Egész jó reggel volt. A nap már majdnem felkelt, mikor elindultam, a hármas metró csak pajkosan fenyegetőzött, de végül ma sem esett szét alattam, és a NET előtti szélcsatornában lágyan süvítő, alig 220 km/órás szellő is csak háromszor fújt el nyugatnak, mint valami leszázalékolt Mary Poppinst.
De mindez eltörpült a jutalom mellett, ami a célban várt.
Egy reggel nyolcas előadás.
Nincs is annál jobb.
Mintadiákként csak hét és fél percet késtem, de az előadó szerencsére tizenötöt, így volt időm előkészülni – füzet, különböző színű tollak, kiemelők, hibajavító, kávé; mind szépen ott sorakozott egymás mellett a padon. Sajnos így jegyzetelni már nem tudtam, mert a legkisebb mozdulat is rövid úton az előttem lévő gyanútlan – hanyag módon egy darab tollal és két papírlappal érkezett – diák nyakába küldte volna a gondosan összeállított csendéletet. Ezeket a padokat nem jegyzetelésre tervezték egyébként sem, inkább csak arra, hogy az ember vigyázzban üljön bennük. De cserébe legalább elég kényelmetlenek, hogy sehogy se lehessen elaludni bennük.
A katedránál határtalan lelkesedéssel fogott mondandójába az előadó. Fantasztikus előadás volt, csak minden ötödik szó volt latin, görög vagy valami olyan rövidítés, amit életemben nem hallottam még. Ráadásul még gusztustalan képeket se vetített be néha random, amolyan ébresztőként vagy diéta-provokálóként. Néha annyira belelendült, hogy a mikrofonról is megfeledkezett, de olyankor rendkívül figyelmesen felemelte a hangját. Aztán szerencsére észrevette a mikrofont a kezében, és gyorsan abba folytatta lebilincselő előadását. Ilyenkor sajnos azonban elfelejtett korrigálni és átmenetileg mind megsüketültünk, de annyi baj legyen.
És akkor megtörtént.
A tanár felhívta a figyelmünket, hogy most következik a legfontosabb dia.
Csillogó szemekkel meredtem a kivetítőre. Kimondhatatlan fogalmakat, görög betűket, Gauss-görbéket vizionáltam.
De ami ezután jött, az minden várakozásom felülmúlta.
A kivetítőn megjelent egy fekete-fehér négyzet. Avatatlanok és az arra nem méltók akár legyinthettek volna rá, őket nem érintette volna meg a dicső négyzet hatalma.
Mi azonban pontosan tudtuk, miről van szó. Ott, pórias körülmények között, egy egyszerű vászonra kivetítve, mintha legalábbis nem egy magasztos entitás lenne, a QR kód fénylett.
Áhítatos csend ereszkedett az előadóra. Majd egy emberként nyúlt mindenki a táskájáért, hogy előbányássza a legaljáról a telefonját (mert hát ugye senki sem telefonozik előadás közben még véletlenül sem). Remegő kézzel oldottam fel a képernyőzárat. Ignoráltam a reggel óta érkezett huszonhét Neptun üzenetet (azért mentálisan gyorsan feljegyeztem, hogy mindenképp jelentkezzek a 250-es tollaslabda bajnokságra), megnyitottam a kamerát, és a kód felé fordítottam.
Elsőként egy kopasz fejre fókuszált rá, valahol öt sorral előttem. Kicsit arrébb mozdultam. Ekkor egy anyajegyet sikerült belőnöm. Itt egy pillanatra elmerengtem, hogy vajon látom-e a malignitás bármi jelét rajta, de aztán gyorsan összeszedtem magam, és újra a feladatra összpontosítottam.
Közben sorra hullottak el a gyengébbek körülöttem. Elhaló segélykiáltásaik, kétségbeesetten suttogott kifogásaik – ’nincsen okostelefonom’, ’nincs mobilnetem’, ’nincs QR kód leolvasóm’ –, nem hatottak meg senkit.
A kamerámnak továbbra se sikerült a kódra fókuszálnia. Valószínűleg mögöttem is ez lehetett a baj, mert egyesek nemes egyszerűséggel felugrottak a padra. Röpültek a tollak, jegyzetek, de senki nem foglalkozott velük. A cél szentesítette az eszközt. És micsoda cél volt ez.
Közben én egyre furább pozíciókba kényszerültem, hogy valahogy sikerüljön megkerülnöm a nemes kód és köztem álló, elszánt diákok hadát. Mikor épp 75 fokban lógtam kifelé a padból, és kicsavart karral, a nyelvemet kiöltve koncentrálva próbálkoztam, miközben épp beállni kezdett a deltoideusom, átfutott az agyamon, hogy ha ez minden órán így fog menni, eladom heti önbevallós tesinek, mint extrém sport vagy akrobatamutatványok gyakorlása.
És akkor végre sikerült. A kamera végre ráfókuszált az áhított célra és felugrott a webcím. Torkomban dobogó szívvel, boldogságtól és büszkeségtől feszülő bordakosárral kattintottam rá.
Ez a kód már nem érvényes, jelent meg a felirat a képernyőmön.
Megsemmisülve roskadtam vissza a padba. Onnantól kezdve hiába próbáltam koncentrálni az előadásra, az óra hátralevő részében csak az járt a fejemben, hogyan fogom feldolgozni azt a szürreális, testen kívüli élményt, hogy én tulajdonképpen itt voltam az órán, de valójában mégsem.