Az elkövetkezendő 2 évben több évfordulónak is részesei lehetünk. Jövőre, 2018-ban lesz egyetemünk névadójának, Semmelweis Ignácnak 200. születésnapja, az EOK is jövőre ünnepli fennállásának 10. évfordulóját, a rákövetkező évben, 2019-ben lesz egyetemünk Mária Terézia általi alapításának 250. évfordulója, mely mindnyájunknak nagy esemény lesz.
Semmelweis nevét az 1769 óta működő orvoskarunk az alapítás 200. évfordulóján 1969-ben vette fel – akkor még Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) néven. Ezt követően a 2000-ben történt integráció során (az Orvostovábbképző Intézet – ma ETK és a Testnevelési Egyetem beolvasztásával) jött létre a mai elnevezésű intézmény, a >Semmelweis Egyetem<. Névadónk méltán vált világhírűvé „az anyák megmentőjeként”. Nem tagadás: Semelweis megkerülhetetlen alakja a magyar és a nemzetközi orvostörténetnek, hiszen korának első antiszeptikus eljárását vezette be. Ezzel megteremtve a mai aszeptikus műtéti beavatkozás alapjait.
Az alaptörténetet sokan ismerhetjük: Semmelweis Ignác 1818 július 1-jén született, orvosi tanulmányait először Pesten, majd Bécsben végezte. Ezt követően 1844-ben Bécsben szerzett orvosdoktori, sebészdoktori, valamint szülészmesteri oklevelet, jól példázva, hogy abban a korban még jelentősen elkülönültek egymástól a szakterületek. A történet a Bécsi Allegemeines Krankenhaus szülészeti osztályán folytatódik 1846-ban, (bécsi I. Sz. Szülészeti Klinika) ahol elődünk tanársegédi állást kapott. Itt 1840-től a két szülészeti klinikát az orvos és szülész képzés akkori elvárásainak megfelelően külön szervezték, amennyiben az egyes klinikán képezték az orvostanhallgatókat, míg a kettesen a szülészeket. Nem elhanyagolható, hogy az orvosképzésben ekkor kapott igazán jelentőséget a boncolás, melyet Rokitanszky anatómus professzor javaslatára tettek hangsúlyosabbá. Rokitanszky meggyőződése szerint: „először az anatómiai eltérést kell megtalálni, és csak utána lehet oki terápiát keresni”. Az elmélet tragikomédiája, hogy ezen elv szerint előbb meg kell halnia a betegnek, és csak utána lehet jól kezelni. Az új elvek érvényesítését követően a két szülészeten drasztikusan megváltoztak a halálozási statisztikák. Az eddigi átlag 3-4%-os halálozási arányhoz képest a 2-es szülészeten a halálozási arány maradt 3,44% környékén, míg az 1-es klinikán 1846 közepén már 9%-os volt. Majd ez év augusztusában már a 18% (!)-ot is elérte. Az anyák egyre jobban rettegtek az 1-es klinikától, féltek ott szülni.
Háttérinformáció: az otthonszülések esetén szintén 3% alatti volt a halálozási arány. Semmelweis, mint egy igazi lelkiismeretes jó orvos szinte megszállottan kezdett kutatni a különleges halálozási ok után, Ő maga is sokat boncolt.
Itt válik érdekessé a történet:
Semmelweis, a professzorokkal szemben, akik próbálták eltussolni a halálozásokat, és elterelni a gyanút a klinikáról, (inkább átszállították az anyákat más osztályokra, bár ezzel csak rontották a klinika hírnevét), kutatott, mindent feljegyzett, mindenkit felboncolt, táblázatokban rögzítve az eseményeket és folyamatosan analizálta statisztikáit. Próbálta megtalálni a halálesetek forrását. Felméréseket készített és kikérte kollégái véleményét is. Első körben megállapította, hogy a halálozások oka nem epidémia (tehát nem általános járvány), hanem endémia, vagyis helyi gond, szűkebben véve az 1-es szülészeti klinikáé. Érdekes, hogy bár a 19. században járunk, még nagyon is meghatározóak voltak a babonás hagyományok: az emberek látták a tényt, de nem tudták az okát, tele voltak félelemmel, az orvosok pedig lelkiismeretfurdalással. Arra gondoltak például, hogy ki kell festeni a falakat, (erről Semmelweis adatokkal bizonyította, hogy más kórházakban a hasonló körülmények nem okoznak gondot). Másik hipotézis szerint a betegek megijednek a harangozástól (a halálozásokkor a papok harangoztak), és ebbe az ijedségbe halnak meg – ezért Semmelweis „kísérleti kontroll – beteg” vizsgálatot indított: megkérte a papokat, hogy ne használják a csengettyűt, persze ez sem használt. A harangozás hipotézise is megdőlt!
Hiába szellőztettek, imádkoztak, változás nem történt. A paradigmaváltás szükségszerűsége akkor vált számára egyértelművé, amikor kedves kollégáját, Kolletschka törvényszéki professzor kezét egy boncolás során vélet-lenül megvágták, a sebnél gyulladás alakult ki és végül belehalt sérülésébe. Semmelweis észrevette, hogy kollégája tünetei megegyeznek a gyermekágyi lázban elhunyt asszonyok tüneteivel – „véna-, nyirokedény-, hashártya-, mellhártya-, szívburok-, agykéreggyulladásban haltak meg”. Ekkor hirtelen egyértelművé vált számára, hogy a szülő anyák halála a boncolásokkal van összefüggésben. Hipotézisének megerősítése érdekében állatkísérletet végzett (ez akkoriban még nem volt olyan gyakori, mint a mai kutatásorientált orvostudományban). Kilencegyedes nyúlpopuláción végzett kísérlete során a nyulakat ugyanolyan körülményeknek tette ki, mint amilyen a terhes asszonyoké volt. Frissen szült nyúlanyák testébe halott szervdarabokat helyezett, melynek hatására az állatok szintén életüket vesztették. Ezzel az eljárással tulajdonképpen bevezette a kísérletes kórélettant is. A kísérletek körülményei pedig (szövettani eredmények) igazolták feltételezéseit.
Bár a mikroorganizmusok ebben az időben már nem voltak ismeretlenek, kevés jelentőséget tulajdonítottak nekik. Semmelweis viszont nem csak felismerte a bajt, de megtalálta a megoldást is: „Hogy a kézhez tapadt hullarészeket szétroncsoljam – 1847. év május közepe táján, a napra pontosan nem emlékszem – chlorina liquidát használtam, e folyadékban kellett minden hallgatómnak és nekem is vizsgálat előtt kezet mosnunk.” Később a fent nevezett oldatot a költséghatékonyabb klórmészre cserélték. Az eljárás bevezetése egy csapásra tapasztalható változást hozott a statisztikákban: 1847 nyarán 1 hónap alatt a halálozási arány 3,04%-ra csökkent. Semmelweis nagyságát és lelkialkatát tükrözi következő mondata:
„Meggyőződésem következtében be kell vallanom, hogy Isten az egyedüli tudója annak, hányan haltak meg idő előtt miattam is. Többet foglalkoztam hullákkal, mint általában a többi szülész.”
Érdekes, hogy Semmelweis állását nem hosszabbították meg 1850-ben Bécsben, így Pesten folytatta munkásságát a Szent Rókus kórházban, egészen 1855-ig. Ennek állít emléket a kórház előtt 1948 óta álló szobor, melyet Stróbl Alajos készített 1906-ban. A sors fintora, hogy ebben a kórházban bár nem folyt orvosképzés, hasonlóan aggasztók voltak a halálozási statisztikák. Az itthoni kollégák ezzel is próbálták megcáfolni Semmelweis tanait. Mint utóbb kiderült, az itt dolgozó szülész professzor vezette a boncolási intézetet is.
Semmelweis 1855-től haláláig a budapesti I. Sz. Szülészeti Klinikán dolgozott és oktatott (erre emlékeztet az első emeleti dombormű), illetve a Belső Klinikai Tömb udvarán 2004 óta álló Semmelweis szobor. Ezen kívül még számos emlékmű található más kórházak előtt.
Meglepő, hogy Semmelweis korai halálának körülményei még a mai napig sem teljesen tisztázottak. Annyit tudunk, hogy utolsó éveiben – talán egy sérülés következtében – elkapta a szifiliszt, melynek agyi gummái módosult tudatállapotot eredményezhettek nála. 1865. július 31-én valószínűleg ezért szállították a Bécsben lévő Döblingeni Elmegyógyintézetbe. Többek között az itt lévő mostoha körülmények is közrejátszhattak abban, hogy intézetbevétele után két héttel meghalt. Figyelemre méltó tény, hogy a boncolásáról szóló jegyzőkönyv létezését évekig letagadták, csak több mint 100 év múlva sikerült a kutatóknak azt megszerezniük.
EMLÉKEZETE
Elszomorító, hogy saját kora nem ismerte fel Semmelweis nagyságát, sőt tagadták, hogy a javuló tendenciák az Ő munkásságához kötődtek volna. Még a sebészetben jól ismert Lister is tagadta Semmelweis tanait. Körülbelül 100 évnek kellett eltelnie, hogy az emberiség és az orvostudomány felismerje Semmelweis Ignác, az „anyák megmentője” jelentőségét.
Ahogy korábban olvashattuk, sok szobor állít emléket munkásságának. Közülük is az egyik legnagyobb, a Chichago-i International Museum of Surgical Science-ben található. Életnagyságot meghaladó szobra, a világ 10 leghíresebb orvosával van kiállítva olyanokkal, mint pl. Röntgen vagy Pasteur. Itt kell megemlítenünk, hogy az angol nyelvterületen egy új kifejezés született; a Semmelweis-reflex, mely azt jelenti, hogy az új hipotézissel szemben az emberek szinte reflexszerűen ellenállnak, ahogy ez Semmelweis esetében is történt.
Halálának 150. évfordulóján már széleskörű megemlékezés történt, nem csak idehaza, de a nagyvilágban is. Teheránban 2015. decemberében például Orbán Viktor miniszterelnök úr felavatta az első iráni Semmelweis szobrot, melyet Madarassy István készített. Most a születésének 200. évfordulóján ennél is jelentősebb megemlékezésekre kerül majd sor. A hallgatóknak szabadon választható Semmelweis kurzus indul, magyarul és angolul is, országszerte kiállítások, tudományos ülések lesznek. Minden ünnepség jó alkalom feleszmélni, hogy elődeinknek mennyi mindent köszönhetünk! Az évforduló kapcsán már hosszú hónapok óta nagy a készülődés, folyik a szervezés – ahogy megtudtam Rosivall professzortól, a Semmelweis Emlékbizottság elnökétől. Bár részleteket nem árult el, de biztosan sok meglepetésre lehet számítani, például eddig nem ismert Semmelweis kéziratokra, új szobrok állítására itthon és külföldön. Elnök úr reméli, hogy a „Semmelweis kilátó” is megépül majd a NET tetején. Továbbá október elején Semmelweis életéről szóló norvég dráma került bemutatásra a Nemzeti Színházban.
Szöveg: Bányai Bálint
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 2. számában.