Bizonyára kevesen hallottak a középkor furcsa és megmagyarázhatatlan betegségeiről, a Sudor Anglicusról és a Táncoló pestisről, pedig létező kórságok voltak. Az emberiség történetében minden időszaknak megvolt a maga egészséget érintő problémája, mely olykor számos áldozatot követelt. Ezek a betegségek általában hirtelen ütötték fel a fejüket, és ugyanolyan gyorsasággal el is tűntek. A kutatók különböző teóriákat állítottak fel, ám nem találtak egyértelmű magyarázatot keletkezésükre.
Sudor Anglicus (angol izzadás)
Először 1485-ben bukkant fel a rejtélyes fertőző megbetegedés Wales területén, rövidesen pedig már Londont is elérte. A járvány futótűzként terjedt el Anglia területein egészen a skót és ír határig, ahol azonban hirtelen megállt. Később már Európa északi régióját is elérte, és Németalföldön, Skandináviában, valamint Oroszországban szedte áldozatait. A legvégső és egyben talán a legveszedelmesebb járvány 1551-ben jelentősen megritkította az angol lakosságot. A járvány öt alkalommal ütötte fel a fejét, mintegy 3 millió ember életét követelve.
A betegség rendkívül gyorsan terjedt. Lappangási ideje rövid volt, a tünetek pedig brutális hirtelenséggel és intenzitással jelentkeztek. “Aki délidőben még örvendezett, az estére már nem volt az élők sorában.” Így nem csodálkozhatunk azon, hogy VIII. Henrik és a Tudorok körében úgyszintén pánikot okozott ez a rettegett betegség, ahogy a riadt lakosságban is. Ezt a helyzetet használta ki Johannes Caius (másnéven John Kays) angol orvos is, aki bizonytalan terápiákkal és persze eredmény nélkül, pusztán jövedelemszerzés céljából kezelte a vagyonosabb betegeket. Egyebek mellett az ő nevéhez köthető a megbetegedés első, részletesebb leírása (1556). Régi kórleírások szerint – “Először fáj a hát vagy a váll, sajognak a végtagok…lüktető vagy csikaró fájdalommal… Aztán a májban jön a fájás… Aztán következik az őrületig fokozódó fájdalom a fejben. Végül a szív következik… a betegek szaporán lélegeznek, és nehezen… nyögve, zihálva… ez az utolsó előtti napjuk az árnyékvilágban.” A kór a nevét a rendkívül orrfacsaró szagú izzadásról kapta. A fertőzésben romlott a betegek májának méregtelenítő funkciója, illetve a vesék kiválasztó működése, valamint a páciensek jellegzetes lehelet- és testszagot árasztottak. Ez talán magyarázhatná a Sudor Anglicus penetráns odorát. Caius – a középkori orvosi tudás birtokában – azt tanácsolta, kerüljék a sűrű ködöt, valamint a rothadt gyümölcsöt. Emellett rendszeres testmozgást, gyógynövényes teák fogyasztását írta elő. Javasolta még, hogy minél többet izzadjanak, és ne hagyják el otthonukat. Természetesen ezek a tanácsok semmit sem használtak a nyavalyától szenvedőknek.
Meglepő módon a kór szelektált az életkor, a nem és a társadalmi státusz szerint. Az elsődleges fertőzöttek a jó erőben lévő férfiak voltak, illetve azok, akik az igen tehetős vagy a rendkívül szegény rétegből kerültek ki. Kóroki besorolásával kapcsolatban több elmélet is napvilágot látott. Kezdetben influenzaepidémiának vélték a különös tünetekkel járó megbetegedést. Felmerült továbbá a madárinfluenza eshetősége is, mivel az egyik járvány ideje alatt több baromfi is elhullott az érintett területeken. Gyanakodtak még tüdőanthraxra, illetve kiütéses tífuszra is, amelyek a középkorban gyakran előforduló járványokat okoztak. Ezek azonban bizonyítékok hiányában csak feltételezések voltak mindaddig, amíg 1993-ban egy olyan járvány ütötte fel a fejét a navahó indiánok között, amelynek tünetei rendkívüli módon hasonlítottak az angol izzadásra. A betegség kiváltója itt azonban egy hantavírus volt, amely elsősorban a légzőrendszert támadta meg. 2001-ben Sudor Anglicusban elhunytak sírját tárták fel, ellenben a kórokozó kimutatására tett kísérletek sikertelennek bizonyultak. Arra sincs tudományos bizonyíték, hogy mi állította meg a betegség terjedését. Egyik feltételezés szerint a középkor végén klímaváltozás történt a Földön, ami hidegebb éghajlatot eredményezett, ezzel kedvezőtlen körülményeket teremtve az újabb járvány kialakulásának.
A Sudor Anglicus a szépirodalomban is megjelenik. Shakespeare IV. Henrik című drámájában az egyik szereplő, Sir John Falstaff angol izzadásban hunyt el.
Táncoló pestis (Szent Vitus pestis)
Egy szép júliusi napon 1518-ban, Strasbourg polgárai különös jelenségre lettek figyelmesek. Egy Frau Troffea nevezetű asszony egyik pillanatról a másikra elkezdett táncolni az utcán. A korabeli leírások szerint napokon keresztül ropta a fáradhatatlan asszony, míg egy hét múlva csaknem 40 ember csatlakozott az őrült Vitus-tánchoz. Augusztus végére már 400 helybéli került transzállapotba, tudomást sem véve a kimerültségtől meggyötört, fájó végtagjaikról. Sokan nem tudták elviselni a hosszan tartó fizikai megterhelést, szívrohamba vagy agyvérzésbe haltak bele. Bár a legtöbb forrás, illetve írásos információ az 1518-as esetről szól, ám előtte is volt már hasonló a németországi Erfurtban 1247-ben. A hollandiai Maastricht-ből is beszámoltak arról, hogy 200 ember addig táncolt a Moselle folyó feletti hídon, amíg az leszakadt és mindannyian a vízbe vesztek.
Az a mai napig rejtély, hogy mi okozhatta a táncjárványt. Az egyik elmélet szerint anyarozs-mérgezés (ergotizmus) váltotta ki a különös, a külső szemlélődő számára tébolyultnak tűnő viselkedést. Az ergotizmus az LSD-hez hasonlóan egyebek mellett hallucinációt, görcsrohamokat, illetve végtagi vérellátási zavarokat okoz. Ez az elképzelés nem tűnik megalapozottnak, ugyanis az anyarozs-mérgezés koordinációs zavarokkal jár, így nem lettek volna képesek napokig, sőt hetekig táncolni. Az is valószínűtlen, hogy ilyen nagy tömegből ugyanolyan reakciót váltson ki egyetlen pszichotróp anyag.
Egy másik lehetséges magyarázat alapján tömeghisztéria okozta a táncőrületet. Az éhínség, árvizek, háborúk, gyilkos járványok, mint például a pestis, vagy a feketehimlő rányomták bélyegjüket a korabeli emberek pszichés állapotára. Az ezektől való félelem és kétségbeesés tömeghisztériához vezetett, amely elég alapot biztosíthatott egy hasonló drasztikus pszichológiai reakcióhoz, mint a táncoló pestis járvány. Egyedül a vallást látták mentsvárnak, így ennél a járványnál a buzgó táncosok Szent Vitushoz fohászkodtak megváltásért. A XVII. század közepére megszűntek Európában a táncoló járványok.
A sötét középkor rejtélyes nyavalyái közül ez csak a két legérdekesebb és a leginkább talányos megbetegedés, melyek kialakulásának okát a mai napig titok övezi…