Az ébresztő visítása által kiváltott adrenalinfröccsre ébredtem. Miután elmúlt a ritmuszavarom, boldogan nyugtáztam, hogy már megint ébren vagyok hajnali ötkor. Automata üzemmódban öltöztem fel, fogat mostam és már indultam is a buszhoz. Jólnevelt állampolgár módjára a középső ajtón szálltam fel, majd, ahogy az szokás a Volánbuszon, hátulról illedelmesen felmutattam a (másfél hónapja lejárt) bérletemet a sofőrnek.
A sürgire beérve gyorsan átöltöztem és már mentem is az átadóra, ahol kiosztották az aznapi pozíciókat. Sajnos ekkor még mindig nem voltam teljesen ébren, ezért a hozzám intézett kérdésre csak reflexből bólogattam.
Így történt, hogy mire végre az agyam utolérte a testemet, már teljes díszbe öltözve a vörös zónában ácsorogtam. Naná, hogy arra sikerült félálomban igent mondanom, hogy ki kezd odabent.
-Minden oké? – csapott hátba egy nagy fehér folt. Valószínűleg ő is ember volt, bár sose tudni, sajnos a szétkarcolt szemüvegen keresztül ennél többet nem láttam belőle.
-Tessék?! – kiabáltam, mert az én kapucnim meg az ő maszkja együttesen kissé megemelte a hallásküszöbömet.
-Minden oké? – üvöltött vissza a folt.
-Nem látok rendesen – kiabáltam vissza.
-Akkor használd a többi érzékszerved… – vont vállat a folt és otthagyott. Ezzel el is volt intézve a dolog. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mivel kiesett a látásom, meg a hallásom egy része, a tapintásról a dupla kesztyű miatt nem is beszélve, kb. az maradt, hogy mindent végignyalok tájékozódás gyanánt, de ez nem tűnt annyira vonzónak. Úgyhogy én, a negyedéves, rendkívül jól képzett önkéntes, korlátozott látómezővel és hallással, megindultam a triázs felé, hogy megkérdezzem, mit tudok segíteni.
Két lépést tettem a triázson belül, mikor térlátás híján sikerült lefejelnem egy nyitott szekrényajtót és a szemüveg kettétört a fejemen.
“Hát ez kellemetlen” – morogtam.
Intettem a többieknek és kivánszorogtam a zsiliphez, hogy keressek egy újat.
-Visszatértem – jelentettem be elégedetten pár perc múlva a bent dolgozó ápolónak, aki cserébe szó nélkül a kezembe nyomta három beteg papírjait, hogy minél előbb triázsoljam le őket.
-Várj! – szólt utánam, mikor elindultam kifelé. – Te amúgy ki vagy? – tette fel az egyébként teljesen jogos kérdést. Valószínűleg csak nem ismert fel csupán a karcos szemüvegen át homályosan kirajzolódó két szép szemem alapján. De bennem valamiért egy teljes filozófiai merengés indult el, hogy valóban, mégis ki vagyok és leginkább mit keresek itt, szombaton hajnali hétkor; aminek az lett a vége, hogy csüggedten közöltem, hogy valójában jómagam sem tudom, hogy ki vagyok.
-Aha… – konstatálta az ápoló teljes rezignáltsággal, majd felkapott egy filcet és felskiccelte a hátamra az új nevemet: “AZ ÖNKÉNTES” és zárójelben hozzátette, hogy “pszichés problémák?”. Nem tudtam vele vitatkozni.
Azért elgondolkodtam, hogy be kéne szerezni egy pestisdoktor-jelmezt. Egyrészt az egyedi lenne, úgyhogy felismernének benne, másrészt arra eszébe se jutna senkinek ráírni, hogy ”pszichés problémák”.
Kb. három perce lehettem bent, mikor bedugult az orrom, és mivel nem vehettem le a maszkom, hogy kifújjam az orrom, onnantól egyre lehangoltabban néztem elébe a még előttem álló 3 óra 57 percnek. Szerencsére az ötödik percben teletüsszentettem a maszkot, úgyhogy az orrdugulás problémája megoldódott; cserébe keletkezett helyette egy teljesen új.
Mielőtt szólítottam volna az első pácienst, átfutottam a pretriázs lapját. Egyetlen adat volt kicsit furcsa rajta, a testhő mellé befirkantott 138 Celsius. Lehet, hogy megint elrontotta valaki a hőmérőt a pretriázsban és megint Fahrenheitben mér, és ez megint nem zavar senkit, de gyors átszámolás után arra jutottam, hogy még a Fahrenheit-érték is lehetetlen. (Vagy a beteg éppen lángol, természetesen ez is egy opció.) Sebaj, hát egy ilyen pandémia idején nem olyan fontos tudni, hogy ki lázas és ki nem.
Épp készültem behívni a váróból, mikor a shocktalanítóból kidugta a fejét egy vegyvédelmi ruhás, háti oxigénpalackból légző orvos.
-Én vagyok az apád – hörögte az oxigénmaszkon keresztül, csak úgy, a várónak. Tök jó poén volt, amíg mögöttem meg nem szólalt valaki remegő hanggal:
-Apa…? Tényleg te vagy az? Ezer éve nem láttalak…
Az orvos egy pillanatra lefagyott, majd úgy döntött, hogy az ismeretlen okból GCS 6-os beteggel való foglalkozás kevesebb érzelmi stresszel jár, mint ennek a beszélgetésnek a lefolytatása, úgyhogy inkább visszavonult a shockiba.
Hümmögve szólítottam a következő beteget. Légszomj, fejfájás, általános gyengeség – COVID-gyanús.
-Volt korábban bármilyen műtétje? – tettem fel a kötelező kérdést. Harmincas, fitt férfi volt, úgyhogy már készültem is, hogy kihúzzam az ennek szabadon hagyott rubrikát.
-Hát, mikor hasba szúrtak szamurájkarddal…
-Az nem számít műtétnek! – meredtem rá döbbenten. A beteg elég furán nézett rám, úgyhogy inkább folytattam a vizsgálatot. – El kell végeznünk a koronavírus-tesztet. Le fogok venni egy kenetet az orrváladékából, ez lehet, hogy kicsit kellemetlen lesz – mosolyogtam megnyugtatóan, miközben azon elmélkedtem, hogy miért nem mondom meg a valóságot, hogy most valójában be fogok dugni egy pálcát az orrán át kb. a frontális lebenyéig, és ott körbekapirgálok. Elkezdtem felvezetni a pálcát a beteg orrába, azzal azonban nem számoltam, hogy a beteg ezt nem fogja túl jól tűrni, és ezt kifejezendő, félúton egész egyszerűen felpattan és kiszalad a vizsgálóból. A pálcával az orrában.
-Miért nincs legalább egy nap, amikor ez nem történik meg – sóhajtott mögöttem az ápoló. Ezek szerint bevett, normális dolog, hogy a beteg meglép, orrában egy pálcával. Jó tudni.
A következő beteg egész érdekes panasszal érkezett.
-Doktornő kérem, nekem beszállt egy darázs a tüdőmbe és megcsípett. Belül.
-Értem, értem. És most mi van a darázzsal?
-Hát, meghalt, és ott van a tüdőmben.
-Akkor tulajdonképpen már minden rendben, nem? – kérdeztem. A beteg bizonytalanul bólintott. Pár perccel később, mikor referáltam a műszakvezetőnek, kénytelen voltam bevallani, hogy én ugyan napokon át bújtam a triázs könyvet, de sajnos fogalmam sincs, hogy ez milyen kategória.
Miután elfogytak a vizsgálandó betegek, átnéztem a fektetőbe, hogy ott tudok-e segíteni.
-Kéne egy infúzió Szép bácsinak – mondta az ápoló és rámutatott egy határozottan nem szép bácsira. Bólintottam és előkészültem a branül behelyezéséhez. A bácsi vénái azonban sajnos azt hihették, hogy kidobóst játszunk, mert a szemem előtt ugráltak el a tű elől. – Figyi, ne akupunktúrázd már a beteget! – szólt rám az ápoló a harmadik sikertelen szúrás után. – Ha nem megy, vágd bele fúróval.
Ezt a tanácsot elraktároztam, még jól jöhet később, akár a magánéletemben is.
Szinte elrepült az a négy óra, amit a vörös zónában egyszerre el lehet tölteni. A végére a ruha alatt forrt már a liquorom, a 40 éve COPD-s beteg a váróban jobban szaturált addigra, mint én, és csak az járt a fejemben, hogy soha többet nem veszem garantáltnak, hogy van nyálam.
De hát minden jó dolog véget ér egyszer… Úgyhogy sajnos az az idő is elérkezett, mikor legnagyobb sajnálatomra, ki kellett mennem a karanténból. Épp a gumicsizmámat próbáltam az asepsis szabályait betartva (néptáncot járva) lerugdosni magamról, mikor valaki elkezdte a sürgi egyik kedvelt alternatív terápiáját alkalmazni a kontaktusba alig vonható betegek fektetőjében: a karantént betöltötte a Pattanj fel! című fantasztikus dal. Vártam egy darabig, de sajnos nem úgy tűnt, hogy a betegek nagyon reagálnának erre az egyébként rendkívül kreatív és minden bizonnyal evidence-based kezelésre. Kissé elszontyolodva jöttem ki és indultam el a mosdó felé, hogy megnézzem, a maszk ezúttal mennyire rendezte át az arcomat és csinált belőlem konzekvensen kubista Picasso-művet.