Neurotraumatológia és orgonajáték

Ez egy nagyon színes történet. Intenzív műszaki érdeklődésemre való tekintettel engem a szüleim mérnöknek szántak. Aztán harmadéves gimnazista koromban egy ajándékba kapott boxerkölyök beleszólt az életembe. Ugyanis ezzel a kutyával olyan jó barátságba keveredtünk, hogy végül többet foglalkoztam vele, mint a tananyaggal. Abban az időben pedig a harmadik gimnázium egy meglehetősen erős esztendő volt, és ennek a találkozásnak végül az lett a következménye, hogy a matematikai teljesítményem jelentősen leromlott. Ekkor összeült a családi kupaktanács, és megvitattuk, hogy ezzel az eredménnyel a Műegyetem nemigen fog menni… mit lehetne csinálni? Biológiából és fizikából elég jó voltam, és akkor ezek voltak a felvételi tantárgyak az orvosi egyetemre. Próbáljuk meg! Sajnos a kutyát végül eladták mellőlem, mert a tanulmányi eredményeim úgy alakultak, ahogy addig még sohasem… Pedig nagyon megkedveltük.

Hogy visszaszerezzem a tanár bizalmát, negyedikben feltornásztam az eredményt oda, ahová elvárták, és végül kitűnőre érettségiztem. Ám addigra már nagyon beleéltem magam én is az orvostudományba. Első jelentkezésre fel is vettek a Debreceni Egyetemre – így indultak a dolgok.

Aztán hogy is jött az idegsebészet? Ez megint egy érdekes história. Az elsőéves ápolástan gyakorlatunkat néhányan a Debreceni Egyetem egyik oktatókórházában, Miskolcon, a Szent Péter kapui Kórház Neurológiai osztályán végeztük. Amit egy elsőévesnek meg lehetett tanítani, mindent megtanítottak nekünk, vénázástól kezdve a betegfelvételig, és rendszeresen bejártunk a műtétekre is. Ekkor határoztam el, hogyha egy mód van rá, én idegsebész leszek. De az élet nem fekete és fehér. Ami ismét eltérített a szokványos úttól, hogy elsőben még nem tanultunk kórbonctant. És Debrecenben akkor egy legendás hírű patológus professzor tanított, Dr. Endes Pongrác. Azontúl, hogy meg tudta mutatni a patológia fényét, s az egész orvostudományt átfogó jellegét,  az ő maga stílusa is lenyűgözött. Roppant művelt ember és nagyon jó előadó volt. Öt nyelven beszélt: görögül, latinul, németül, angolul és franciául. De úgy tessék elképzelni, hogy németül Rilkét szavalt kívülről.

Annak idején az volt a legnagyobb kitüntetés, s gondolom, ma sincs ez másként, hogy a jeles szigorlat mellé meghívták az embert diákköri munkára is. Velem is így történt, és egészen egyetem végéig be is jártam az intézetbe. Medikuséveim alatt három pályamunkát készítettem (egyet élettanból, kettőt pedig patológiából), s így alakult, hogy hatodév végén, 1978-ban az egyetem Weszprémi-díját én kaptam. Ezt a legjobb teljesítményű tudományos diákkörösnek adták, és adják talán még ma is.

Endes professzor úr meghívott gyakornoknak. Akkor már lanyhult a klinikai érdeklődésem; teljesen a patológia felé fordultam. Úgy éreztem, és érzem még most is, hogy a patológia a művészet és a tudomány határterülete, hisz sokszor elég nehéz egzaktul megmagyarázni dolgokat. Amellett, hogy óriási tudást igényel, rengeteg az intuíció is a szövettani diagnosztikában.

Itt csináltam meg az első szakvizsgám. Több mint ezer boncolást végeztem saját kezűleg, ami nem is rossz alap a sebészeti szakmában, és majd’ tízezer szövettani vizsgálatban vettem részt. A Ph.D-met is  neuropatológia témában, és azt lehet mondani, hogy a tudományos munkám azóta is zömmel a neuropatológiára fókuszálódik.

Aztán majdnem nyolcévnyi közös munka után a professzor úr nyugdíjba ment. Az emberi életút alakulásában rengeteget számít egy-egy meghatározó egyéniség jelenléte. S miután Endes professzor úr visszavonult, eszembe jutott még egyszer, hogy nekem mégiscsak az idegsebészet volt az első ‚nagy találkozás’ a medicina területén, és most még talán nem késő.

Nem bizony. Úgy gondoltam, ha már hét-nyolc év „lemaradással” állok neki egy sebészeti szakmának, olyan helyen érdemes csinálni, ahol ezt a legnagyobb esetszámmal végzik. Így kerültem a legendás hírű Amerikai úti Országos Idegsebészeti intézetbe, amit a patológiai előképzettségemnek köszönhetek. Abban az időben oda nagyon nehéz volt bekerülni. Amikor jelentkeztem az intézet akkori igazgatójánál, Pásztor professzor úrnál, akkor ennyit felelt: „Nézd, fiam…” s elővett egy füzetet, megmutatva, hogy jelenleg húszan várnak egy nem létező állásra, de felírhatom a nevedet huszonegyediknek…

Dióhéjban róla annyit érdemes tudni, hogy nagyon komoly tudományos érdeklődésű ember volt, később a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Az állásinterjú végén azzal búcsúztunk el, hogy küldjem el számára az eddigi tudományos munkáim jegyzékét. Elküldtem. Ez történt ’85 decemberében, és ’86 februárjában egyszer csak kaptam egy levelet, hogy nem várt módom megüresedik egy állás az Amerikai úton és ő úgy döntött, hogy a huszonvalahány jelentkező közül, a tudományos munkámra való tekintettel engem vesz maga mellé.

Pásztor professzor úr számos tudományos projektnek volt a vezetője. Ebben az esztendőben gerincvelői harántléziókkal kezdett foglalkozni, amihez kellett volna egy patológus végzettségű ember… Rengeteget dolgoztunk. Rezidensként így nemcsak az osztályos munka, az ügyeletek, a hétvégék és az ünnepnapok hárultak rám, hanem a feladat is, hogy a kutatást sikerre vigyük.

Ezután 5 évet töltöttem külföldön. Az első évet Angliában, Sheffieldben. Már mint szakvizsgázott idegsebész kaptam egy klinikai állást, itt kezdtem el foglalkozni a  gama kés sugár agysebészet tanulmányozásával. Letelt az egy év, s nem sokkal utána, hogy hazajöttem, Amerikában megjelent egy hirdetés a legnívósabb idegsebészeti lapban, hogy Charlottesville-ben Fellow-t (részben klinikummal, részben kutatással foglalkozó rezidens) keresnek. Az angliai tapasztalat alapján beválasztottak a Virginia Egyetem kutatógárdájába, ahol ekkor a világ egyik leghíresebb gamma kés központja működött. Aztán megjelent egy újabb hirdetés Brüsszelben, hogy idegsebészt keresnek Európa legújabb gamma kés sugársebészeti központjába. Ekkor már vendégprofesszorként kaptam meg az állást. Ez egy nagyon eredményes időszak volt. Komoly neuropatológiai kutatásokat végeztünk az Erasmus Egyetemen. Mind a kísérletes laborhoz, mind a patológiai osztályhoz kulcsot kaptam, akkor jártam be, amikor ráértem. Ez Magyarországon abban az időszakban még nem volt megszokott. Utána visszahívtak Brüsszelbe még egy évre, majd Amerikába kaptam egy újabb ösztöndíjat a ‚Congress of Neurological Surgeons’-től a Pittsburgh-i Egyetem gamma kés központjába. Itt nagyon komoly patológiai tanulmányokat és cikkeket tudtunk összeállítani, s végül negyven társszerző, és három társszerkesztő segítségével 2007-ben szerkesztettem egy könyvet, amely a ‚Gamma Kés sugársebészet és patológiai alapok’ címet viseli.

Az ötéves tanulmányút után hazatértem, s itthon közölték velem, hogy Magyarországon nincs gamma kés, és nem folytathatom ilyen irányú tevékenységemet. Ekkor vonták össze a Péterfy Kórház Traumatológiai osztályát és az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetet, s az itteni idegsebészeti vezető nyugdíjba ment. Engem hívtak meg osztályvezetőnek, így kerültem ide 2007-ben.

Ez idő tájt realizáltam, hogy a neurotraumatológia itthon egy meglehetősen mostohán kezelt téma. Még az idegsebészeten belül is. Ez alatt két dolgot értek. Egyrészről egy nagyon embert próbáló szakmáról van szó. Nehéz beteganyaggal dolgozunk: eszméletlenekkel és gyakran ittas, elhanyagolt és leromlott állapotú betegekkel. Nemcsak szakmailag, de szociálisan sem kis terhet rónak mind az ápolószemélyzetre, mind pedig az őket ellátó orvosokra. Sokszor ezek az emberek az utcán élnek, alultápláltak, immunrendszerük romokban hever. A másik része pedig, ami nagyon szomorú statisztikai tény, hogy 45 év alatt a vezető halálok a traumás eredetű halál. Országonként ingadozik a skála egy kicsit, de nagyjából a halálozások 50%-áért az idegrendszer sérülése felel. Még szomorúbb, hogy Magyarországon, a kórházba került súlyos koponyasérült betegek halálozása 40%-kal magasabb, mint a nyugat európai és az amerikai átlag. Ezzel tenni kellett valamit. Így született meg évekkel ezelőtt egy idegsebészeti kongresszuson a ‚Neurotraumagológia Alapvonalai’ című könyv vezérgondolata. Itt kell, hogy megemlítsem szerzőtársamat, Büki András professzort, a Pécsi Egyetem Idegsebészeti Klinikájának igazgatóját és Csepregi Gyula főorvos urat, az Országos Traumatológiai Intézet Intenzív Osztályának volt vezetőjét. Mindketten sokat foglalkoztak a magyarországi helyzet vizsgálatával, helyretételével és a súlyos koponyasérültek ellátásában követendő szakmai irányelvek lefektetésével. Büki professzor úr igazán magas színvonalra emelte a neurotraumatológiát: elindított egy sorozatot Pécsett, Pannon Szimpózium címmel, tíz évvel ezelőtt. Ezek nemzetközi meghirdetésű, angol nyelvű rendezvények olyan sikerrel, hogy lassan többen jönnek a világ minden tájáról, mint magyarok.

Emellett, mint a Semmelweis Egyetem magántanára, négy évvel ezelőtt elindítottam egy szabadon választható kurzust a Neurotraumatológia Alapvonalai címmel. Nagyon érdeklődő társaság jött össze minden esztendőben, akik szép eredménnyel vizsgáztak (ez idáig jelesnél rosszabb vizsga még nem sikerült). S ez nem csak a mi érdemünk, hanem ennek az érdeklődő társaságnak az érdeme is. Az osztályunknak éveken keresztül nem volt rezidense, idén pedig már a harmadik kolléga kezdi el nálunk képzését. Ebben a kurzus nagy szerepét látom azért.

Büki professzor is elindította saját kurzusát Pécsett, és arra jutottunk, hogyha már van kurzus, jó lenne egy tankönyv is. S mi ketten úgy határoztunk, hogy ez ne kétszerzős könyv legyen. Felkértük azon kollégákat, akik tettek valamit annak érdekében, hogy ez a 40%-os halálozási arány javuljon, egy-egy fejezet megírására. Gondoltuk, ha az ő nevük jelenik meg egy-egy fejezet fejléceként, akkor az ügyet is jobban a magukénak fogják érezni, és be fogják tartani és tartatni azokat az irányelveket, amelyeket közösen fektettünk le. A Semmelweis Kiadó igazgatója, Táncos igazgató úr már ekkor megmondta, hogy nem tudom, hogy ezzel milyen nagy gondot vállalok magamra. Igaza lett. Ötvennégy szerző munkáját harmincnégy fejezet erejéig összefogni nem könnyű feladat… Így történt, hogy az eredetileg kétéves határidő öt évvé bővült, de végül a tavalyi esztendő végén megjelent az első magyar nyelvű, és nagyon szép kiállítású Neurotraumatológia tankönyv, amiért szeretnék köszönetet mondani a Semmelweis Kiadónak: Táncos igazgató úrnak és munkatársainak. Remélem, hogy szemléletünket és törekvéseinket az utánunk következő generációk tovább viszik majd.

Kifejezetten elgondolkodtató kérdés. A kurzust bátran ajánlanám mindenkinek, akit érdekelnek a sebészeti tárgyak és a központi idegrendszer sérülései, hiszen mégiscsak szélesebb körű betekintést nyerhetnek erről a témáról a szemeszter 14-15 előadásán, mint azon az egy előadáson, amely a traumatológia tantárgy keretén belül ennek a szakágnak jutott. S hogy hivatásnak ki válassza? No, ez sokkal fogósabb kérdés. Mindenekelőtt legfontosabbnak tartom az áldozatkészséget. Közvetlen elődöm, Zsolczai Sándor főorvos úr, és Pentelényi Tamás tanár úr is sokat tudna mesélni arról, hogy ez a szakma bizony áldozatokat kíván, s hogy ők mekkora áldozatot hoztak azért, hogy a neurotraumatológia működjön és fejlődhessen.

Az állóképesség sem utolsó szempont. A neurotraumatológiai műtétek időben és energiában a legnehezebb műtéti típusok közé tartoznak, nagy fizikai állóképességet igényelnek. Az ügyeletek pedig kifejezetten a nehéz fajsúlyú kategóriába sorolhatók. A koponyasérülések és az idegrendszeri sérülések nagy része éjszakákra, hétvégékre és ünnepnapokra korlátozódik. A munka oroszlánrésze éjszaka zajlik, számítani kell rá, hogy itt az ügyeletek nem pihenéssel telnek el.

 S be kell látni azt is, hogy egy családon belül két ember ugyanezt a szakmát nem tudja művelni, ezt magunkról is tudom. De nem tennék különbséget a nemek közt ennek ellenére sem. Évek vagy talán évtizedek óta az idegsebészetben nem dolgozott kollegina, jelenleg azonban a második rezidensünk egy hölgy, aki ötödéves korától szorgalmasan bejárt az ügyeletekre, ahol nagyon sok mindent megtanult. Nos, én ötször próbáltam a nehézségeket felvázolni, hogy mi az, ami egy hölgy munkatársnak nem teszi könnyűvé ezt a munkát, s nemcsak a családalapítás, gyerekvállalás miatt. Ez egy nagyon strapás munkakör, ezt el kell ismerni őszintén. De ha egyszer ennek valaki meglátja a szépségét, és maga is részesévé akar válni annak, hogy ezt a nehéz helyzetet egyszer megfordítsuk, az nagyon sok örömét fogja lelni ebben a szakmában.

Ez majdnem olyan vargabetűs történet, mint az idegsebészet – köszönöm, hogy rákérdezett. A szakma mellett a másik szívügyem a zene. Édesanyám klasszikus zenerajongó pedagógus volt és gyermekkorunkban nagy hangsúlyt fektetett a zenei képzésünkre, így az általános iskolás éveim alatt csellóztam. Rengeteget jártam koncertekre, operába és zenei előadásokra. Aztán harmadikos gimnazista koromban betévedtem egy zenés áhítatra a debreceni Nagytemplomba. Később rendszeresen eljártam ezekre a hangversenyekre, ám az elsőre a mai napig emlékszem. Johann Sebastian Bach Esz-dúr prelúdium és fúga című műve volt, amely a Szentháromság alcímet viseli. A darab egy hármas tagozódású prelúdium és hármas fúga, ami az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelképének zenei megfogalmazódása. Ez engem annyira szíven talált, hogy odaálltam édesanyám elé azzal, hogy ismét zenélni szeretnék. Szegény majdnem elájult, amikor ezt elővezettem, hiszen pont ez volt az a nehéz időszak, amikor a tanulmányi eredményeim drámaian leromlottak. De addig-addig győzködtem, hogy zeneszerető ember lévén egyszer csak nem tudott ellenállni. Egy feltétele volt csupán: fel kell vegyenek az egyetemre! A beleegyezés duplán energiát adott a tanuláshoz. Miután felvettek az egyetemre, megkerestem Berkesi Sándor karnagy urat a Debreceni Református Kollégiumban. Ez szeptember végén történt, és ő akkor már annyira népszerű volt a diákok közt, hogy nem tudott elvállalni, de azt mondta: „Gyere vissza egy év múlva, és ha még akkor is ennyire akarod, akkor megtanítlak.” No, én egy év múlva már nyár végén visszamentem hozzá, ám ő nem emlékezett arra, hogy mi egy éve beszélgettünk. De nagyon értékelte a kitartásomat, és elvállalt, mint magántanítványt. Az orgonatanulás előfeltétele billentyűs hangszer ismerete volt. Mivel én csellóztam a zeneiskolában, és nem zongoráztam, ezért először a billentyűsökkel kellett ismerkednem, úgyhogy elkezdtem harmóniumon tanulni. Annyira jól alakult aztán a kapcsolatunk mind pedagógiailag, mind emberileg, mind zeneileg, hogy bevitt a Református Kollégium nyári kántorképző tanfolyamaira. Annyira hatása alá kerültem az egyházi zenének, hogy részben még a medikus éveim alatt, részben már gyakornokként továbbra is bejártam ezekre a kurzusokra, a végén pedig levizsgáztam, és református kántori oklevelet is szereztem. Mind a mai napig, ha van rá lehetőség, szolgálok református istentiszteleteken.

Nem bizony. Én sajnos a sportot egy kicsit hanyagoltam annak idején, idősebb koromra kezdtem el megint sportolni. Részben egy gerincprobléma miatt úszni, később pedig lovagolni. Gyerekkoromban nem lovagolhattam, mert a szülők egyszerűen nem engedték, „Leesel kisfiam a lóról”… Hát mondjuk mennyivel egyszerűbb lett volna 10 éves koromban egy esést elviselni, mint ötven éves korban!

S úgy gondolom, hogy a művészetek bármelyik formája, akár a zenélés, a szépirodalom, a képző művészetek, a színház és a koncertek valahol a lelket gazdagítják. És gondolom azt is, hogy az az ember, akinek a lelke a helyén van, és ki tud teljesedni, az a betegeivel is nagyobb empátiával, nagyobb odaadással tud foglalkozni. Ez pedig a mi szakmánkban különösen fontos. Nekem ezt jelenti az orgonálás esténként. Veresegyházán – melynek környékén lakom, és református gyülekezetéhez tartozom – megtiszteltek azzal, hogy kaptam egy kulcsot a templomhoz. Tekintve, hogy nappal nincs lehetőségem zenélni, ezért többnyire az esti órákban, éjszaka vagy hétvégén gyakorolok. Számomra a templom csendje, és az orgona hangja nyújtja a lelki kiteljesedést egy-egy fárasztó nap, vagy műtét után.

Ezt a tanácsot hadd adjam, mint aki lassan azért az élet tapasztaltabbik oldalán állok: Az ember nagyon sok felesleges időt tölt el azzal, hogy mondogatja magának, hogy mivel rengeteget kell tanulnom, erre vagy arra nincs időm. Ennek egy része aztán frusztrációvá válik, és nem lesz olyan hatékony a tanulás, mint lehetne, a fele kárba vész. Egyébként valakinek arra van ideje, amire szakít. Ki kell menni délután teniszezni, vagy úszni egy jót, és el kell menni koncertre, színházba és az operába is, igen. Ha az ember lelke felüdült, teljesen másként áll majd a világ dolgaihoz; jobban tudjuk  becsülni magasztos hivatásunkat, s rácsodálkozunk arra, hogy milyen szent feladat a bajba jutott ember megsegítése. Én egész életemben ezt a szentséget kívánom szolgálni!