A legenda szerint Bertolt Brecht húszévesen, néhány nap alatt mondta tollba fogadásból a Baalt. Megosztó darabjában a címszereplő, a meghasonlott költő útját követve nézhetjük végig, hogyan rombol porig mindent maga körül.
A nyitójelenetben Baalt kidobják mecénásának estélyéről, ahol először magasztalták tehetsége miatt, majd nem tűrték el részeges kellemetlenkedését. Innentől kezdve élete egyenes úton halad lefelé a lejtőn – azonban mégsem juthat lejjebb, hiszen már a kezdetektől fogva a padlón volt. Kicsapongó életet él, ebből nem sokat bíznak a képzeletünkre: számtalan szerelmi kalandjának különféle megjelenítése a jó ízlés határait súrolja.
Baal életmódjával megsérti az erkölcsi normákat, ezért a társadalom kiveti magából. Lázadása mégsem tekinthető ezen normák jogos kritikájának, mert nem csak a határokat lépi át, hanem megsért és tönkretesz mindenkit maga körül.
Önző, gyermeteg, nem képes mértéket tartani. Nem szeret senkit, talán csak édesanyját és egyetlen barátját, Ekartot. Ám ez a szeretet sem hajtja őt semmi jóra: az anyja tartja el, miután kirúgják hivatali állásából. Majd a sorsára is hagyja szülőjét. Semmi sem szent számára, senkit sem tisztel. Szeszélyes, követelőző, durva – annyi rossz elmondható róla, hogy nem is érdemes folytatni a felsorolást.
Erkölcsi érzéke mégiscsak van, saját magát egyenes embernek tartja. Büszke. Mikor meggyanúsítják valamivel – amit történetesen elkövetett –, sértésnek veszi. Nem is tudja sokáig tagadni. Tehát látja a különbséget a jó és a rossz között, mégis sokszor dönt az utóbbi javára.
Egyvalami van a birtokában, ami érték: istenadta tehetség. Költő. A darab alatt több verset is ír, komponál – zenével adják elő, kórus és néha tánc kíséri költeményeit. Jól versel, kitűnő kritikai érzéke van: képtelen elviselni a rossz verseket, ha fiatal, kezdő írók fordulnak hozzá, kíméletlenül elmondja nekik a véleményét.
Baal tettei és jelleme azt a Fitzgerald novellát idézik, amelyben egy művészetet pártoló elbújtat egy üldözött költőt a padláson, így megmenekül. Mikor a mecénáshoz bekopognak, kiderül, hogy egy férfit üldöznek, aki egy lányt molesztált. Később a költő nem magyaráz meg semmit, teljes nyugalmat kér, és hajnalig dolgozik. Végül rábízza házigazdájára a teleírt papírköteget – miután elhagyja a lakást, néz csak rá a mecénás a legfelső lapra, amin a cím áll: Lucretia meggyalázása.
Az előadás középpontjában Baal karaktere áll. Sokkal fontosabb az egyes történéseknél az, amit ő megtestesít. Lázadás. Költészet, művészet. Ahogy egymást követik az események, egyre jobban megismerjük őt, de a történtek rá nincsenek túlságosan nagy hatással. Emberek jönnek és mennek körülötte. A darab jobban hasonlít egy anekdotafüzérre, mint kerek történetre.
Inkább gondolkodtat, mint szórakoztat.
Szó szerint elhangzik, van-e szükség versekre. Van-e még napjainkban is értelme, van-e rá igény – de ami még aktuálisabb a színdarab nézőpontjából: lehet-e értékes egy olyan ember, aki társadalmi teher, de zsenijéhez nem fér kétség?
Továbbá felmerül a kérdés, hogy mit akart a rendező a kartondobozokkal, a madártollakkal, az össze-összeroppanó sörös dobozokkal, a konfettiként hulló műanyag pirulákkal, a nyolcvanas éveket idéző ruhákkal – díszlet kevés van, így feltételezhető, hogy mindnek van valami jelentősége. A megoldás a néző képzeletére van bízva.
Az egyedi jelmezeken és díszleten túl a Vígszínház társulatától megszokott modern köntösbe öltöztették a darabot. A színészek nem csak énekelnek és táncolnak, hanem szinte akrobatikus mutatványokat hajtanak végre a lengő kartondobozokon ülve, állva, vagy épp lógva rajta.
Így inkább a bevállalósabbaknak ajánlanám, akik már sok mindent láttak színházban, és szeretik a modern feldolgozásokat, újragondolásokat. Aki könnyebb szórakozásra vágyna, vagy egy jó nevetésre, az nem ebben a darabban fogja megtalálni a számításait.
