Érzelmeink megélése nagyon sok tényezőtől függ. Különböző lelki alkatú emberek egészen máshogy viselkednek hasonló helyzetekben, a korral is változhat az egyes eseményekre adott reakciónk, de nagy szerepe van annak a kulturális kontextusnak is, amibe születünk. A fájdalom, különösképpen a gyász megélése nagy változatosságot mutat, más keretek közé van szorítva egy dél-amerikai országban, egy buddhista közösségben, vagy nálunk, európaiaknál. A gyász „színeiről” beszélgettem Heller Csilla (krízis)tanácsadó szakpszichológussal (ELTE-PPK), aki nemcsak könyvekből merített tudással örvendeztetett meg.
Mit nevezünk „normális” gyászreakciónak? Mikortól mondhatjuk azt, hogy „ez már patológiás”?
Fontos tudni, hogy nagyon nagy egyéni különbségek vannak, ezért nehéz meghúzni a határt a kettő között. Nincs egy olyan egyezményes tünetsor, amit úgymond mindenképpen produkálni kellene. A gyerekek is egészen máshogy élik meg a veszteséget. Sokan közülük továbbra is jókedvűek, aktívak maradhatnak, esetleg agresszívvá válnak, vagy úgy tesznek, mintha tudomást sem vettek volna a történtekről. Felnőtteknél pedig ott vannak a klasszikus tünetek: depresszió, alvásproblémák, önvád, bűntudat, ürességérzés, fáradékonyság, légszomj, az elvesztett személlyel való álmodás. Polcz Alaine a gyász folyamatának öt szakaszát különítette el, melyek a következők: sokk, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás, adaptáció. Ezek a szakaszok gyakran átfedik egymást, vagy akár visszalépés is lehetséges. Időtartamát tekintve az átlagos gyász fél-egy év között lezajlik. A depresszió, az átmeneti disszociált állapot mind védekező reakciónak tekinthetők. Egy pszichotikus torzítás, mely a halál meg nem történtté tevésére irányul, a gyász kezdeti szakaszában teljesen normális lehet. Akkor van gond, ha ez időben elhúzódik. Patológiás az is, ha valaki megreked valamelyik szakaszban.
Megfeneklett gyászra utal, ha az elhunytat túl-idealizáljuk, kvázi „szentté avatjuk” a halottról jót vagy semmit jegyében. Ez történik pl. az Amelie csodálatos élete című filmben, ahol a főhős lépcsőházában lakó özvegyasszony rég eltűnt katonaférje leveleit olvassa újra és újra, fényképét puszilgatja, férje kutyáját pedig kitömve megőrizte. Ő például a tagadás fázisában rekedt meg. Különösen azok a hozzátartozók hajlamosak erre, akiket váratlanul ért a szerettük halála, és a holttestüket sem láthatták. Nagyon meghatározó a halál előtti kapcsolat minősége az elhunyttal. Egy konfliktussal terhelt kapcsolat halál általi lezárása rengeteg bűntudatot hagyhat maga után. Már csak amiatt is bűntudatunk lehet, hogy mi életben maradtunk, ő meg nem. Emiatt szinte mindig része a bűntudat a gyásznak: vagy kívül keressük a bűnbakot, vagy magunkban találjuk meg azt.
A bűntudaton hogyan lehet továbblendülni? Gondolom, ilyen szempontból különösen veszélyeztettek a halott magzatot szülő nők, vagy abortuszt kérők, akik nagyon könnyen magukat tehetik felelőssé a veszteségért.
A lelki támasznak nagy jelentősége van az ilyen esetekben. Segíteni kell, hogy a döntést minél előbb integrálni tudja a személyiségébe az illető, tudatosítani, hogy miért is volt szükséges ez a lépés. Elhúzódó esetekben olyan technikákat célszerű kipróbálni, amik segítik úgymond felvenni a kapcsolatot az elabortált magzattal, például írni neki egy búcsúlevelet, amiben bocsánatot kér az anya, s biztosítja a szeretetéről. Segíthet az is, ha egy kis emlékhelyet alakít ki az ember a meg nem született, vagy halvaszületett gyermeknek, ezzel is közelebb érezheti magát hozzá. Egy kliensemnek az segített, hogy átkeretezte a történetét, és úgy tekint a továbbiakban a gyermekére, mint egy védőangyalra, aki mellette áll. Fontos a fájdalom, veszteség verbalizálása, a bűntudat megélése, de ebbe nem szabad megrekedni. A pszichológus feladata ilyenkor az, hogy segítse a pácienst tovább lépni. A bűntudat legjobb ellenszere a történtek újbóli felidézése, a döntések meghozatalának lelki okai, a tudatosítás, hogy miért kellett az adott döntést meghozni. Lehet próbálkozni a „mi lett volna, ha” jellegű fantáziálással, bár ezzel nem árt vigyázni, meglehet, hogy egyeseknél az ellenkező irányba sül el a dolog.
Fel lehet-e előre készülni a gyászra?
Lehet, és kell is. Ehhez szorosan kapcsolódik az úgynevezett „életközépi krízis”, amikor ráébredünk, hogy az életünk véges. Nem 90 évesen, rákbetegként kell erre először rádöbbennünk. Sőt, ez a felismerés nagyon sokat javíthat az életminőségünkön is. Elkezdünk jobban figyelni önmagunkra, a szeretteinkre, s talán kevesebbszer akadunk ki felesleges dolgokon. Felismerhetjük annak az örömét, hogy mi még együtt tudunk lenni. Ezáltal nagyon sok konfliktust elkerülhetünk. Akcidentális halálesetekre természetesen senki nem tud kellőképp felkészülni. Ha egy szülő elveszíti a tízéves gyerekét, az rettenetes fájdalommal jár. Nincs is szavunk arra a magyar nyelvben, amikor valaki a gyerekét veszíti el. Van szavunk az özvegyre, árvára, de a gyermekét elvesztett szülőre nincs. Ez is mutatja, hogy a fájdalomból kifolyólag mekkora tabut jelent ez a veszteség.
Ha egy várható veszteséggel állunk szembe, mondjuk egy idős szülő súlyos betegségével, könnyebben kiviselhető a gyász. Ehhez még érdemes hozzátenni – amit a hospice szolgálatosok is nem győznek hangsúlyozni – hogy foglalkozni kell a lassan lezajló, halálos betegekkel is. Nagyon sokan ugyanis pont ekkor igyekeznek eltávolodni a szerettüktől, kilépni a kapcsolatból, vagy épp tagadni a helyzetet. Sok nyájas hazugság hangozhat el ekkor, az „úgysem fogsz meghalni”-tól az „eddig mindent átvészeltél”-ig. Az őszinte beszélgetés pedig nagyon sokat segíthet, nemcsak az aktuális helyzetben, hanem a későbbi gyászfolyamat könnyebb lezajlását illetően is. Ha nem kezeljük tabutémaként a halált, akkor a haldokló is elmondhatja a félelmeit, összefoglalhatja életének eseményeit, jó és rossz döntéseit, és ezekkel megbékélhet. Merni kell beszélni a temetésről, mit szeretne a hozzátartozó, mert így meg van adva legalább az a lehetőség, hogy utolsó kívánságát teljesítsük, s ezáltal kisebb esélyünk van egy utólagos bűntudatra. A kórházi, elszemélytelenített, magányos haldoklás nemcsak a távozni készélőnek nehéz, hanem a hozzátartozók is nehezebben dolgozzák fel a veszteségüket.
Mindenképpen szeretnénk megúszni manapság a gyásszal járó fájdalmat, a gyászra fordított időt szeretnénk megspórolni, holott ezt nem lehet „büntetlenül átugrani”. Sajnos, vagy szerencsére, úgy működik a pszichénk, hogy előbb-vagy utóbb kitörnek az eltemetett érzelmek. Ez történt például az egyik kliensemmel is, aki az apukáját nem tudta rendesen meggyászolni, s a párjával való szakítás tépte fel elemi erővel a be nem gyógyult sebét. Létezik azonban „korai” gyász is, amikor már éltében meggyászoltuk a halálos diagnózist kapott szerettünket. A tragédia bekövetkeztekor az ilyen habitusú emberek már készen álltak a veszteségre, gyakorlatilag túl is léptek rajta. Ez a jelenség sok világháború előtti asszonynál megfigyelhető volt, ugyanis amikor elmentek a férjek a frontra, rögtön utána meg is gyászolták őket, majd amikor két év múlva betoppant a férjük, ahelyett, hogy örültek volna, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, mert lélekben már teljesen eltávolodtak tőlük.
Azonban előfordulhat ennek az ellenkezője is, amikor a halálra való felkészülést maga a haldokló sem képes elkezdeni. Az már eleve valamilyen szintű megrekedtséget jelent a haldokló életében, ha saját halálának közeledtét nem tudja elfogadni, belesüpped a tagadás fázisába. A különböző életszakaszokhoz különböző életfeladatok tartoznak, ha ezeket nem sikerül teljesíteni, akkor elképzelhető, hogy az illető a halál gondolatát nem tudja elfogadni.
Mikortól mondhatjuk azt, hogy fel lett dolgozva a veszteség?
Általában egy év eltelte után várható ez az állapot. Egy év alatt megtapasztalja a család, milyen a hozzátartozó nélkül a Karácsony, a Húsvét, a születésnapok. Az ünnepek legtöbbször felerősítik a hozzátartozó hiányát, a dolgos hétköznapok általában békésebben telnek ebben az egy évben. Teljesen feldolgozni, teljesen továbblépni a veszteségen sosem lehet. A hiányérzet örökre megmarad. A halál visszafordíthatatlan, csak belenyugodni lehet, hogy többé sosem tudok a szeretett személlyel beszélgetni, kikérni a tanácsát, megérinteni. A veszteség integrációja akkor válhat teljessé, ha már nem az az első gondolatunk reggel, hogy ő nincs többé. Amikor újra elkezdjük felfedezni az élet örömeit, nem csupán a veszteségélményre vagyunk beszűkülve. Arra viszont fel kell készülni, hogy egy újabb veszteség az azt megelőzőre fog „rárakódni”, így ahelyett, hogy könnyebb lenne elviselni, hatványozottan fog a vállunkra nehezedni.
Miben segíthet a vallás? A különböző kultúrákban hogyan élik meg a gyászt?
A vallás mindenképpen egy kapaszkodót ad, mert lehetőséget ad arra, hogy szerettünk földi pályájának végén ne a totális megsemmisülést lássuk, hanem egy másik, számunkra ismeretlen valóságba helyezzük. Továbbá meghatározza az itt maradottak feladatait, ezáltal biztonságérzetet nyújt a hozzátartozóknak. Tulajdonképpen ez a feladata a krízisintervenciónak is, hogy kijelölje a hozzátartozók teendőit, s ezáltal tompítsa a talajvesztés, a tehetetlenség érzetét.
Európában a halálnak már nincs emberi arca; már nem az élet része, hanem tabutémaként kezelve lefüggönyöztük a halál arcát. Ez történik a kórházakban, ha valaki meghal, vagy az úttesten elgázolt szerencsétlenekkel. Nem akarjuk látni, hallani, milyen az elmúlás, úgy éljük az életet, mintha az végtelen lenne. Peruban, ha közúti baleset történik, eszükbe sem jut letakarni a holttestet. Nem tartják szükségesnek, hogy lefedjék. A halál az ottani emberek életében egy közösségi élmény: ha meghal valaki, akkor összehívják a rokonságát, illetve a tágabb ismeretségi körét is. Közösen, „menetrendszerűen” élik át az előírt rituálékat, szokásokat, s ez több napig tart, ami alatt egy intenzív veszteségfeldolgozás zajlik. Közösen elkészítik a halott kedvenc ételeit, és azt fogyasztják, az elhunyt kedvenc időtöltéseit űzik, emlékeznek rá, megélik az érzelmeiket, s ami a legfontosabb, hogy ott van körükben a halott is, nem veszik ki a környezetéből, így van idő elbúcsúzni tőle.
Egy általam is kedvelt terápiás feladat az, amikor az elvesztett személynek címezve levelet íratok a klienseimmel. Sokan ugyanis a temetés körüli tennivalók miatt el sem tudnak búcsúzni a halottól, csak akkor döbbennek rá a feldolgozatlan érzelmeikre, miután a temetés lezajlott. Én úgy gondolom, rossz az a beidegződés, hogy halottról vagy jót, vagy semmit nem mondunk. Mert végülis hogyan búcsúzzon el az a lány az apjától, aki őt szexuálisan bántalmazta? Igenis, lehet dühösnek lenni arra az apára, és ezt meg is lehet neki írni, s ezek után azt szoktam tanácsolni a klienseimnek, hogy fogalmazzanak egy válaszlevelet maguknak a halott nevében. Katartikus élmények szoktak így születni.
Tradíciók hiányában nálunk sajnos nagyon sokszor egyedül marad a gyászoló nemcsak a döntéseivel, a bánatával is. Gyakorlatilag egyfajta rituálé van nálunk, a temetés, ami nagyon feszes keretek között zajlik, a heves érzelemnyilvánítástól mindenki ódzkodik, holott a gyász korai fázisában jajgatni, üvölteni kellene. S ezek után a halott nagyon sokféle helyre kerülhet, nincs egy egységes búcsúhely, mert valaki temet, valaki hamvaszt, van, aki hazaviszi, másvalaki kiszórja. A sokféle lehetőség sajnos bizonytalanságot is teremt, s ez a gyászoló lelkiállapotát tovább rontja. Hagyományok híján többnyire egyedül birkózunk meg szerettünk elvesztésével, ami elhúzódóvá, komplikálttá tesz a gyászfolyamatot. Ilyenkor nem szabad szégyellni, ha segítségre szorulunk; a közeli ismerősökkel való beszélgetés megkönnyítheti a gyászfolyamatot, ám elhúzódó, különösen mély gyász esetén ajánlott egy szakértő bevonása is.
Készítette: Maár Melinda