Nagyon meleg nap volt. Mikor átvetted a műszakot fél hétkor, már 23 fok volt. Csinálni akartál egy kávét, mielőtt az első hívás befut, de itt nagyon ritkán mennek úgy a dolgok, ahogy eltervezed – a konyháig se jutottál el, mikor megcsörrent az állomás telefonja.
Megvan az aznapi első beteged.
26 éves lány. Bevett egy csomó gyógyszert, öngyilkossági szándékkal.
Rengeteg a szuicid beteg. Ők a munka egyik legrosszabb része. Önmagától megmenteni valakit, gyakran a saját akarata ellenére, nehéz. Nagyon nehéz. És még nehezebb velük együtt dolgozni, ha láttál már valakit, akit szeretsz, aki fontos neked, ugyanebben a helyzetben.
Ez a lány a szerencsésebbek közé tartozott (bár ki tudja, hogy ő egyetértene-e ezzel), és megúszta, rendbe fog jönni. Fizikailag legalábbis. Azt mondta, párkapcsolati problémái vannak a barátjával. Az egyik bajtársad odasúgta neked: “Egy pasi miatt? Tényleg?”. De a lány nem mondta el, pontosan mi volt a gond. Lehet, hogy “csak” egy szakítás volt. Lehet, hogy bántalmazás. Sose fogod megtudni.
Hárman vagytok a kocsin, és mivel jelen pillanatban nincs szükség orvosi ellátásra, téged hagynak hátul a lánnyal, hogy te maradj vele. A lány nem akar beszélgetni, de vannak kérdések, amikre muszáj választ kapnod, muszáj megírnod a dokumentációt. A lány valahogy minden egyes kérdéssel távolabb kerül tőled. Az út hátralevő részét csöndben töltitek, és nagyon sok akaraterőre van szükséged, hogy ne gondolj bele, pontosan hogy is érezheti most magát.
“Gyógyulj meg, kérlek!” gondolod elkeseredetten, ahogy átadod a lányt a kórházban.
A következő esetek könnyebbek. Akut coronaria szindróma, hypotensio, stroke. A szokásos.
Nem tudod elfelejteni a lány arcát. Az üres, fásult tekintetét.
“Valaki vigyázzon rá, kérlek!”, imádkozol, bár ki tudja, kihez.
Egyre melegebb és melegebb van, kezdesz éhes lenni és amúgy se tudsz teljes erővel a munkádra koncentrálni, azóta az első eset óta. Már nagyon várod a húszperces szünetet, ami egy 12 órás műszak alatt jár.
De nem jutsz el odáig, hogy kikérd a húsz percedet, mert hívnak a rádión – eszméletlen beteg.
Bármi lehet.
Nem tudsz eljutni a mentővel a pontos helyszínig – egy erdő közepére kéne menned. Felkapod az újraélesztéshez szükséges felszerelést mielőtt elindulsz az erdőbe a beteg felé, csak a biztonság kedvéért. Sose tudhatod.
Sosem voltál még ebben az erdőben, de nem olyan helynek tűnik, ahova sétálni járnak az emberek. A fák kopárak, a fű mindenhol ki van taposva, az ösvényt benőtte a gaz. Oldalt egy leomlott szögesdrót kerítés fekszik.
Fura érzés kezd úrrá lenni rajtad, valami bizonytalan és ösztönös gyanakvás. Elkezded a földet pásztázni, műanyag tasakokat, tűket, alufólia darabkákat keresel.
Beletelik pár percbe, mire eléritek a beteget. A karod és a hátad már sajog a felszerelés cipelésétől.
Az egységvezető megvizsgálja a beteget, és odakiált neked, hogy készülj újraélesztéshez.
Aztán szól, hogy figyelj, hova lépsz és térdelsz – a föld tele van tűkkel.
Nekiállsz az újraélesztésnek.
Eddig csak egyszer kellett ezt csinálnod a való életben. De gyakoroltad, több százszor. A valóságnak köze nincs a gyakorlásokhoz persze, de a protokollt akkor is tudod. Az egységed olajozottan dolgozik együtt. Alig kell beszélnetek, mindenki tudja a dolgát. Felváltva csináljátok a mellkasi kompressziókat; alig pár perc kell, hogy elkezdj levegő után kapkodni. Az újraélesztés nagyon megterhelő fizikai munka, főleg, ha 33 fokban kell csinálnod.
Egy férfi ácsorog a fák mellett, azt mondja, a beteg barátja. Ő hívott ki titeket. Nem, fogalma sincs, mi baja lehet a barátjának. Nem, azt se tudja, hogy azok a szétszórt tűk honnan vannak. Persze, hogy egyikük sem drogozik. Azt se tudják, mi az a drog. Sosem hallottak róla…
Szeretnéd, ha nem hazudna az arcodba, de megérted. A rendőrség is meg fog érkezni hamarosan.
Épp próbálsz behelyezni egy branült, mikor megszólal a beteg telefonja. A képernyőn az ’Anya’ felirat villog.
Nem veheted fel a telefont, és időd se lenne rá, de még ha meg is tehetnéd, ezt a beszélgetést sose akarnád lefolytatni.
Semmi sem segít. Már a nagyon sokadik tonogént nyomod be, folytatod a kompressziókat, próbálsz levegőt juttatni a tüdejébe a ballonnal. Közel állsz hozzá, hogy elsírd magad vagy kiabálj, hogy valahogy kiengedd a frusztrációd és kétségbeesésed.
Telik az idő. Semmi sem változik.
Egy ismeretlen erdő közepén térdelsz, csinálod a kompressziókat, le-föl, mechanikusan, több mint egy órája, egy olyan emberen, akiről eddig nem is tudtad, hogy létezik. Kimerültél, már rég átizzadtad a pólód, alig kapsz levegőt és úgy érzed, hogy minden nyomás csak tovább zúzza a csontokat a kézfejedben. De nem állsz meg, nem állhatsz meg, mert az Anya felirat továbbra is kitartóan villog a telefonon és mert ez egyszerűen nem történhet meg, emberek nem halhatnak meg random erdőkben, 45 évesen, valami olyan értelmetlen dolog miatt, mint a drog.
Az egységvezetőd rádszól, hogy hagyd abba a kompressziókat, de nem tudod, egyszerűen nem tudod abbahagyni, mert nem lehet, hogy valami így ér véget. De aztán eljutsz egy pontra, amikor már túl fáradt vagy, hogy folytasd és valahol mélyen te is tudod, hogy ennek már nincs értelme. Úgyhogy végre abbahagyod és úgy érzed, hogy te magad ölted meg a beteget ezzel az egyszerű tettel. És utálod magad, mert feladtad. Mert nem voltál elég jó, elég okos, elég gyors, hogy megmentsd.
És ott térdelsz egy darabig, az arcát nézed, megjegyzed minden vonását. Aztán segítesz kihúzni a tubust és letakarni a testét.
És te csak egy 23 éves gyerek vagy, aki egész életében valami jót akart tenni, csak segíteni akart valakinek.
Amúgy valószínűleg nem is lőtt be a szokásosnál nagyobb adagot. Nagyon meleg nap volt és a drogok néha eltérően viselkednek, az időjárástól függően. Annyira véletlenszerű ez. Annyira értelmetlen.
Megérkezik a rendőrség. Azonnal felismerik a beteget. Megtudod, hogy ismert heroinista és tolvaj. A halála sok lezárt ügyet jelent a rendőrségnek, úgyhogy ők még tulajdonképpen örülnek is.
És közben a telefon továbbra is csörög, az édesanyja továbbra is keresi.
És aztán úton vagytok vissza az állomásra és a bajtársaid a drogosokon és a túladagoló betegeken viccelődnek. A legtöbb mentős így dolgozza fel a történteket. Neked ez még nem megy. De még ha viccelődni nem is tudsz, nem mutathatod, hogy téged hogy érintett ez az eset. Te is mentős vagy, még ha csak egy szekundáns is. Ez a munkád.
És ott ülsz a mentő hátuljában, kimerülten, éhesen és szomjasan, és a kézfejeden már most kezdenek megjelenni a zúzódások nyomai, amiket a kompressziók során magadnak okoztál. És te csak bámulod a piros nadrágod, és azon gondolkodsz, hogy korábban mennyire büszke voltál, hogy te is hordhatod. De most úgy érzed magad, mintha valami elcseszett jelmez lenne csak, és le akarod tépni magadról.
Nem jutsz vissza az állomásra. Kb. 7 perc szünetet kapsz, pont sikerül venned egy üveg vizet, mikor hallod a számod a rádión és menned kell a következő beteghez.
És te már csak haza akarsz menni és lehúzni egy felest. Vagy kettőt. Hármat. Otthon, egyedül.
De egy ittas kamasznak szüksége van a segítségedre.
Egy újabb ember, aki önmagát sodorta bajba.
Úgyhogy mész, és segítesz neki, és ő beléd rúg (biztos nem direkt volt, de ettől még nem fáj kevésbé) és lehány, és az egységvezetőd azt mondja, hogy oldd meg, mert hozzád áll legközelebb korban, úgyhogy te biztos jobban megérted őt, és különben is, külföldi, és csak te beszélsz angolul a kocsin.
Azon gondolkodsz, hogy hány embert kellett már felrángatnod a földről, miután önhibájukból ott végezték, hányszor próbáltak megütni, hányszor üvöltöztek veled, hányszor hazudtak az arcodba.
És hirtelen dühös leszel, mert mi közöd van neked mások hülyeségéhez? Senki sem kényszerítette ezt a gyereket, hogy túl sokat igyon. Senki sem kényszerítette azt a férfit, hogy belője magát, újra és újra. Mi közöd van neked mások önpusztításához? Miért kéne, hogy érdekeljen, ha valaki, akivel ezelőtt sose találkoztál, meghal a saját hibája miatt? Miért kéne neked törődnöd valakivel, aki saját magával sem hajlandó törődni?
Mindig arról álmodtál, hogy majd egyszer a saját két kezeddel mented meg valaki életét. És meg is tetted már. Többször is. De egyszer eljön az a pont, amikor a rossz olyan nyilvánvalóan túlsúlyban van a jóhoz képest, hogy még egy olyan idealista, mint te se tudja többé elviselni.
Úgyhogy a műszak végén kiléptél. És ittál, és utáltál mindenkit. Napokig.
De egy héttel később felhívtad az egységvezetőd, hogy szeretnél újra szolgálatra jelentkezni. Igen, a legutóbbi műszak szörnyű volt. De nem tudsz nem mentőzni. Nem tudsz nem segíteni. Nem tudsz nem ott lenni, ahol esetleg szükség van rád. Nem azért, mert olyan fantasztikus ember vagy. Egyszerűen csak ezt kell csinálnod. És ezt akarod csinálni.
Úgyhogy üdv újra a csapatban! Nem ígérem, hogy könnyebb lesz. Pláne nem ezekben az időkben. De együtt vagyunk, és neked itt a helyed.