Szerkesztő: Csókay Bernadett
Dr. Fodor Réka háziorvos doktornőt a legtöbben csak Afrékának ismerhetik. Nem csoda, hiszen utóbbi 5 évét (az itthoni háziorvoslás mellett) teljes odaadással és elhivatottsággal Afrikának szentelte, hogy az ott élő embereket megsegítse félévenként szervezett missziói alkalmával. Kezdetben kizárólag orvosi segítséget nyújtott, azonban legutóbbi kintlétekor egyik percről a másikra kellett változtatni céljain. Ahogy megérkezett, kirajzolódott előtte, hogy nem a tífusz és a malária, hanem a vészesen közeledő éhezés elől kell megvédenie az ott élőket. Természetesen ennek hátterében is a már agyoncsámcsogott covid-téma állt, de hát ezen már nem lepődünk meg.
Na de azt Fodor Réka doktornő sem gondolta volna, hogy a tervezett két hét helyett fél évet fog Onitsában tölteni! Az missziós orvossá válás kalandos útjairól és a missziókról beszélgettünk…
Hogyan kerültél az orvosi pályára?
Körülbelül 12 éves lehettem, amikor Albert Schweitzer önéletrajzi regényét olvastam.
Ezt egy Isten adta ajándéknak tartom, ugyanis nem olyan természetes ebben a korban ilyen könyveket olvasni. A 12 éves önmagam álmait olvastam bele ebbe a regénybe, láttam a nagy fehér óriást, körülötte a kis fekete gyerekeket, a zebrákat, az oroszlánokat. Kaptam egy löketet, és kialakult egy vágy, hogy nagyon szeretnék missziózni. Azért is állt hozzám Albert Schweitzer nagyon közel, mert Ő orgonálásból gyűjtött a misszióira, én pedig éppen zongorázni tanultam. Szóval felébredt bennem egy hivatás, mintát kaptam, hogy kire szeretnék hasonlítani. Arra hamar rájöttem, hogy világhírű zongorista nem leszek, de ahhoz elég volt a tudásom, hogy utcazenélésből megéljek Párizsban. Azt hiszem, előbb jött a misszió, mint az orvosság. Ezért jelentkeztem az orvosira, ugyanis nem lehet missziós orvos az, aki nem orvos. Elsőre felvettek az orvosira, de azt gondolom, ha kanyarok nélkül mentem volna az úton, egy nagyon karrierista, beképzelt orvos lennék a schweitzeri gyermekkori álom ellenére is. Nagy szerencsémre mindig kaptam a Jóistentől, vagy az élettől egy-egy pofont, ami a helyesebb útra terelt. Kiemelném a balesetemet, ami rögtön az első év decemberében történt velem. Hihetetlenül hamar meggyógyultam, elég harcos típus vagyok, úgy éreztem, nem hagyhatom, hogy a körülmények győzedelmeskedjenek felettem. Felvételi, baleset, törtetés, az első év, és egyébként rendszerváltás és óriási ránk szakadt szabadság… Rájöttem, hogy 20 év alatt sosem pihentem, elfáradtam. Ekkor jött az a bizonyos párizsi utcazenélős ötlet. Először bébiszitterkedtem, melyből összegyűjtöttem egy kis pénzt egy szintetizátorra, majd belevágtam az utcazenélésbe. Tényleg nagyon jól kerestünk, lettek barátaim, minden nap étteremben vacsoráztunk, jól éltünk. Ez az akkori jelenben nagyon szépnek és jónak tűnt, de ha a jövőbe tekintettem, 50 évesen is a metróaluljáróban zenélő alkoholistákat láttam, ami már egyáltalán nem volt vonzó számomra. Ezért hazajöttem egy év után, és befejeztem az egyetemet. Ez az úgynevezett koldulás azért nagyon fontos nekem, mert most, amikor fél évre kint ragadtam Nigériában, nagyon jól tudtam hasznosítani a fiatalabb koromban megszerzett tapasztalatimat. Koldus voltam, és jamgyökér/rizs-pakoló. A világjárvány idején így tudtam segíteni a legtöbbet az ottani embereken. Nem volt hiába, hogy már 20 évesen megtanultam letenni az egómat.
Miért éppen az adott szakterületet választottad?
A nagypapám háziorvos volt Üllőn, de még az a fajta, aki értett a foghúzástól kezdve a szülészeten át mindenhez. Apukám sokat mesélt róla, nagyon tetszett, hogy egy kicsit mindenhez értett. A szakosodás ma már elengedhetetlen, de én inkább az emberrel, teljes egészében, szerettem volna találkozni és foglalkozni, ezért a belgyógyászatot, kifejezetten a háziorvosi pályát választottam.
Hogyan kezdtél bele a missziózásba?
Az egyetem elvégzése után lett családom, úgyhogy azt gondoltam, ez a missziózós vonat már elment, máshogy kell kiteljesedjek. Öt évvel ezelőtt viszont megérkezett az első misszóra való felhívás, Ugandába kerestek orvosokat. Ez egy jó lecke volt: megtanultam, hogyan kell csinálni egy ilyen missziót, vagy hogyan nem szabad. Amikor hazajöttem, rögtön megszületett bennem a vágy, hogy kellene egy alapítványt csinálni, többek között, hogy a saját ötleteimet valósíthassam meg és önállóan hozhassak döntést a missziók kapcsán. A férjemmel megírtuk az első Afréka könyvet, melyet egy-egy malária gyógyszer áráért tudnak megvenni az érdeklődők. Így 100 könyv eladásával 100 emberéletet tudunk megmenteni Afrikában. Azonban nem láttam a folytatást, értelmetlennek tűnt az egész. Egy-egy misszió alatt körülbelül 4000 beteget tudtunk megmenteni, de hát mi ez a közel 40 millióhoz képest? Jóba lettem más magyarországi orvosokkal, így Dr. Csókay Andrással is, ami azért volt nagyon jó, mert megtudtam, hogy Ő egy ottani, egyház által működtetett kórházban szokott műteni. Azért fontos, hogy az egyház működteti, mert Afrikában az állami ellátásért is fizetni kell, addig nem látnak el, amíg nem fizetted ki a megadott összeget. A WHO naponta 1 dollárban állapítja meg a nyomor határát; Afrikban nagyjából ezen a szinten élnek 150 millióan a 200 millióból. Ez azt jelenti, hogy nem halnak éhen, de nincsen semennyi félretett pénzük, így nem tudják finanszírozni az orvosi ellátást, az állami szektorban nem is kapják meg. Az egyház által működtett kórházakban ellátják a betegeket, és csak utána kell fizetni. Ami az ellátás után történik, az egy érdekes dolog, ugyanis nem engedik haza a betegeket, amíg a kért összeget nem tudják benyújtani. Ez az elején engem nagyon kiborított, de be kellett látnom, hogy ha ingyen próbálják ellátni a pácienseket, holnap be kellene zárni a kórházat, nem terem csak úgy pénz a működtetésére.
Hol jártál eddig, célod-e, hogy egyéb területekre is ellátogass?
Eddig Ugandában, Kongóban és Nigériában, ezen belül Onitsában jártam. A saját alapítványommal csak Onitsában voltam, többször is. Az utóbbi fél évemet is ott töltöttem, bár eredetileg csak 2 hétre utaztam ki. Mostanra már a második otthonomnak tekintem. Úgy gondolom, még nagyon sok dolgom van ott, de ha egy komoly elhívást kapok a Jóistentől, hogy más területen is van feladatom, szívesen megyek.
Milyen veszélyekkel kell szembenéznie egy afrikai missziósnak?
 
;
Nem egy leányálom. Északon a Boko Haram teljes falvakat pusztít el keresztényüldözés miatt, de szórványosan azért délen is megjelennek. Tavaly is megöltek egy ismerős papot, amikor azon az úton ment, ahol én mentem azelőtt 2 nappal, most pedig elraboltak egy másikat. Amikor az ottani emberek hitéről és a helyzetük ellenére meglévő nagy jókedvéről, szeretetéről, önfeláldozásáról mesélek, egy rózsaszín felhőben lévő világot képzelhetünk el. De ők sokszor tényleg meghalnának a hitükért. A műtétet végző orvosok a kórházban dolgoznak, az ő biztonságuk igazából nincs nagy veszélyben. Én terepre szoktam kijárni, ahol már sokszor előfordulnak banditák, útonállók, keresztényüldözők. Mindig hátul ülök a kocsiban, melynek sötétített ablakai vannak. Ha megállítanak, a pap száll ki először. Ha nem lőtték le, kiszállhatok én is. Nem véletlenül hívom őket a testvéreimnek, hiszen ők tényleg az életüket adnák értem is.
Mi volt eddig a legboldogabb/ legszomorúbb helyzet, amit átéltél, vagy meg kellett oldanod?
Kezdem a negatív élménnyel. Tavaly történt, hogy éjszaka behoztak egy kisfiút. Nagyon magas láza volt, megállapítottuk, hogy agyhártyagyulladása van. Két órát küzdöttünk az életéért, végül meghalt. Ebben az a nagyon szomorú, hogy például itthon nem nagyon szoktak meghalni agyhártyagyulladásban a kisgyerekek, mert már a tünetek megjelenésekor rögtön kezelni kezdjük őket a megfelelő gyógyszeres vagy egyéb terápiával. Viszont Afrikában, mint már említettem, annyira drága a kórházi ellátás, hogy először inkább elmennek a füves asszonyokhoz, hátha tudnak ők is segíteni és csak utoljára a kórházba, amikor már menthetetlenre fordult a betegség. Ez a kisfiú szimbolizálta nekem az egész földrész problémáját. Esélye sem volt oltást kapni, nemhogy ellenezze, vagy elfogadja. Mindez amiatt, mert nincs pénze. Ekkor összeomlottam.
Az egyik legpozitívabb élményem pedig az általam már más cikkekben is sokszor emlegetett Tobias. Ő is egy bizonyos szimbólum. Aznap terror veszély volt, bár ilyen sokszor van, de nem mehettünk ki terepre. Végre volt időm a kórházi betegekre. Ekkor találkoztam Tobias-szal, akinek extrém magas vesefunkciós értékei voltak, csoda, hogy nem volt még kómás, és tudott beszélni. Óriási krónikus veseelégtelenséggel küzdött. Ennyit mondott nekem: „Help”. Egy dialízis kezelés 100 dollárba kerül, azonban egy krónikus betegségnél ezt addig kell megismételni, amíg transzplantációra nem kerül sor. Belegondoltam, hogy Tobias végtelen dialízis kezeléseinek árából hány maláriás beteget tudnék megmenteni. Hát nagyon sokat. A magyar emberek jóhiszeműen rám bízták az adományukat, hogy a lehető legtöbb embert megmentsem ebből a pénzből. Nem tehetem meg, hogy a rám bízott összeget egy emberre költöm a 100 helyett. Azonnal nemet mondtam. Ezután is következett egy nagy összeomlás, így a férjem egy kampányt indított a Facebook-on Tobias megmentésére, hogy ha adományoznának pénzt, írják a közleménybe, hogy Tobias, így én lelkiismeret-furdalás nélkül tudom támogatni Őt a gyógyulásban. Nagyon megörültem ennek a lehetőségnek, jöttek az adományok Tóbiás számára, így el is kezdtük a kezelését. A következő félévben ment ki Csókay doktor egy köteg pénzzel, amit Tobias kezelésére addig gyűjtöttem. Felhívott, hogy nem találja Tobiast, mert meggyógyult és hazament. Ezt alig tudtam elhinni, de amikor első találkozásunk után egy évvel megint kimentem, elzarándokolt hozzám a falujából, hogy elmondja, azóta is minden este a magyar emberekért imádkozik, hogy megköszönje az újabb esélyt az életre, amit rajtam keresztül a magyar adományozóktól kapott. Ez tényleg egy csoda, ugyanis a tankönyvi leírások szerint azóta is dializálni kéne, ha még nem kapott volna esetleg egy transzplantált vesét. De hát ez Afrikában nem nagyon valószínű. Hogy miért nem gyógyul meg ugyanígy mindenki, azt nem tudom, de Tobias Istentől kapott egy új lehetőséget az életre, én ebben hiszek.
Melyek a leggyakoribb betegségek, hogyan folyik a munka?
A leggyakoribb problémák a tífusz és a malária. Kezelés hiányában mindkettő nagyon súlyos betegség. A maláriát egy évben 300 millió ember kapja meg, ebből 1 millió ember meg is hal. Ez azért szörnyű, mert kezeléssel körülbelül 1 hét alatt gyógyítható betegségről van szó. Ez a világ szégyene. A tífusz és a malária is körülbelül 15 perc alatt megállapítható mikroszkópos székletvizsgálattal. Már van egy kis csapatom, szóval egy ilyen teherautó szerű konténer autóval megyünk terepre. Van egy társam, aki vérnyomást mér, egy a székletmintát vizsgálja, a másik a vércukrot nézi, valamint teszteljük HIV és Hepatitis fertőzésre is a betegeket. A papok előre összegyűjtik a legszegényebbeket, és sorszámot kapnak. 200-ra maximalizáltam a betegeket, de volt, hogy 700-an álltak sorban. Őket végül is 2 nap alatt tudtuk kivizsgálni. Ami sok időt vesz igénybe, az a tolmácsolás, ugyanis az analfabéták nem tudnak angolul, de sokszor azt sem, hogy hány évesek, vagy hány napja jelentkezett az adott problémájuk.
Legutóbb fél évet tartózkodtál Onitsában 2 hét helyett. Mi volt ennek az oka, hogyan tudtál segíteni a kialakult helyzetben?
Amikor indultunk, már tudtuk, hogy baj van, de még nagyon az elején voltunk. Én még csináltam is itthon egy fizetős tesztet, nehogy én vigyem ki nekik a vírust. Az utolsó járattal mentünk ki. Ahogy megérkeztünk és wifi közelébe kerültem, kétségbeesetten hívott a férjem, hogy lezárták Afrika majdnem összes repülőterét. Előre láttam, hogy ha hasonló szabályokat vezetnek be, mint itthon, akkor összeomlik sok millió ember élete. Napról-napra élnek, így ha több hétre vagy hónapra bezárják például a piacot, nem tudják eladni a termékeiket, nem lesz bevétel, és vásárolni sem tudnak. Hűtő? Az nincs. Áram sincs. A kijárási korlátozások miatt viszont a földre sem tudtak kimenni, hogy elvessék a magokat, learassák a megérett termést, megműveljék a területet, szóval szerintem most jön majd a második hullám, a COVID-19-é és az éhezésé is. Bezáratták a templomokat és az iskolákat is, ahonnan nagyon sok gyerek kapta meg a mindennapi táplálékot. Gyógyítani sem tudtam, mert ha bejelentették volna, hogy ott vagyok, erőteljesen megszegtük volna a korlátozásokat a gyülekezés elkerülésével kapcsolatban. Megszületett a döntés, hogy azonnal át kell alakulnunk humanitárius misszióvá. Először felszereltük vírusprevenciós eszközökkel a kórházat, hogy megvédjük a személyzetet a betegségtől. Ez volt a legfontosabb, hiszen ha ők megbetegednek, a kórházat is be kellett volna zárni. Utána az éhínséggel futottunk versenyt, több tíz tonna rizst és egyéb élelmiszereket osztottunk szét a rászorulóknak. Ezzel körülbelül 7000 családot tudtunk táplálni.
Mit köszönhetsz a missziónak?
Mindent. Az autóbaleset előtti (itt még hitről szó sem volt) és a mostani személyiségem közötti különbséget, a rengeteg hitet, az alázatot. Ott tudok feltöltődni, ezért is jó, hogy félévente látogatok ki.
Mit üzensz a misszió után érdeklődőknek?
Nem bíztatnék senkit a missziózásra. Akkor tudod a legőszintébben, legelhivatottabban csinálni, ha tényleg ez a Te utad. És ezt más nem tudja megtalálni helyetted, ezt Neked kell. A Jóisten mindenkit más útra teremtett, szóval azt üzenem, hogy találjátok meg az utatokat és kövessétek, éljétek az álmaitokat! Ha ez a misszió, akkor azt, ha a hátrányos helyzetű nők segítése, vagy a gyermekbántalmazás elleni küzdelem, akkor azt!