált verset írni Juliska emlékére, de már a negyedik sor után megakadt. A tragédia hatására évekig nem írt.
Arany János nemzetünk egyik kiemelkedő alakja, tollából származik a Toldi, A walesi bárdok, és megannyi ballada – amikkel (majdnem) mind megismerkedünk gimnáziumi tanulmányaink alatt. Éppúgy, ahogy az életével is. De ha nem használjuk valamivel kapcsolatban tudásunkat, az könnyen veszít annak részletességéből. Ezért is megéri egy esélyt adni a színdarabnak: ezáltal megadjuk azt a tiszteletet Aranynak, hogy megemlékezünk az életéről, munkásságáról.
